A tavalyi év júliusa és decembere között Áldozatiság és dekolonizáció címmel futott sorozatunk itt a Mércén. Az antirasszista és dekolonizációs hevület megítélésének kérdését a holokauszt megfelelő keretezésével és összehasonlíthatóságával kapcsolatos viták tanulságaival próbáltuk összekapcsolni. Az áldozati narratívák felfutásának értékelését pedig Kelet-Európa és a Nyugat közti viszony vizsgálatával együtt kívántuk megvalósítani.

Úgy érzékeltük, hogy Magyarországon csak viszonylag ritkán tekintünk úgy a holokausztra, mint a gyarmatosító ideológiák és gyarmati népirtások Európán belüli folyományára. A „soha többé!” jelszó hangoztatása ellenére csak elvétve tárgyaljuk, hogy az azóta elkövetett tömeges bűntettek miként viszonyulnak a gyarmatosítás és a Harmadik Birodalom történetéből ismert rasszista politikákhoz.

E fájó hiányokat és a téma különleges aktualitását észlelve három kérdéssel fordultunk történészekhez, szociológusokhoz, antropológusokhoz, földrajztudósokhoz, a politikai gondolkodástörténet kutatóihoz irodalmárokhoz és művészetkritikusokhoz. A holokauszt mely történeti keretezését vagy keretezéseit – mint pl. a kolonializmus története, a nemzetállam-építés, a rasszizmus, az antiszemitizmus, a fasizmus, a totalitarizmusok – tartja legadekvátabbnak és miért? Miként jellemezné az elsősorban az áldozatokra fókuszáló történelemkép kulturális és politikai jelentését és társadalmi funkcióját Magyarországon és nemzetközileg? Mit tart a domináns nyugati történelemképet átértékelő-dekolonizáló kortárs kísérletek legjelentősebb ígéretének és legkomolyabb veszélyének?

A holokauszt a globális történelemben

Merker Iván arról értekezett Hannah Arendt okfejtését elemző hozzászólásában, hogy tévednek azok, akik a náci rezsimben és a holokausztban az európai „civilizáció” ellenségét és bukását, nem pedig szégyenteljes termékét látják. Arendt a totális diktatúrákra nem a korábbi rendszerek tagadásaként, hanem azok következményéként gondolt. Megítélése szerint a teljes jogfosztottság állapota is csak akkor következtetett be, amikor is a „civilizációt” már az egész világra kiterjesztették.

A holokauszt közvetlen ideológiai előzménye eközben a törzsi nacionalista ideológia volt, amely mind a mai napig velünk él, figyelmeztet Merker. Megállapítja, hogy manapság szinte minden egyes ország etnicizált nemzetállam, egyúttal potenciális (mini-)gyarmatbirodalom, mely – az egykori világbirodalmakból ismert faji hierarchiákat tükrözve – alkalmazza az államalkotó gyarmatosítók és a nem-államalkotó gyarmatosítottak közti különbségtételt.

Laczó Ferenc – e cikk szerzője és a sorozat társszerkesztője – eközben úgy érvelt, hogy a holokauszt elválaszthatatlan a modern rasszizmus történetétől, a népirtások globális történetén belüli példátlan aspektusait – így megtervezettségét és ideológiai szisztematikusságát – eközben az antiszemitizmus kiváltképp explozív, a rasszizmus legtöbb fajtájától eltérő jellege is magyarázhatja. Laczó hozzászólása ezen túl arra reflektált, hogy bár a német imperializmus volt a holokauszt tágabb történeti kontextusa és a telepes gyarmatosítás még Auschwitz városában is összefonódott a népirtás gyakorlatával, az európai projekt a háborút követően mégis inkább az ún. túlzó nacionalizmust tette meg kiemelt politikai ellenfelévé. Az imperializmusok történetének felszínes ismerete emiatt is lett mindmáig velünk élő félreértések forrása, konkludál a szerző.

