A koronavírus-járvány bizonyára úgy fog bevonulni a történelembe, mint az USA-Kína közötti hidegháború kezdete. Habár a két ország közötti rivalizálás nem 2020-ban kezdődött, a történelmi emlékezetünk gyakran köti szimbolikus eseményekhez egy-egy történelmi folyamat kezdetét – lásd pl. Ferenc Ferdinánd meggyilkolása, mint az I. világháború kezdete, Churchill vasfüggöny-beszéde, mint a hidegháború kezdete.

A pandémia is egy fontos szimbolikus eseménye a Nyugat és Kína közötti kapcsolatnak, mert mindaz a gazdasági feszültség, ami felgyülemlett az utóbbi évtizedekben, a koronavírus-járvány kapcsán kulturálisan is a felszínre tört: Trump „kínai vírusnak” nevezte a koronavírust, a neten összeesküvés-elméletek terjengtek arról, hogy a vírust kínai laborokban fejlesztették ki stb.

Kína kulturális megítélése és a gazdasági valóság között hatalmas szakadék van. Miközben Kínát egy olyan orientalista világképbe próbáljuk beleerőszakolni, ami eleve alulfejlettnek tekint minden keleti nemzetet, a mainstream sajtó alig szentel figyelmet Kína robbanásszerű fejlődésére. Amíg pl. a sajtó kiemelten foglalkozik az Egyesült Államokkal, amely nem csak kulturálisan, de gazdasága méreténél fogva is hatással van a világgazdaságra, addig elfeledkezünk a világgazdaság másik pilléréről, a kínai gazdaságról, amely a GDP alapján a világ második legnagyobb gazdasága, sőt, ha figyelembe vesszük a helyi valuta vásárlóerejét is, akkor a kínai gazdaság a világ legnagyobbja.

Ennél is figyelemreméltóbb, hogy milyen rövid idő alatt jutott el idáig Kína. Nemcsak hogy csupán néhány évtized alatt vált agrárországból ipari országgá, de a nyolcvanas évek óta több száz millió kínai költözött vidékről városba és 800 millió kínai emelkedett ki a szegénységből – mindkét folyamat, az urbanizáció és az életszínvonal-növekedés, a mai napig tart, és mindkettő üteme egyedülálló az emberiség történetében.

A „kommunista Kína” kapitalista gazdasága pedig mára sok tekintetben felülmúlja a „kapitalista országokat” – amíg 1978-ig Kínában egyáltalán nem voltak bankok, addig mára a világ négy legnagyobb bankja kínai; a kínai magánszektor ma az ország GDP-jének 60%-át és az export 90%-át teszi ki.

A gazdasági fejlődés és a kulturális megítélés közötti ellentmondás a hírekből is kitűnik. Miközben az újságok arról számolnak be, hogy Kína holdra szállást hajt végre és 6G-s technológiájú műholdat lő az űrbe, sőt, a kínai hitelből finanszírozott Budapest-Belgrád vasútvonal kapcsán Kína bekerül a köztudatba, mint az IMF alternatívája, nagyon kevés szó esik arról, hogy egyáltalán mitől növekszik Kína fejlettsége és befolyása ilyen rohamléptékben. „A vírus Kínából jön, a pénz Brüsszelből”, tudhattuk meg tavasszal a Momentumtól, pedig a világ egyre több pontján nem Brüsszelből, és nem is Washingtonból jön a pénz, hanem Kínából.

Kína torz megítélésében természetesen nagy szerepe van annak, hogy az országban egy autoriter rezsim van hatalmon, ami a kisebbségeket elnyomja, az emberi szabadságot pedig lábbal tiporja. Ez az egydimenziós megítélés mégis káros, és nem elsősorban Kínára, hanem ránk nézve. Például azért, mert a koronavírus-járvány első hulláma alatt különösebb kritika nélkül elhangozhatott az, hogy a nyugati országok azért kezelik a járványt olyan rosszul, mert szabadabb országok, mint Kína, ezzel alaposan megkerülve azt az kérdést, hogy hogyan és miért épült le az egészségügy Európa-szerte. Vagy ami rosszabb: jóformán fel se figyelünk arra, hogy nem hogy Kína, de még Vietnám is jobban kezelte a koronavírus-helyzetet, mint a legtöbb európai ország, ezért ellenállás és felháborodás nélkül elviseljük azt a súlyos járványhelyzetet, amibe jutottunk, mintha legalábbis elkerülhetetlen lett volna. Amíg pl. Vietnám a kezdetektől fogva a közegészséget tartotta inkább szem előtt, mintsem a gazdaságot – ezzel egyébként hosszútávon megkímélve gazdaságát is –, addig Európa és az USA a közegészség és a gazdaság közül az utóbbit választotta, és ezzel a választásával le is rombolta mindkettőt.

