Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ellenzék a fővárosi önkormányzatokban: adminisztrálgatunk, de a politikai alternatíva elmarad

A tavaly októberi fővárosi ellenzéki győzelem egy éves évfordulója alkalmából a Partizán három részes interjúsorozatot készített Karácsony Gergely főpolgármesterrel, Baranyi Krisztina kilencedik és Soproni Tamás hatodik kerületi polgármesterrel, illetve a hetedik és a nyolcadik kerület vezetőivel, Niedermüller Péterrel és Pikó Andrással. A három interjú lehetőséget adott a műsorokat vezető Gulyás Mártonnak, hogy kampányígéreteikkel szembesítse a választott vezetőket, és utóbbiaknak is arra, hogy reflektáljanak az elmúlt egy év sikereire és kudarcaira.

Márpedig akad bőven mindkettőből.

Van egy szempont, amelyre viszont ezek a beszélgetések közvetlenül nem térnek ki, pedig ez központi részét képezte a 2019-es önkormányzati kampánynak, és meggyőződésem, hogy a fővárosi ellenzéki önkormányzatok sikerének megítélését nagyban fogja ez befolyásolni.

Ez a dimenzió nem más, mint a politikai alternatívaépítés.

Emlékezhetünk, tavalyi kampány központi állítása az összefogott ellenzék részéről az volt, hogy ha hídfőállásokat tudnak létesíteni az önkormányzatokban, akkor az lehetőséget ad olyan politikai alternatívák kiépítésére, amelyek az egész országnak megmutatják, miért is lenne jobb egy ellenzék által vezetett ország a NER-nél.

Ez a koncepció mind a mai napig az ellenzéki önkormányzati tevékenységek legfontosabb politikai igazolását adja, de

ha végignézünk az elmúlt egy év budapesti önkormányzati mozgásain és a fent idézett interjúkat is figyelmesen hallgatjuk, akkor be kell látnunk, hogy ez az alternatívaépítés inkább nem működik, mint igen.

Hogy miért mondom ezt akkor, amikor szabad szemmel is látható különbségek vannak az ellenzéki polgármesterek kormányzási módja és a Fidesz kormányzási módja között?

Igaza van Szűcs Zoltán Gábornak abban, hogy ég és föld különbség van aközött, ahogyan Karácsony Gergely és ahogyan mondjuk bármelyik fideszes miniszter válaszol a kritikus sajtókérdésekre – és ez nem kis dolog. Sőt, az ellenzéki polgármestereknek is igazuk van, amikor azt állítják, hogy a kormánypárti hatalomgyakorlással szemben ők bevonják a különböző érintetetteket a döntések előkészítésébe, meghallgatják a különböző véleményeket, és igyekeznek kompromisszumokat kötni – ez még nagyobb dolog.

Per pillanat még az sem tagadható, hogy a legtöbb esetben a fideszes elődökre jellemző korrupciót is fel tudták számolni (noha azért ellenpéldákat is tudunk hozni), és százmilliókat spóroltak meg az adófizetőknek.

Ezekkel a dolgokkal kapcsolatban nem is az a baj, hogy értelmiségi/középosztálybeli érzékenységeket kifejező (stílus)kérdések lennének, hanem az, hogy ez nem politika, következésképpen alternatíva ugyan lehet, de politikai alternatívának mégiscsak édeskevés.

A minimumon túl

A politika ugyanis az, ami ezen stíluskérdések és az antikorrupciós paradigma után következik. El tudunk képzelni ugyanis egy olyan országot, ahol a politikusok tök civilizált módon viszonyulnak a kritikus sajtóhoz, méltóságteljesen fordulnak saját riválisaik felé, képesek kompromisszumot kötni, sőt a közpénzeket sem csatornázzák ki a haveroknak, ám mégis egy egyenlőtlen és igazságtalan társadalmat vezetnek. Ugyanígy el tudjuk képzelni azt az országot, amelyben a felsorolt feltételek adottak, és mégis egy szolidáris, jóléti társadalmat eredményeznek.

Más szóval:

korrupciómentesen és méltóságteljes, jogállami éthosszal felvértezve is lehet ugyanúgy durván környezetszennyező és radikálisan klímavédő országot, társadalmi kérdésekben erősen konzervatív, bezárkózó vagy szabadelvű, kozmopolita országot működtetni.

Ez igaz gyakorlatilag minden olyan kérdésre és dilemmára amely a jelenkori (vagy bármikori) politikát szervezi.