Ginelli Zoltán ehhez hasonló módon azt veti fel, hogy a holokauszt „náci gonoszságként” és „európai tragédiaként” való értelmezései az európai zsidóság ellen elkövetett népirtást kiágyazzák a „faji” erőszakkal és népirtásokkal terhelt globális kolonializmus tágabb történetéből. Ginelli hozzászólása konkrétabban Walter Christaller központi terek elméletének „faji” alapú térpolitikákban betöltött szerepét vizsgálja, és tesz kísérletet ezen elmélet elterjedésének globális keretekben való bemutatására.

Apor Péter  kortárs diskurzusok érdemi kritikáját kínálja, amikor is a kádár-kori politikai kultúra újraéledő nyelvéről értekezik. Miközben a magyarokat 1989 előtt kifejezetten arra bátorították, hogy érezzenek együtt a gyarmati elnyomás áldozataival, érvel Apor, a magyar társadalmat is a nagyhatalmi törekvések áldozataként próbálták láttatni – Magyarország eszerint tehát nem a gyarmatosításért felelős Európa része volt, hanem a gyarmatosító Nyugat áldozata.

A holokauszt és a gyarmati erőszak egylényegűségének pártállami állítása mögött ellentétes következtetések húzódtak meg, mint az európai zsidók kiirtását manapság a gyarmati népirtásokból is eredeztető elemzések mögött, mutat rá a szerző.

Utóbbiak ugyanis a nyugati világban inherensen benne lévő szörnyű erőszak és kirekesztés történeteit és lehetőségét vizsgálják, mégpedig azon célból, hogy e tudatosítás által védelmet nyújtsanak ellene.

A kortárs Magyarországon a nyugati gyarmatosítás elítélése ellenben – paradox módon – épp a „fehér Európa” védelmére szolgál igazolásul, ily módon a felelősség elhárításának gyakorlatait alapozza meg, konkludál Apor.

Az emlékezetpolitika ígérete és következményei

Ezen történeti és elméleti megközelítések mellett több szerző is reflektált az emlékezet és emlékezetpolitika kortárs kulcskérdéseire. Kérdéseinkre Kelemen Ágnes Katalin úgy válaszolt, hogy őt személy szerint a kolonizáció és dekolonizáció keretében való tárgyalás szólítja meg a leginkább, mivel ebből a nézőpontból látszik legjobban, hogy az emlékezés és a felejtés, illetve az emlékeztetés és a feledtetés a hatalom és a lázadás eszközei.

Hogy mire és kikre emlékezünk, a közösségbe való befogadást, illetve az abból való kizárást is magában hordozza, jelzi a szerző. Kelemen eközben a sokirányú emlékezetre (Michael Rothberg koncepciójáról van itt szó; a sokirányú emlékezetet a különböző résztvevők egymásra gyakorolt hatásai folyamatosan alakítják) a szolidárisabb és egalitáriusabb jövő zálogaként is tekint.

Kelemen Ágneshez hasonlóan Egry Gábor is úgy véli, hogy történeti reprezentációink elég pontosan le szokták képezni a társadalmi hierarchiákat – és a történelem vonatkozásában is érvényesített jelenbeli elismerésigény távolról sem nevezhető újszerűnek. Egry ugyanakkor különbséget tesz a történészek általi átkeretezés, mely alapvetően a múltról szól, és a szobrok ledöntését végző jelenkori mozgalmak céljai között. Utóbbiak a szerző megítélése szerint a jelen igazságtalanságaival kapcsolatos elégedetlenséget jelenítenek meg, a mai renddel való radikális szakítás szándékát fejezik ki. E kortárs fejlemények ugyanakkor talán Magyarországon is elhozzák a történészszakma sokszor büszkén vállalt öndepolitizálásának, az objektivitás és távolságtartás helyenként kifejezetten reflektálatlan kultuszának újragondolását, vélekedik a szerző.

