Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Amerikai olajcégek ismét bebizonyították: a szabadkereskedelmi rendszer csak a hatalmasok érdekeit szolgálja

Még augusztus utolsó napjaiban jelent meg a hír a The New York Times oldalán, miszerint a lap birtokába jutott dokumentumok bizonyítják, hogy több amerikai olaj- és vegyipari vállalat lobbizik annak érdekében, hogy az éppen tárgyalás alatt álló USA-Kenya szabadkereskedelmi megállapodás egyik feltételévé váljon az, hogy a kelet-afrikai ország lazítson a műanyagok használatát, illetve a műanyaghulladék behozatalát érintő szigorú szabályozásán. A fosszilis energiahordozók árának közelmúltbeli drasztikus zuhanása, valamint a klímaváltozás következtében egyre sürgetőbbé váló zöld átállás miatt az olajipari vállalatok mindinkább a műanyagok fokozott gyártásában látják a megoldást.

Ezzel azonban több probléma is akad: a világ kontinenseinek többsége már így is – csaknem szó szerint – úszik a műanyagban, a periféria államai pedig folyamatos zárják be kapuikat a centrumországokból érkező hatalmas mennyiségű műanyaghulladék előtt. Az Amerikai Vegyipari Tanács (amely többek között az ExxonMobilt, a Chevront, a Shellt, illetve a Dow nevű vegyipari vállalatot is magába tömöríti) tagjai viszont, úgy tűnik, most „ellentámadást” kísérelnek meg Afrikában.

Habár a hazai médiában nem keltett nagyobb visszhangot a hír (csupán a 444.hu közölt egy összefoglalót a Times-ban megjelentekről), az eset a jelenkori globális kapitalizmus számos struktúrájának (legfőképpen napjaink szabadkereskedelmi rendszerének) káros voltára hívta fel ismét a figyelmet. A teljesség igénye nélkül érdemes néhányat kiemelni, amelyek az USA-Kenya kérdésben remekül megmutatkoznak.

1. A szabadkereskedelem NEM pozitív összegű játék

A mainstream közgazdaságtan egyik alappillére a II. világháború vége óta kiépült globális szabadkereskedelmi rendszer promotálása. Szinte valamennyien ismerjük az ezzel kapcsolatban unalomig ismételgetett frázisokat: a szabadkereskedelem célja, hogy „biztosítsa a békét és a jólétet”, „lebontsa az államok egymással való kereskedésének akadályait”, „alacsonyabb árakat, a különböző termékek szélesebb választékát és nagyobb gazdasági növekedést biztosítson”, de ami talán a legfontosabb: „pozitív összegű játék”. És hogy ez utóbbi mit is jelent pontosan? Tulajdonképpen annyit, hogy a szabadkereskedelem révén mindkét fél jól jár, nincs győztes és vesztes, mivel ezen gazdasági tevékenység bonyolítása során valamennyi résztvevő ország nyer. Legalábbis elméletben.

Az Egyesült Államok és Kenya példáján keresztül látható ugyanis, hogy a különböző kereskedelmi egyezményekről folytatott tárgyalások során a nagytőke képes lobbierejét és befolyását arra használni, hogy egy (papíron) pozitív összegű játékot zéró összegűvé („a győztes mindent visz”) változtasson. Hiszen amennyiben – a még minden bizonnyal hónapokig tartó egyeztetéseken – a kenyai fél beleegyezne a műanyagok használatát, illetve a műanyaghulladékok behozatalát érintő feltételekbe, azzal a világ egyik legszigorúbb műanyagellenes törvényét bontanák le, amelyet az afrikai ország még 2017-ben fogadott el. Ez pedig két dolgot jelentene: egyfelől a kenyai gazdaság az Amerikába irányuló nagyobb mértékű export következtében elkönyvelhetne némi GDP-növekedést; másfelől azonban

az ország lakossága lenne kénytelen elszenvedni mindazokat a negatív gazdasági, természeti és egészségügyi következményeket, amelyekkel egy ilyen szabadkereskedelmi megállapodás járna.