Persze a kampány során az ellenzéki jelölteknek ezekre a politikai kérdésekre is voltak átfogó válaszaik, például egyértelműen az egyenlőségpárti és zöld társadalompolitikai koncepciók mellett tették le a garast. Azt nem lehet mondani, hogy hatalomba kerülve teljesen sutba dobták volna ezeket a kampányban megfogalmazott elképzeléseket (itt persze már sokkal jelentősebb variációkat találunk), ám még ezekben az ügyekben is egy erősen antipolitikai, adminisztratív nyelvezetet és koncepciót érvényesítenek.

Legyen szó a nagykörúti biciklisávokról, az atlétikai stadionról vagy épp a lakhatás kérdéséről, még az alapvetően politikai kérdések legtöbbjében is az a technokrata szempontrendszer dominál, amely adottnak veszi a fennálló kereteket, és azon belül mérlegeli, mit lehetséges megvalósítani, és hogyan lehetne azt a legolcsóbban kivitelezni. A költséghatékonyság és a meglévő keretekhez való alkalmazkodás módjai lesznek az egyedüli sikerkritériumok akkor, amikor a valódi politikai sikerkritérium az, hogy hány százalékkal lett tisztább a budapesti levegő, hány embernek javultak a lakhatási körülményei, mennyivel kevesebb autó hajt át a városon, és így tovább.

Erre a jelenségre képletes példát kapunk a Partizán egyik interjújában. Gulyás arról kérdi a 7. és 8. kerületi polgármestereket, mit kezdenének azzal a rendpárti és szegényellenes logikával, amelyik kerítésekkel és megfigyelőkamerákkal veszi körbe a köztereket. Niedermüller Péter válaszában kifejti, hogy ők nem a kerítések ellen akarnak hadakozni, csak humánusabbá akarják tenni őket, például befuttatni valami zölddel.

Mindehhez társul egy kimondottan bizarr középre lövés is. Gyakran halljuk például budapesti városvezetőktől, hogy hát ők nem is azért vannak, hogy a Fidesz ellen hadakozzanak, hanem hogy a város, a kerület lakóinak jobb legyen. De mit is jelent az, hogy jobb? Létrejöhet-e ez a „jobb” nem a Fidesz ellenében?

Efölött szemérmesen elsiklanak a döntéshozók.

Mert, félreértés ne essék, bármi is legyen róla a véleményünk, a Fidesz is azt szeretné, hogy a magyar társadalomnak jobb legyen. Ezt ők úgy képzelik el, hogy például feltőkésítenek hazai oligarchákat, hogy az emberek munkája által megtermelt érték kisebb hányada vándoroljon külföldre; szétverik a dolgozók jogait, hogy minél több külföldi befektetést vonzzanak ide, és ekképp minél több embernek legyen fizető munkahelye; és a sor folytatható.

Ha az én véleményem az, hogy ettől nem lesz jobb az embereknek és az országnak, sőt azt gondolom, hogy a kormánypárti koncepció káros az országra, akkor az alternatívámat csak a Fidesz ellenében tudom megcsinálni. Politikai alternatívaépítés szempontjából kifejezetten működésképtelennek tűnik, ha a „jobb politizálást” és a kormánypolitika kritikáját egymással szembe állítom.

„Az ellenzéknek el kell döntenie azt, hogy minden eszközzel, a politikusain, a polgármesterein, a képviselőin keresztül mit üzen az embereknek. Azt üzeni-e, hogy minden eszközt kizárólag a Fidesz ellen, a Fidesz lejáratására használ föl, vagy azt üzeni-e, hogy ezek a polgármesterek, képviselők és akik majd hatalomra kerülhetnek, képesek-e a kormányzásra, képesek-e arra, hogy jobb várost (…) csináljanak? (…) Arra a destruktivitásra, hogy mindenre nemet mondunk, csak azért, mert a Fidesztől jön, csak azért, mert a kormány adja a pénzt, én ezzel nem tudok egyetérteni. Én azért vagyok felelős, hogy a ferencvárosiak jobban éljenek”

– fogalmaz például Baranyi Krisztina a partizános interjúban, de hasonló megszólalásokat sok más embertől is hallhattunk az elmúlt egy évben.

Ebben a koncepcióban pont az érhető tetten, hogy miért is fenntarthatatlan mind politikailag, mind logikailag ez az apolitikus senkiföldje, ez a képzelt közép. Ha egy politikus azt gondolja, hogy amit a Fidesz csinál, az káros, akkor nem az lenne a kötelessége, hogy minden tisztességes politikai eszközt a kormánypolitika „lejáratására” fordítson? Ha pedig annyira vészesen nem is rossz, akkor miért kellene másnak kormányoznia?