Kína megértése által a kapitalista realizmus totalitására is több fény vetül, és az is érthetőbbé válik, hogy népszerűtlensége ellenére is miért stabil a neoliberális kapitalizmus rendszere.

A neoliberalizmus eredetét hagyományosan Reagan és Thatcher személyéhez szokás kötni. David Harvey „A neoliberalizmus rövid története” c. könyvében mégsem csak az Egyesült Államokat és az Egyesült Királyságot nevezi meg mint a neoliberalizmus bölcsőjét, de a kínai nyitást is a neoliberalizmus történelmének részeként tartja számon. Könyvének borítóján Margaret Thatcher, Ronald Reagan és Augusto Pinochet mellett helyet kap Teng Hsziao-ping is, akinek vezetésével a Kínai Kommunista Párt megnyitotta a kapukat a külföldi befektetők előtt és az állami tulajdonban lévő cégek között ösztönözni kezdte a versenyt.

A neoliberalizmus tartósságában és látszólagos alternatíva-nélküliségében legalább akkora szerepe volt a kínai nyitásnak, mint a Schröder, Blair, Clinton stb. által vezetett baloldali pártok neoliberális meghódításának: egy kommunista vezetésű országot a neoliberális kapitalizmus útjára léptetni még nagyobb eredmény, mint meghódítani az európai és angolszász baloldali pártokat.

Azonban Kína nem követte el azt a hibát, amit pl. Oroszország elkövetett a kilencvenes években. Feltételekhez kötve és szelektíven nyitotta meg gazdaságát a globalizáció előtt. Arra kényszerítette a betelepülő cégeket, hogy közös vállalatokat hozzanak létre a helyi állami cégekkel, amelyek osztoznak a veszteségekben és a nyereségekben is, és arra késztette a betelepülő nagyvállalatokat, hogy átadják technológiai tudásukat.

Az Egyesült Államok elképzelése az volt, hogy a gazdasági nyitottság előbb-utóbb társadalmi nyitottságot fog maga után vonni. 2001-ben, amikor Kína csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez, Bill Clinton így nyilatkozott: „Ha Kína vállalja a WTO-tagsággal járó felelősségeket, az széles körű hozzáférést biztosít számunkra a kínai piacokhoz, miközben felgyorsítja Kína belső reformjait és a jogállamiság elfogadása felé mozdítja el azt. A lényeg: ha Kína hajlandó a globális kereskedelem szabályai szerint játszani, megmagyarázhatatlan vétek lenne az Egyesült Államoknak nemet mondani.”

A gazdaság általi demokráciaexport mellett viszont más, fontosabb tényezők is meghatározták az USA Kína-politikáját. Egyrészt, az amerikai nagyvállalatoknak nagy szüksége volt az olcsó munkaerőre Kínában. Másrészt, és ezt szokás elfelejteni, Amerika neoliberalizálódásának előfeltétele volt a gyártósorok kitelepítése – ezzel lenullázták a munkásmozgalmat, a gazdaságot pedig a szolgáltatások, a banki szektor és az ingatlanspekuláció felé orientálhatták.

Kína ezzel szemben sosem liberalizálta a szolgáltatói piacot, az állami beszerzéseket és a pénzügyi befektetést. Sőt, az Egyesült Államokkal ellentétben rengeteget költött az infrastruktúrára, a 2008-as világgazdasági válság után az infrastruktúrába való befektetéssel mérsékelte a munkanélküliséget. Ennek eredménye rendkívül sikeresnek mondható: 2009-re Kínában a nettó munkahelyvesztés csak 3 millió volt, ami az Egyesült Államokban sokkal magasabb, 14 millió volt. És nem csak ez volt az egyetlen szembeötlő különbség: amíg Kína infrastruktúrája 2008 óta szélsebesen fejlődik, addig Amerikában 2016-ban is azzal kampányolt Donald Trump és Bernie Sanders, hogy fel fogják újítani az ország infrastruktúráját. Sőt, Trump elnökként nem tudta betartani ezt az ígéretét 2020-ra sem.

Azzal, hogy Kína 2008-ban nem a megszorítások útjára lépett, külföldi befolyását is rendkívüli mértékben meg tudta növelni, mivel a világ különböző pontjairól kezdett el nyersanyagot importálni nagyszabású építkezési terveihez. Ennek a folyamatnak egy későbbi pontján, 2014-ben megalakult a BRICS^[1] Fejlesztési Bank, amely a Világbank alternatíváját kívánta szolgálni.

