Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Megszólaltatni a kirekesztetteket – erre vagyok a legbüszkébb

Évekkel ezelőtt, amikor a most három éves Mérce elődjét, a Kettős Mérce blogot csináltuk, egy érdekes és szomorú jelenségre lettünk figyelmesek az élő videós közvetítéseink alatti kommentszekcióban. Az élő közvetítések adta lehetőséget mi a magyar sajtóban nagyjából mindenki előtt elkezdtük kihasználni, és igyekeztünk mindenhol ott lenni, ahol a magyar társadalom, a magyar közélet szempontjából releváns dolgok történtek – ezzel egyébként így vagyunk mind a mai napig.

Szóval egy adott ponton azt vettük észre, hogy egy-egy közvetített megszólalás komolyan vehetőségét a nézők, kommentelők szemében alapvetően az határozta meg, hogy egy-egy megszólaló mennyire tudja szabatosan megfogalmazni a mondanivalóját.

Amikor kilakoltatások elszenvedőinek, önszerveződni próbáló közmunkásoknak, sztrájkolni próbáló munkásoknak vagy épp nehéz anyagi helyzete miatt gyerekeitől – tegyük hozzá: illegálisan – megfosztott anyának a megszólalásait közvetítettük, sokszor nem a megszólalások tartalmára kaptunk reakciót, hanem hogy az adott ember miért nem tanult meg beszélni, miért nem talált valakit, aki helyette elmondja szebben, é.í.t.

Ha ma valaki szétnéz a Mérce vagy bármelyik más médium kommentszekcióiban, akkor szinte alig talál már ilyen megszólalásokat.

Amire talán legbüszkébb vagyok, a portálunk harmadik születésnapjának hetében, az épp ez az átalakulás.

Ez ugyanis nem valami látványos dolog, nem egy világforradalom, pedig valójában központi részét képezi annak, ahogy a közös dolgainkról, a közös nyilvánosságról – végső soron tehát: a politikáról – gondolkodunk.

Az a helyzet ugyanis, hogy még a rendszerváltás utáni legdemokratikusabb évtizedeinkben sem szólhatott bele egyenlő mértékben a közös dolgaink alakításába minden állampolgár, nem egyenlő módon tematizálhatta saját problémáival a közbeszédet, és végső soron nem egyenlő módon férhetett hozzá közjavainkhoz. A 2010 utáni egyre szélsőségesebben antiszociális politikai berendezkedésben ez a tendencia csak tovább erősödött.

Ennek az alapvető ténynek – úgy is mondhatnám: a magyar (és úgy általában, a polgári) demokráciát megrontó fundamentális igazságtalanságnak – az egyik leképeződése, hogy aki nem valamilyen elképzelt polgári tiszteletreméltóság szerint fogalmazza meg közös ügyeinkre vonatkozó nézeteit vagy épp saját társadalmi helyzetéből adódó problémáit, igényeit, azt az embert alapból sokan nem veszik komolyan.

Márpedig ha egy polgármester kimondja, hogy a házad rontja a felújított piaccsarnok képét, ezért kisajátítaná azt, vagy a céged hónapok óta nem hajlandó kifizetni a fizetésed, ha a simliző bankot kimenti az állam, de tőled vétlenül is elveszi a bank az otthonod, akkor általában az ember annyira nem szalonképesen és higgadt tiszteletreméltósággal fogalmaz. És nem azokkal a nyelvi és retorikai eszközökkel, amikkel az öltönyös bankár, menedzser vagy politikus.

És nincs átlagember ebben az országban, aki ne tudná, hogy az ő szava mennyivel kevesebbet ér a dolgok alakulása szempontjából, mint az öltönyös bankáré, menedzseré vagy politikusé.

Ez a rendszer, amiben élünk, a rendszer, amiben éltek elődeink évtizedek és évszázadok óta. A rendszer, amit megszoktunk. A rendszer, amit már kritizálni sem maradt energiánk, hiszen sokszor mi magunk is elhittük, hogy aki szegény, az biztos lusta, aki kétségbeesetten kiabál, az biztos frusztrált, elfogult és ostoba. Pedig ezek csak ideológiai hazugságok, amiket épp azért hoztak létre, hogy nehogy kritizálni akarjuk az igazságtalan rendszert.