A jobb kormányzásra, a másfajta politikára éppen azért van szükség, mert a Fidesz lépései kritizálandók. Ha feladjuk a kritika szükségességét, azzal a másfajta kormányzás szükségességét is feladjuk. És persze lehet erre mondani, hogy az emberek nem politikai csatározásokat, hanem stabilitást adnak, de ezen a ponton tegyük fel a kérdést, hogy egy monolitikus Fidesz és egy sokszínű ellenzék közötti versenyben kiről hiszik el jobban a választók a stabilitás ígéretét? Na ugye?

Ráadásul az sem igaz, hogy politikát lehetne úgy csinálni, hogy mindenkinek jobb legyen. Egyszerűen vannak kibékíthetetlen dolgok egy társadalmon belül, például nem lehet egyszerre a kőolajkitermelőknek és környezetvédőknek kedvezni, és

nem lehet egyszerre a lakáscélú ingatlanokból innovatív technikákkal egyre több profitot hajtóknak és a magas lakbérek által kiszorított városlakóknak kedvezni.

Ezeket összeegyeztetni csak olyan depolitizált kompromisszumokkal lehet, amelyek senkinek sem jók, mindenkit elégedetlenséggel töltenek el, és a meglévő kereteken semmit sem változtatnak.

Az ilyen kérdésekben a politika egyértelmű elköteleződést jelent valami mellett, majd pedig annak az aprómunkának az elvégzését, amellyel biztosítható, hogy az adott értékvállalás mögé demokratikus többség jöjjön létre, és a többségi akarat érvényesülni is tudjon.

Hogy ne csak kritizáljak, ezen a ponton megemlítem Pikó András egyik Partizános megszólalását, ami egy politikusabb hozzáállást mutat. A biciklisávokról beszélve elmondta, hogy igen, a választók egy része ellenzi azokat, de mégis fontos volt elköteleződni mellettük, mert a sávok felfestésével a polgárok látták, hogy most lehet vitázni arról, hogyan lesz élhetőbb egy lakókörnyezet, és elkezdtek saját ötletekkel jönni. Pikó koncepciójával ellentétben a budapesti városháza megoldása az lett, hogy vette a két ellentétes álláspontot, és átlagot vont belőlük, mind az autósok, mind a biciklisek elégedetlenségére.

Pusztán adminisztratív nyelvezettel, költséghatékonysági szempontokkal és a konfliktusok alapvető tagadásával nem építhető politikai alternatíva. És bár rengeteg minden történik másképp a fővárosban, mint 2019 október 13-a előtt, ez nem épül össze olyan politikai alternatívává, amely a Fidesz országvíziójával szembehelyezhető.

Előre láthattuk volna?

A konfliktusok tagadása, fel nem vállalása amúgy is erősen jellemző az ellenzéki politizálásra. Nem csupán az empirikusan létező társadalmi konfliktusokat öltöztetik a „mindenkinek legyen jobb” semmit sem jelentő nyelvezetébe, de az ellenzéki koalíción belüli konfliktusokat is depolitizálják a „sokszínűség jó, a sokszínűség természetes” szólamaival. A sokszínűség persze jó és természetes, de végső soron döntéseket kell hozni, és a Fidesz politikai csomagjával szemben az nem alternatíva, hogy a mi politikai közösségünk nem gondol semmit. A „sokszínűek vagyunk” a politikai koalíciók kontextusában ugyanis általában ezt jelenti.

És hogy miért alakult ki ez az antipolitikai paradigma, annak valószínűleg három oka van.

A legegyszerűbb ok a véletlennek tudható be: a tavalyi kampányban még senki nem gondolta, hogy az idei év egy világjárványról fog szólni, amely radikálisan felülír rengeteg tervet, és korlátozza a lehetőségeket. Ez valóban megmagyarázza, hogy egyes konkrét intézkedések miért nem történnek meg, de az alternatív politikai képzelet fejlődésének elmaradására, az adott keretek közötti adminisztrálgatásra nem indok.

Sokkal komolyabb problémát jelent a koronavírusnál a magyar közigazgatási rendszer kaotikussága, és ezzel párhuzamosan a kormányzati ellenszél. Ha a fővárosi vagy a kerületi vezetésekben dolgozó emberekkel beszélünk, rengeteg példáját hallhatjuk annak, a magyar közigazgatási rendszer valójában a helyben topogásra van optimalizálva, bármit átvinni rajta szinte lehetetlen.

Lehetetlen, mert a különböző szintek és részlegek kompetenciái nincsenek tisztázva.