Félix Anikó két kortárs politikai narratívát bemutatva reflektál arra, hogy a tudományos diskurzusok miként mosódnak össze a politikaiakkal és ezen összemosódások miként befolyásolják a holokauszt kontextualizációit. Félix kétféle „emlékezeti biztonságiasításról” is ír. Megfogalmazza, hogy az antiszemitizmus elleni fellépés, illetve a holokauszttal kapcsolatos, sokszor a történelmi felelősséget, bűnrészességet elismerő nyilatkozatok, beszédek  számos esetben a kizárólagosság jegyében fogalmazódnak meg. Felveti ugyanakkor, hogy az effajta elismerő-kizárólagos megnyilatkozások a bűnrészességet minimalizáló, sőt adott esetben egyenesen tagadó helyi hivatalos-biztonságiasító holokausztemlékezettel párhuzamosan léteznek – bár azokkal tartalmi ellentmondásban vannak.

Kékesi Zoltán – többek között Kelemen meglátásaival implicite polemizálva – a sokirányú emlékezet rothbergiánus képletében annak az emlékezeti modellnek az utolsó nagyobb szabású megmentési kísérletét látja, amely szerint a történeti traumák kölcsönös elismerése és elismertetése elfogadóbb, nyitottabb, szolidárisabb világot teremt majd.

Kékesi megítélése szerint az emlékezetre és a traumák „elválasztó közösségére” építő politikák mostanra egyértelműen válságba jutottak. A jelen politikai küzdelmeit határozottan érdemes lenne elválasztanunk az emlékezetpolitikai keretektől, javasolja. A kortárs antirasszista mozgalmak elsődlegesen az intézményesített faji elnyomással szemben lépnek fel, húzza alá Kékesi; a trauma, az identitás és az elismerés hármasán alapuló modell felől nem is lehet őket adekvát módon leírni.

Zombory Máté két hozzászólása Kékesi meglátásaival összhangban, azokat ugyanakkor tovább konkretizálva az emlékezet politikai intézményesítésének árnyoldalaira irányítja figyelmünket. Zombory meglátása szerint az emlékezetpolitika intézményesülése szemlátomást nem hozta el a múlt körüli társadalmi konfliktusok megszűnését, ehelyett státuszversengésekhez vezetett. A népképviselettől az áldozatok nevében folytatott politika felé történt elmozdulás egyúttal a jövőorientált, transzformatív politikáktól való elfordulást is jelentett, érvel a szerző. Zombory második hozzászólásában ezen túl azt fejti ki, hogy e politikától a morálba való menekülés miként kapcsolódott össze a neoliberális emberi jogi diskurzus elterjedésével és a holokauszt-emlékezet újonnan felfutó normatív konstrukcióival.

Zombory meglátásaihoz egyes pontokon szorosan kapcsolódva K. Horváth Zsolt arra reflektál két részből álló cikkében, hogy az áldozatiság a történetiség új rendjéhez tapadó fogalma hogyan változtatta meg az erőszakról való gondolkodást és ez miként befolyásolja a politikai cselekvés lehetőségeit. Miközben K. Horváth szerint a kritikai gondolkodásnak mindig egyfajta eretnek empirizmusként kell működnie, a hatvanas éveket követően létrejön egy módfelett normatív morális beszédrend, ami által a társadalmi változásokat elkerülhetetlenül kísérő erőszakkal és az azokhoz kötődő áldozathozatallal kapcsolatos társadalmi beállítódások is megváltoznak. A szerző emlékezetes megfogalmazása szerint „A 20. század az öncélú erőszak (a népirtások) révén egész egyszerűen felszámolja azokat a metafizikai értékeket, amelyekért korábban emberek hajlandóak voltak áldozatot hozni (feláldozni önmagukat).”

Megszilárdulnak tehát az erőszak- és kockázatmentes mindennapi élettel kapcsolatos diskurzusok, ám attól, hogy az erőszakot illegitim eszköznek tartjuk, s nyomban el is ítéljük, annak jelenvalósága még társadalmi tény marad, mutat rá K. Horváth.

Mindennek felismerésétől az erőszak természetesen még nem válik vonzóvá, de kikerülhetne a kritikai gondolkodást megbénító morális béklyók fogságából, zárja okfejtését.

