A 16 akciónap keretében a Mércén számos olyan cikk jelent meg, amely a nők elleni erőszak különböző fajtáira hívja fel a figyelmet. A kiterjedt probléma egy része, hogy az elszenvedők sokszor nem realizálják, ha bántalmazás éri őket, vagy környezetüktől támogatás helyett csak hibáztatásban részesülnek.

Ezt többek között a társadalmi hozzáállás is jelentősen befolyásolja, és ha a politikában mindennapos a nőket érő verbális abúzus, azzal egy olyan káros gyakorlat ágyazódik a köztudatba, amely az áldozatok és a nők egészének megítélésére is kihat.

Hazánk egyre romló vitakultúrájában már megszokottá vált a személyeskedés, a Magyarország ellen konspiráló háttérhatalmak narratívája és a mindenféle nyugati genderpropaganda mítosza. Azonban a nyílt, verbális abúzussal, amely kifejezetten egy társadalmi csoportot céloz, talán újabb mélységekbe süllyedt a közbeszéd színvonala.

Múlt héten a finom és körültekintő stílusáról híres Bayer Zsolt, Sajtóklub című HírTV-s műsorában hangzott el Bencsik András Szabó Tímeáról alkotott véleménye, miszerint a képviselőnő „amilyen ronda, olyan gonosz”.

A Sajtóklub a szélsőséges eszmék és formulák egyik fontos, transzgresszív műhelyének számít, normalizálva olyan beszédmódokat, amelyek a nemzeti konzervatív diskurzus nevében valójában szétroncsolják a nemzet, a társadalom szövetét, újabb és újabb csoportokat, személyeket kizárva belőle.

De ilyen jellegű, kifejezetten nők ellen irányuló hozzászólásokat kormánypárti politikusok szép számmal produkáltak az évek során. Kövér László, aki amúgy a női princípiumot is megfogalmazta, áprilisi interjújában kijelentette, hogy szánalommal tekint az ellenzék női képviselőire. A BayerShow műsorában azt is hozzátette, hogy „nincs annál elszomorítóbb, amikor egy gyűlölettől eltorzult női arcot lát az ember férfi létére”.

A kormánypárti házelnökök közül Latorcai János is hozzájárult a parlamenti vitakultúra színvonalának rohamos süllyedéséhez. Egy 2017-es ülésnapon Kunhalmi Ágnesről megállapította, hogy képviselőtársa bekiabálása „árnyalja a szépségét”. Az ilyen és ehhez hasonló kommentárok általában semmilyen számonkérést vagy elhatárolódást nem vonnak maguk után. De miért is vonnának, hiszen még a miniszterelnök sem foglalkozik nőügyekkel.

Azonban fontos látnunk, hogy a sajtó által felkapott egyéni eseteken túl, egy rendszerszintű problémáról beszélünk. Ráadásul a médiában általában csak az adott szexista politikus megnyilvánulása kap figyelmet, az inzultált képviselők eredeti álláspontjával már nem foglalkozik senki. Ezzel az előbbiek malmára hajtva a vizet, hiszen az inzultált fél véleménye kizárul a diskurzusból.

A politika hagyományosan maszkulin természetét hazánkban belengi a férfi öltöző szag. A nyilvános térben elhangzó szexista beszólások fenntartják a patriarchátus fojtogató légkörét, amely a logikai diskurzus szabályait tudatosan figyelmen kívül hagyó agresszív és elnyomó narratívának ad helyet.

A Mérce múlt szerdai videoműsorában, amely a nők elleni erőszak és a politika viszonyáról szólt, Ámon Kata beszélt arról, hogy a kormánypártok kommunikációjának milyen hatása van a társadalomra. Úgy vélte, a kormány által alkalmazott narratíva a bántalmazók logikáját követi. Abban, ahogy politikai ellenfeleikről és kiváltképp a nőkről beszélnek, mindenkit becsmérelnek, semmitől nem riadnak vissza, és bármi áron képesek megszerezni a hatalmat.

Véleménye szerint ez nagyjából leképezi, amit egy bántalmazó tesz áldozatával. Mindenáron uralni akarja a másik felet, aminek érdekében bármilyen eszközt képes bevetni.

A személyeskedés politikai ideológiától és párthovatartozástól független jelenség, azonban a nők ellen irányuló inzultusok minősített esetnek számítanak. Ahhoz hogy ezt jobban megértsük, érdemes átfogó képet vázolni a politikai vita műfajáról.