Ráadásul egészségügyi hatások alatt most nem csupán a műanyagszennyezés potenciális megugrására vagy a kenyai emberek ivóvízébe kerülő mikroműanyagokra kell gondolnunk. Kevésbé ismert ugyanis az a folyamat, amelynek során az USA különböző szabadkereskedelmi megállapodások révén az elmúlt évtizedekben szinte a világ minden pontjára egyre nagyobb mennyiségben exportálta egészségtelenebbnél egészségtelenebb élelmiszereit. A magas fruktóztartalmú kukoricasziruppal készült amerikai termékek és az ottani étkezési szokások (pl. gyors- vagy félkész ételek gyakori fogyasztása) terjedésével az utóbbi években számottevően romlott a táplálkozás színvonala rengeteg országban, miközben az elhízás és a túlsúlyosság globális problémákká váltak. (Könnyen elképzelhető tehát, hogy Kenya ennek a folyamatnak is egy újabb áldozata lehet.)

Érdemes megnézni az egyesült államokbeli komikus, Hasan Minhaj Patriot Act című műsorának erről szóló adását:

Emellett fontos kiemelni azt is, hogy a már említettek miképpen hathatnak hosszabb távon a kelet-afrikai ország gazdaságára; hisz közel sem véletlen, hogy a centrumországok gyakran kötnek a periféria államaival ilyen és hasonló megállapodásokat. Ezek ugyanis az erősebb (USA) és a gyengébb (Kenya) fél közti aszimmetrikus viszonyokban rejlő lehetőségeket egyértelműen az előbbi javára segítenek kiaknázni. Így, mikor az Egyesült Államok vagy valamely nyugat-európai állam tető alá hoz egy kereskedelmi egyezményt egy (vagy több) harmadik világbeli országgal, akkor jellemzően két tendencia rajzolódik ki: a centrumország nagy mennyiségben és általában igencsak olcsón importálja a másik fél területén fellelhető nyersanyagokat, félkész termékeket, majd ezeket hazai iparával dolgozza fel és értékesíti őket a másik fél piacán. Ezáltal viszont Kenya egyrészt képtelen volna az ország nyersanyagait saját területén tartani, ráadásul az azok értékesítéséből származó profit is elsöprő többségben az erőforrások felett rendelkező magánvállalatoknál csapódna le; másrészt miután az afrikai ország csupán az amerikai késztermékek (melyekkel a hazai gazdaság nem tudna versenyezni) felvásárlója lenne, így mindez nemcsak, hogy nem erősítené vagy támogatná, hanem egyenesen rendkívül visszavetné az önálló kenyai gazdaságot. Azaz ebben a felállásban az Egyesült Államok duplán nyerne, miközben Kenya duplán veszítene.

Nem is beszélve arról, hogy az amerikaiak által felvásárolt nyersanyagok, illetve az azokból előállított és általuk értékesített termékek ára mennyire nincsenek arányban egymással.

2. Kiszervezett szennyezés

Az már jól látható, hogy miért beszélhetünk „pozitív összegű játék” helyett egyszerűen a nagytőke érdekeiről a születőben lévő USA-Kenya szabadkereskedelmi megállapodás kapcsán (is). Ugyanakkor a mostani eset jól mutatja egyúttal azt, hogy a szabadkereskedelmi rendszer milyen lehetőségeket kínál arra, hogy a globális kapitalizmus centrumországai kiszervezzék környezetkárosító tevékenységüket a periféria országaiba. A kenyai műanyagellenes törvényeket célba vevő lobbitevékenység üzenete világos: ha egy fejlődő ország erősíteni akarja gazdasági kapcsolatait a „fejlett világgal”, annak ára van. Jelen esetben az, hogy kénytelen a centrumországok szemétlerakójaként funkcionálni.

A nyugati világban felhalmozódó elképesztő mennyiségű műanyag- és egyéb hulladék „elhelyezésében” Afrika szerepe mindinkább felértékelődik napjainkban. Ugyanis a közelmúltban a távol-keleti országok közül többen (2018-ban például maga Kína is) jelentősen korlátozták azt a szemétmennyiséget, amelyet hajlandóak átvenni más államoktól. Ennek következtében e térség helyett/mellett fokozatosan az afrikai kontinens válhat egyfajta „globális szeméttelepé”.