Innentől kezdve a globalizációnak az a felosztása is elkezdett felbomlani, amiben a Nyugat a technológiáért, a Globális Dél a nyersanyagért, Kína pedig az olcsó munkaerőért felel.

Kína belső fogyasztói piaca kiszélesedett. Az ország elkezdte felépíteni banki szektorát, ingatlanpiacát és az információs technológiában is az élre tört. 2019-re az Apple elvesztette vezető szerepét a kínai piacon, a piaci részesedése 7%-ra csökkent. Helyét átvette a Huawei és a Xiaomi, amik az európai és amerikai piacra is betörtek. Mindez néhány éven belül ment végbe, a válságból való kilábalás után. (Sokak szerint a „kínai Szilícium-völgy” az amerikainál is kompetitívebb, mert Kínában nincsenek intellektuális tulajdonjogok, így az új ötleteket azonnal átveszik a versenytársak.)

Kína azáltal is megszűnt a világ első számú olcsómunkaerő-forrásának lenni, hogy nagymértékben megnövekedett a hatalma a világgazdaságban. Mára a Kínai Fejlesztési Bank a többszörös összegét adja annak, amit a Világbank és az IMF. Ennek okai pedig inkább az IMF káros politikájában keresendők, mintsem a kínai hitel vonzerejében. Az IMF a hiteleit „strukturális kiigazításhoz” köti: az államadósság alacsonyan tartásához, az állami tulajdonban lévő vállalkozások privatizációjához, a piacok megnyitásához és megszorításokhoz. A kínai állam ezzel szemben infrastruktúrába fektet, ami a hitelfelvevő országok részéről inkább jár kereskedelmi kötöttségekkel, mintsem politikaiakkal. Kína tehát kedvezőbb feltételekkel biztosít hitelt, mint az IMF, amit a kínai hitelezés sikeressége is bizonyít. A kínai modell különösen Afrikában volt sikeres, ahol ma már Kína az első számú befektető és ezáltal Afrika értékes nyersanyagaihoz is könnyebben hozzájut.

Hszi Csin-ping vezetésével pedig 2013-ban útjára indult az „Egy Út, Egy Övezet” kezdeményezés, ami egy globális infrastruktúra-fejlesztési terv, és amelynek befejezését 2049-re tűzték ki. Az Egy Út, Egy Övezettel a kínai befolyás Európát is elérte – a tervhez már 18 európai uniós tagország csatlakozott, köztük Magyarország.

Hogy mi következik mindebből? Az világosan látszik, hogy az USA és Kína között folyamatos a feszültség. Ez felfedezhető Trump retorikájában, és látható abból is, hogy Obama szabadkereskedelmi megállapodásainak rejtett célja volt mérsékelni a kínai befolyást. De a feszültség nem újdonság. Már 2001-ben is érzékelhető volt a konfliktus a Hainan-szigeti incidens kapcsán, amikor egy amerikai és egy kínai repülőgép egymásnak ütközött a kínai légtérben, amiből végül diplomáciai harc bontakozott ki és ami katonai modernizációra ösztönözte Kínát.

Mégsem történt lényeges előrelépés 2001 óta. Az új hidegháború ez idáig viszonylag eseménytelen. A világgazdaság, melynek alappillére az amerikai és a kínai gazdaság összefonódása, a megszokott módon halad tovább, hiába tudják Amerikában régóta, hogy kicsúszott a talaj a lábuk alól.

Trump kereskedelmi háborúja szinte eredménytelenül zárult, mivel mindössze arra tudta rábírni Kínát, hogy több amerikai szóját vásároljon. Obama szabadkereskedelmi megközelítése visszatérni látszik Biden elnöksége alatt, amely csakúgy, mint Trump kereskedelmi háborúja, szintén csak ideiglenes részsikereket hozhat, hiszen Kínát éppen a szabadkereskedelem tette naggyá.

Éppen ez teszi az új hidegháború jövőjét megjósolhatatlanná: ellentétben az előző hidegháborúval, ez összefonódásban, együttműködésben született, és abban is fog maradni. Hiábavaló Trump kereskedelmi háborúja, hiába a tarifák, ha egyszer több Starbucks van már Kínában, mint Amerikában. Egy olyan világgazdaságban, ahol még a Brexit is évekig tart, a Kínával való gazdasági kötelékek felmondása elképzelhetetlen. De a szabadkereskedelem felfokozása is hiábavaló lesz Biden részéről, ha egyszer éppen a szabadkereskedelmi politika ásta meg egykoron az amerikai gazdaság sírját.