A politika környezetében lezajlott viták és egyéb megnyilvánulások sajátos jellemzője, hogy mindig egy közönségnek, vagyis a választóknak szólnak. Legyen az egy parlamenti ülésen elhangzott felszólalás, interjú vagy sajtótájékoztató. Tehát, ha mondjuk, az ellenzék egy interpellációt intéz a kormány tagjai felé, akkor elsősorban nem őket akarja meggyőzni arról, hogy rosszul kormányoznak, és mondjanak le, hanem inkább ránk, a választókra akarnak hatni. A vita során saját imázsukat, pártjukat és értékeiket képviselve törekednek a szavazatok megszerzésére.

A személyeskedés logikailag érvelési hibának minősül, mert ilyenkor a vitázó partnere álláspontja helyett annak személyét, tulajdonságait vagy érdekeit támadja meg. Az érveléstechnikában ezt argumentum ad hominemnek hívják. Az ad hominem a vita célját, vagyis az álláspontok felülvizsgálatát akadályozza meg, amitől a diskurzus öncélú veszekedéssé silányul. A politikában olykor azonban lehet jogosan személyeskedni. A politikus nemcsak pártját, ideológiáját, hanem egész karakterét is képviseli feladata során, amiért felelősséget vállal. Ezért lehet jogos a kritika például Szájer Józseffel szemben, a brüsszeli orgiás incidense kapcsán.

A politikus évtizedekig vállalt szerepet egy olyan rezsim kiépítésében, amely az LMBTQ közösség jogainak szisztematikus ellehetetlenítésén dolgozik, miközben neki a brüsszeli közegben lehetősége volt rá, hogy akár meleg szexpartikon is részt vegyen.

Egy közszereplő személyiségi jogai amúgy is korlátozottabbak, mint egy átlagos választópolgáré, saját imázsa  pedig ugyanolyan áruba bocsátott politikai termék, mint pártja, amelyet képvisel. Ebből kifolyólag a politika színterén egyes esetekben a vita szempontjából releváns lehet az adott politikus személye, magatartása vagy érdekeltségei. A nők ellen irányuló személyeskedő megjegyzések azonban teljesen más kategóriába tartoznak.

Ha a politikában személyeskedéssel találkozunk, akkor általában valamilyen erkölcsileg negatív színben ábrázolják az adott személyt aki ellen irányul. A szexista beszólások azonban morálisan egy semleges tényezőt akarnak negatívumként feltüntetni, vagyishogy a vitapartner nő.

Objektíven hibás gondolatmenet annak boncolgatása, hogy milyen hozzászólások árnyalhatják egy képviselőnő szépségét, vagy mit nem illik egy nőnek csinálnia a parlamentben. Ezek a patriarchátusból visszamaradt értékítéletek, melyekre a kormány kommunikációjával ráerősít, de valójában csak a nők diskurzusból és a döntéshozásból való kiszorítását célozzák.

A képviselők álláspontjára szándékosan nem reagálnak érdemben, inkább a vitát romboló, személyeskedő és pejoratív megjegyzésekkel lehetetlenítik el a véleményüket. Bármelyik politikus a fent említett esetek mindegyikében megtehette volna, hogy egy érdemi, akár ideológiailag színezett kritikával válaszoljon ellenzéki képviselőtársaik véleményére. A tény, hogy mégis a szexizmus lekicsinylő retorikáját választották a kompromisszumra való képtelenségről és a nők semmibevételéről árulkodik. Sőt, arról, hogy jogot formálnak a nők, ez esetben politikustársaik véleményének elhallgattatására.

Hogy ez rendszerszinten újra és újra megismétlődik, jogi és politikai szankciók teljes hiányában, visszafordíthatatlan törést okoz a közbeszédben. A kormánypártok agresszív kommunikációjának csak egy része a nők elnyomása. Ellenzéki képviselőtársaikat és bárkit, aki az Orbán-rezsimmel nem egy véleményen van, ellenségnek bélyegeznek. Kétharmados parlamenti többségükkel nem szorulnak kompromisszumra, ezért tudatosan építik le a politikai vita összes lehetséges fórumát. A független sajtó felszámolásától a helyi önkormányzatok és a felsőoktatás ellehetetlenítésén át egészen a dehumanizáló diskurzusig minden eszközt bevetnek.

A Fidesz bináris világfelfogása, miszerint mindenki csak fekete-fehér, barát vagy ellenség, „magyar” vagy áruló lehet, a választói attitűdökre is kihat. Egy politikusnak felelőssége van nyilvánosság előtt tett kijelentéseiért. A becsmérlő hozzászólások és a különböző társadalmi csoportokat szisztematikusan kirekesztő nyelvezet pedig az amúgy szükséges és konstruktív politikai vitát a verbális abúzus és megfélemlítés fórumává változtatja.