A globális kontextualizálás szükségessége és korlátai

Vonnák Diána hozzászólása azon iskolai tudásként átadott történeti nézetekkel vet kritikailag számot, melyek szerint „a holokauszt és a gulág” alapvető kontextusa két hasonló, a tömeggyilkosságok felé rohanó politikai rendszer volt, melyek egyaránt a normális élet kizökkenéseként értelmeződtek. E keretben, emlékezik a szerző, felmérhetetlen maradt a „normális” fennálló rendtől a totalitárius tömeggyilkosságokig vezető út. Tanmesét ugyan lehet ily módon gyártani, de effajta tanmesékre alapozva a kortárs politikai rendszerek elé tükröt nem lehetünk képesek tartani, érvel Vonnák.

Kertész Imre művei ellenben a láger tapasztalatának egyfajta „radikális normalizálását” kínálják, esszéi pedig teljes természetességgel tudnak a folytonosságról a holokauszt és a mai Európa társadalma között, vallja a szerző. Kertész ily módon az egyenlőtlenség gyakorlatainak a népirtások szélsőségeivel való összefüggéseit is megmutatja. Napjainkban pedig legfőbb ideje lenne a kirekesztés, a rasszizmus kultúrtörténetét globális keretekben szemlélni, javasolja Vonnák.

Effajta globális keretezés Balogh Róbert írásának egyik nagy erénye. Balogh indiai és szombathelyi példákon keresztül többek között azt fejti ki, hogy a tér érzékelésének is ki kell kizökkennie ahhoz, hogy a közösségek elleni agresszió elszabadulhasson. A tömeges erőszak elszabadulásakor pedig a terror és a nemi erőszak is összekapcsolja az otthonokat és a távolban harctérré váló tereket. Mindebből pedig az következik, érvel Balogh, hogy az erőszak elkerüléséhez az otthonosság vagy a részvét érzetét kiváltó „ravasz térteremtésre” van nagy szükségünk. Az emlékezés etikus formáiról Balogh szintén lényeges meglátásokat tesz, amikor is előadja, hogy képesnek kell lennünk „meglátni saját csoportunkban és saját magunkban levő embertelenséget,” másrészt ehhez „sem saját, sem az ellenfél” halottaira „nem roncsokként, hanem cselekvőkként” kell tekintenünk.

Vilmos Eszter hozzászólása eközben inkább a globális kontextualizálás korlátjaira világít rá, amikor is a világ különböző pontjain született holokauszt-narratívák összevetése által azok lényeges eltéréseire hívja fel figyelmünket. „Míg Magyarországon mindmáig ritkán merül fel szempontként a holokausztemlékezet kortárs irodalmának elemzésekor a zsidóság, sőt, bizonyos mértékben tabunak is számít a szerzők származásának feszegetése, az Atlanti-óceán túloldalán magától értetődő gyakorlat az amerikai zsidó irodalom kontextusában vizsgálni a holokauszt témájú alkotásokat,” írja például.

Vilmos ezzel összhangban kifejti, hogy a kölcsönös figyelem és a nyílt szolidarizálás mellett is elsősorban a felelősségvállalás helyi formáit kellene megerősítenünk.

Kerpel-Fronius Ádám jogosan nyit azzal, hogy Belarusz Európán belüli esete sem hiányozhat egy olyan cikksorozatból, amely a holokauszt és a kolonializmus kapcsolatát taglalja. Belarusz második világháborús német megszállása és kizsákmányolása csupán három évig tartott, de ezalatt a helyi lakosság legalább negyede elpusztult és az ország gyakorlatilag teljes infrastruktúrája megsemmisült. A helyi holokauszt koloniális jellemzőit érzékeltetendő Kerpel-Fronius többek között azt jegyzi meg, hogy a Belarusz területén meggyilkolt zsidó áldozatok közül a Német Birodalomból származók nevei ismertek ugyan, a helyi áldozatokéi ellenben csak ritkán.