Lehetetlen, mert az önkormányzatok és a hozzájuk tartozó bürokratikus egységek a kormányzáshoz szükséges legalapvetőbb információknak nincsenek birtokában. Több polgármester is nyíltan beszélt például arról, hogy a kerülete nem rendelkezett nyilvántartással arról, hány bérlakás is van a tulajdonában.

Tovább nehezíti a pályát, hogy az ellenzék 2010 (sok tekintetben már 2006 óta) kiszorult a helyi és országos szintű kormányzásból, és elveszítette azt a know-howt, amely ehhez szükséges. Most ezeket a hiányosságokat is kompenzálni kell.

És akkor még nem is beszéltünk a kormányzati túlhatalom önkormányzatok elleni aknamunkájáról.

Ezek mind méltányolandó szempontok, és részben meg is magyarázzák, hogy a legtöbb esetben az ellenzéki önkormányzatok miért ragadtak le a dolgok hétköznapi adminisztrálgatásánál: alapból is bonyolult feladat, ráadásul tapasztalatlan is az ember, és akkor még lépten-nyomon el is gáncsolják.

Ezek azonban – a világjárványt leszámítva – 2019. október 13-a előtt is tudható, tudatosítható dolgok voltak. Legalábbis lehettek volna. Nem lehetett meglepetés senki számára, hogy mit lehet önkormányzati eszközökkel megvalósítani, és az önkormányzatiság rendszere sem az elmúlt egy évben lett olyan, amilyen, hanem a rendszerváltás óta. Az sem lehetett meglepetés, hogy a Fidesz nem fog finomkodni, ő a saját országvízióját igenis proaktívan fogja a jövőben is gyakorlatba ültetni. Tudatosan fel fogja vállalni a konfliktusokat, nem fog megbújni „a mindenkinek legyen jó” szólamai mögé, és kompromisszumot csak akkor fog kötni, ha rákényszerül, a „preemptív” (megelőző) kompromisszum intézményét pedig meghagyja az ellenzéknek.

A politikai alternatíva, az alternatív politikai projekt felépítésének elmaradását még egy harmadik ok is magyarázza, mégpedig az, hogy az összefogott ellenzék szereplői jórészt nem rendelkeznek ilyennel. Közös szándéknyilatkozatok vannak, de jól látszik, hogy azok tartalmáról és megvalósításának konkrét mikéntjéről csak kivételes esetben van elképzelésük. A bringasávoktól az Airbnb szabályozásán át a fővárosi színházak fenntartásának kérdéséig sok helyen láthattuk ezt.

Ehhez társul még az is, hogy az ellenzéki formációk elitjeinek nagy része igen limitált politikai képzelőerővel rendelkezik.

Nagyon kevés az a pártpolitikus, aki az elmúlt évtizedek depolitizált, technokrata kereteinek, a költséghatékonyság fétisének és européer bürokratikus szakzsargonnak a horizontján túltekintve képes bármit is mondani a közjóról.

Ez persze szintén nem egyéni jellemhiba, hanem strukturális probléma, a hazánknál szerencsésebb országokban sincs ez másképp. Sőt a fantáziátlanság, a dobozon belül gondolkodás pont a balközép és a liberális politikai elit körében szedi leginkább áldozatait világszerte.

Ezen a ponton szerintem tehát fontos lenne kimondani, hogy a politikai alternatívaépítés elvárása a frissen önkormányzati pozíciókba kerülőktől irreális, sőt talán már az önkormányzati kampányban is irreális ígéret volt. Azért is tartom fontosnak, hogy ez ki legyen mondva, mert egyrészt a 2022-es választások szempontjából fontos tanulságokat hordozhat. Mutatja például, hogy az előre lefektetett keretek közötti politizáláshoz nem érdemes túl nagy ambíciókat kapcsolni, legjobb esetben is naivitás azt hinni, majd a Fidesz által kialakított rendben lehet annyival másképp kormányozni helyi szinten, hogy az majd országos választási sikerekhez vezeti az ellenzéket. De bizonyítja azt is, hogy a közös országvízió és konkrét kormányzási terv nem csupán valami bojt a sapka tetején, valami mutatós kampánydekoráció, hanem a koherens kormányzás elengedhetetlen előfeltétele.

Másodsorban, ennek kimondása irreális elvárásokat vehet le a megválasztott önkormányzati vezetők válláról. Attól még, hogy politikai alternatívát nem várhatunk tőlük, csinálhatnak jó dolgokat, adminisztrálhatják jobban a rájuk bízott településeket, lehetnek jobb vezérigazgatók kirúgott elődjeiknél – mármint a lehetőségekhez mérten, és a körülményekhez képest.