Ez a tendencia pedig az Egyesült Államok és Kenya közti szabadkereskedelmi egyezmény megszületésével minden bizonnyal csak folytatódni fog. Legalábbis erre enged következtetni az Amerikai Vegyipari Tanács nemzetközi kereskedelemért felelős igazgatójának, Ed Brzytwának egy korábbi levele. Ebben úgy fogalmaz, hogy az Afrika legnagyobb gazdaságát magáénak tudó Kenya kikötői, vasútjai és úthálózata „hozzájárulhatnak a vegyipari termékekkel való kereskedelem növekedéséhez, nemcsak az USA és Kenya között, hanem Kelet-Afrikában és az egész kontinensen is”. Azaz, egy sikeresen tető alá hozott megállapodás csupán az első lépést jelentené Afrika műanyaghulladékokkal való további elárasztásában. A műanyagszennyezés kérdését így a centrumországok továbbra is a probléma perifériára való „exportálásával” oldanák meg.

3. Gyarmati versenyfutás a 21. században?

Felmerülhet ugyanakkor az eddig elmondottak kapcsán egy fontos kérdés: miért éppen idén februárban döntött úgy a Fehér Ház, hogy tárgyalásokat kezdeményez egy szabadkereskedelmi megállapodásról, méghozzá Afrika legnagyobb gazdaságával? A lépést látszólag nem indokolta különösebben semmi: Kenya jelenleg az Egyesült Államok 98. legfontosabb kereskedelmi partnere, és az előrejelzések szerint egy új egyezmény nem is befolyásolná lényegesebben az amerikai gazdaság helyzetét. A cél azonban – túlnyomórészt –nem is ez. A Trump-kormányzat ugyanis elsősorban geopolitikai megfontolásokból szánta rá magát a tárgyalásokra, e számítások mögött pedig Kína rohamosan erősödő afrikai befolyásának ellensúlyozása áll.

Korábban már írtunk arról a Mércén, hogy Kína mindinkább vezető szerepre tör Afrikában. Noha a kelet-ázsiai ország eddig is elképesztő összegeket fektetett be a kontinensen, a jövőben ezek még tovább fognak növekedni. Emellett azon túl, hogy minden lehetséges eszközzel igyekszik kisajátítani Afrika ásványkincseit és hasznot húzni az itteni országok olcsó munkaerejéből, Kína nemrégiben létrehozta az első, nem országa területén elhelyezkedő katonai bázisát is. Érthető volt tehát a Trump-kormányzat igyekezete arra nézve, hogy valamiképpen ellensúlyozza az egyre erősödő kínai befolyást.

A hatalmi versengés legnagyobb vesztesei természetesen jelen helyzetben is Afrika népei.

A kontinens ugyanis mindinkább két, neokolonizációs tevékenységet folytató nagyhatalom közé szorul. S habár a módszerek némileg különböznek – hiszen míg Amerika szabadkereskedelmi megállapodásokkal, addig Kína költséges beruházások kikényszerítésével és hitelekkel igyekszik érvényesíteni akaratát –, a végcél ugyanaz: Afrika gazdasági (és ezáltal közvetett politikai) függésbe vonása, illetve a globális nagytőke kiszolgálása. Így jelenleg úgy tűnik, hogy alig fél évszázaddal az európai elnyomás alól történő felszabadulás után az afrikai kontinens ismét a gyarmati versenyfutás színterévé válik.

Van kiút?

Ugyan a kenyai elnök, Uhuru Kenyatta egyelőre rendkívül elkötelezett az egyezmény tető alá hozásában, az Egyesült Államok és Kenya közti kereskedelmi megállapodás megszületésére valószínűleg még legalább hónapokat kell várni, illetve a tárgyalások nem egy ponton megrekedhetnek vagy akár el is bukhatnak. Kérdéses azonban, hogy Donald Trump választási veresége után miképpen viszi tovább a megkezdett tárgyalásokat a januárban felálló Biden-kormány (feltéve, hogy egyáltalán szándékában áll folytatni azokat). Mindazonáltal a kérdést érintő közelmúltbeli fejlemények immár sokadszorra mutatnak rá arra, hogy napjaink szabadkereskedelmi rendszere, akárcsak a jelenkori globális kapitalizmus működése tarthatatlan.

Rendszerszintű változás viszont csak akkor érhető el, ha első lépésként a periféria országai összefognak és szembeszállnak a centrumbeli tőke kizsákmányolásával, illetve annak neokolonizációs törekvéseivel. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor a centrumországok nemzeteinek is meg kell szervezniük magukat, és olyan vezetőket hatalomba juttatniuk, akik elkötelezettek abban, hogy megfékezzék a tőke korlátlan hatalmát és egy egyenlőségelvű, szolidáris társadalmi-gazdasági rendszert építsenek fel.