Érintettség, kedvezményezettség, cinkosság

Az áldozatiság kérdését és e fókusz lehetséges alternatíváit sorozatunkban több szerző is érdemben tárgyalta. Gyáni Gábor szaktudományos szkepszisének adott hangot, amikor is kifejtette, hogy a történész soha nem „csúszhat át egészen” az áldozati nézőpont oldalára. Többek között a didaktikus moralizálás kérdésére reflektálva Herczog Noémi eközben arról írt – elsősorban amúgy pozitív ellenpéldákat bemutató – hozzászólásában, hogy mi is az áldozatokra fókuszáló történelemkép funkciója a magyar színházakban.

A probléma gyakran ott keresendő, érvel Herczog, hogy a didaktikus előadásokban az elkövető egyértelműen rajtunk kívüliként tételeződik. Ezen előadások mondhatni alaptalanul erősítik meg a nézőt vélt ártatlanságában. Ezáltal könnyen ringathatjuk magunkat azon illúzióba, hogy belőlünk alapvetően hiányoznak az előítéletek és az abból következő érzületek, pedig valójában senki sincs eleve védett helyzetben, bárkiből lehet néma cinkos vagy akár tettestárs.

Kovács Éva – Michael Rothberg legújabb könyvére is hivatkozva – többek között amellett érvelt, hogy az emlékezetpolitika az érintettség kérdését igen hosszan a tettes-áldozat dichotómiájába szorította, ezáltal pedig eltakarta azt a történelmi összefüggést, hogy miképp vált – közvetve vagy közvetlenül – gyakorlatilag minden nem üldözött állampolgár az üldözöttekkel szemben elkövetett igazságtalanságok kedvezményezettjévé. A kollaboráció, a társutasság, a kirekesztésből és a jogfosztásból való haszonhúzás pedig kényes és mindmáig aggasztóan alulreprezentált kérdései a holokauszt amúgy sokszínű és kifinomult történetírásának, hangsúlyozza Kovács.

Részben K. Horváth Zsolt javaslatához, részben Kovács Éva felvetéseihez kapcsolódva Pulay Gergő  a „jelenben való lét” elgondolására tesz újszerű kísérletet. A történetírói szempontokat etnográfiaiakkal kiegészítve Pulay az uralom és ellenállás, illetve az elnyomás és áldozatiság ellentétpárjain való túllépésre buzdít. Úgy érvel, hogy amikor a létbizonytalanság válik a hatalomgyakorlás tárgyává és az uralmon lévők kontrollja kiteljesedik az erőforrások felett, a cinkosság gyakorlatai kerülnek előtérbe.

Egy friss beszélgetés időleges zárása

Áldozatiság és dekolonizáció című, húsz korábbi hozzászólást tartalmazó sorozatunk számos diszciplína képviselőinek együtt gondolkozására tett friss kísérlet volt. Az elnyomás és erőszak globális keretekben való értelmezéseinek felvázolásával, a holokauszt globális történelembe illesztésének kísérleteivel, illetve effajta globális keretezés korlátjainak felmérésével; az emlékezetpolitikák ígéreteinek és következményeinek feltérképezésével; valamint az áldozatiság, az érintettség és a cinkosság fogalmainak újragondolásával egy újszerű kritikai beszélgetés elindításával próbálkoztunk.

Beszélgetésünk távlati célja nem kevesebb, mint hogy a holokauszt történetét és emlékezetét, továbbá a kortárs antirasszista és dekolonizációs mozgalmakat egyszerre vizsgálva a jelenleginél pontosabban érthessük, ezáltal pedig sajátosan kelet-európai nézőpontjainkat és a Nyugathoz való viszonyunkat is újragondolhassuk. Szerkesztőként mindenesetre már most számos új szemponttal és meglátással gazdagodtunk.

Mindenkinek nagyon köszönjük az értékes hozzászólásokat. A megkezdett eszmecserét a közeljövőben más formában is folytatni kívánjuk. Úgy véljük ugyanis, hogy az idén nyáron felvetett kérdéseink aktualitása aligha fog csökkenni.