A Mérce rendszerkritikussága számomra elsősorban nemcsak azt jelenti, hogy sokszor bizony nem könnyen érthető nyelvezetben – van itt még fejlődni valónk! – rámutatunk az igazságtalanságok okaira, és esetleg még megoldásokat is javaslunk. Hanem azt is, hogy lehetőséget teremtünk, hogy azok, akiknek eddig nem volt lehetőségük, saját szavaikkal mesélhessék el saját történeteiket.

Hogy a három műszakban dolgozó ápoló vagy szociális munkás, a még WC-szünettel is alig rendelkező gyári munkás, a multis munkájában kiégett dolgozó, a gyerekét anyagi okok miatt elvesztő szülő, az embertársait brutális ellenszélben támogató civil segítő közvetlenül, tolmácsolás nélkül szólhasson bele a közéletbe, juthasson el a nyilvánosságban.

Tényleg nagyon büszkék vagyunk arra, hogy hozzájárultunk, mára a nyilvánosságban sokkal elfogadottabbak, sokkal legitimebbek az ilyen típusú megszólalások. Reméljük, hogy ez egyszer majd nem csak a közbeszédben, a nyilvánosságban lesz így, de a demokratikus politikánknak is központi tartópillére lesz.

Ehhez pedig bizony az is kell, hogy a sokszor egyéninek tűnő problémáink eljuthassanak másokhoz is, és kialakulhasson a közös problématudatunk. Hogy közös tudásunk legyen az igazságtalanságokról és azok megváltoztatásának lehetőségéről. Mert amíg mindenki saját egyéni problémájával szorong és küzd otthon a négy fal között, addig változás nem történik.

De amikor az emberek felismerik, hogy egy hajóban eveznek, és hogy bajaikat nem egyéni hiányosságaik, hanem egy ellenük cinkelt rendszer okozza, akkor megteremtődik a változás legalapvetőbb feltétele is.

Éppen ezért mi azt is gondoljuk, hogy az információ a 21. században alapvető jog. Nem egy árucikk, amelyhez az juthat hozzá csak, aki meg tudja fizetni, hanem pont olyan közjó, mint a levegő, vagy az ivóvíz. Ahogy levegő és ivóvíz nélkül nincs emberi élet biológiai értelemben, úgy információ nélkül nincs emberi társas élet.

Ezért mi a Mércénél sosem rejtenénk fizetőfal mögé a tartalmainkat, nem tennénk árucikké a szövegeinket, videóinkat, azzal ugyanis végső soron a rendszerkritikát lehetetlenítenénk el. Fizetett reklámaink is ezért nincsenek – ahogy láthattátok, csak a szintén igazságosságért küzdő szövetségeseink dolgait reklámozzuk, ingyen –, mert az olvasóinkat sem tekintjük árucikknek, akiknek a figyelmét cégeknek akarnánk eladni.

Fizetőfal és reklámok hiányában azonban kizárólag az olvasóink támogatása teremtheti meg a működésünk anyagi alapjait. Eddigi megvalósításainkat, eddigi sikereinket tehát nem érhettük volna el anélkül az 1300 ember nélkül, akik már eddig is rendszeresen támogattak bennünket, és azok nélkül a további ezrek nélkül, akik eseti jelleggel adományoznak nekünk. Nekik elképesztően hálásak vagyunk!


Ahogy a világban minden drágul, úgy sajnos a Mérce előállításának költségei is nőnek, de még ennél is fontosabb, hogy jobbat és többet szeretnénk nyújtani, stabilizálva a jelenlegi eredményeinket. Így most a hároméves születésnapunk havában 500 új rendszerkritikust keresünk, akik havi rendszeres támogatással járulnának hozzá ahhoz a munkához.

Ahhoz, hogy továbbra is, még jobb minőségben, még több embert elérve, még több embernek megszólalási lehetőséget adva küzdhessünk az igazságosságért, mindenki számára elérhető jólétért és boldogságért.

Legyél tehát te is rendszerkritikus, támogasd a Mércét!