Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Sorsok a szögesdrót túloldalán

Görögországban idén jelentősen súlyosbodott a menekülthelyzet. Bár kevesebb mint 13 ezer menekült érkezett a balkán államba, ami a tavalyi 75 ezer főhöz képest jelentősen kevesebb, ez valószínűleg a COVID-19 által kiváltott karanténhelyzetekhez és beutazási szigorításokhoz köthető. A jelenlegi járvány miatt nem elég, hogy rossz higiéniai körülmények között kellett a menekülteknek átvészelniük a táborok lezárását, de több ezren az utcára is kerültek. Helyszíni riport Attikából.

A koronavírus járvány ideje alatt a menedékjogi kérelmek elbírálását felfüggesztették, így a járvány első hulláma után hirtelen több ezer menedékjogi kérelmet bíráltak el pozitívan Görögországban. Bár a kormány jelentős uniós összegeket kapott a szigetein lévő zsúfolt táborok kibővítésére, a férőhelyek hiányát inkább úgy oldotta meg, hogy az utcára küldött több mint 10 ezer táborlakót. A pozitívan elbírált menedékjogi kérvénnyel rendelkező menekülteknek harminc napon belül el kellett hagyniuk az ideiglenes lakhelyükként szolgáló menekülttábort, ám további támpontokat nem kaptak a továbbinduláshoz. Az Európai Unió pénzbeli támogatása viszont megszűnik akkor, ha ezeket a személyeket hivatalosan is menekültként ismerik el, így viszont anyagi támogatás nélkül hagyják őket abban az országban, ahová érkeztek. Elvileg gondoskodniuk kell saját magukról, de integrációs programok, financiális támogatás, és a nyelvismeret hiányában ez lehetetlen.

A kérvények elbírálása után keletkezett patthelyzet Görögországban 11 ezer menekültet érintett.

Menekültek az athéni Viktória téren (kép: Jana Cavojska)

Az athéni Viktória tér – akárcsak a 2015-ös migrációs hullám idején – ismét megtelt menekültekkel, akik a téren húzzák meg magukat. A téren tábort verő menekültek közül sokan gyerekeikkel, kisbabáikkal együtt kényszerültek az utcára, de számottevőek az idősebb generáció tagjai is. Bár a térhez közeli éttermek megengedik, hogy használják a mosdóikat, a Humanity First civil szervezet pedig mindennap ételt oszt az egyik vendéglőből, így is bizonytalan, meddig lehet ezt így folytatni.

Kiriákosz Mitszotakis jobboldali kormánya valószínűleg ezzel a kialakított helyzettel akarja pattanásig feszíteni a húrt a helyi lakosok és a menekültek között, az előbbiek már így is egyre feldúltabbak a menekülthelyzet eldurvulása miatt. A lakosság jelentős része nyíltan szemet huny afelett, hogy a rendőri szervek illegálisan gyűjtik össze és deportálják vissza a menekülteket Törökországba.

Míg ezt a 2015-ös válság idején biztosan nem hagyták volna szó nélkül, ma már szinte szabad kezet kapott ebben a kormány.

Nem egyértelmű ugyanis, hogy a kormánynak érdeke volna a menekülteket élhető környezethez, perspektívákhoz segíteni az uniós forrásokból. A kormány reménykedhet abban, hogy a rossz körülmények miatt a menedékkérők inkább önkéntesen kérelmezik majd deportálásukat a származási országukba. Annyi biztos, hogy a jelenlegi helyzet minden szereplőt egyre inkább feszít.

„Azt akartam, hogy biztonságban legyenek és tanulhassanak. Afganisztánban sosincs béke, a nap 24 órájában háború van…„

A Viktória téri ételosztásra jár minden nap egy afgán család. Bár van ideiglenes szállásuk, nem mindig telik ételre is a havi pénzükből. A családapa – akinek kérésére nem közöljük a nevét, és felesége, Khattol (29) 2015-ben, több mint 5 éve indultak útnak Norvégiába két gyerekükkel, Maisammal (12) és Mariammal (9). A skandináv országban közel két évet töltöttek, Maisam itt alsóba, Mariam óvodába járt, de a szülők is végeztek tanfolyamokat. 2017-ben kellett visszamenniük Afganisztánba, azóta sem tudják pontosan, miért került sor a kitoloncolásukra.

2019-ben úgy döntöttek, újra megpróbálják és útnak indulnak. Szeptemberben érkeztek meg Moriába, ahol egy kis sátrat kaptak. A leszboszi menekülttábor rossz körülményeiről híres, a 3 ezer férőhelyen a szeptemberi tűzesetig 13 ezer menekült lakott. A szigetre érkezéskor Maisam még egészséges volt, ám nem sokkal az érkezésük után megbetegedett. Kis híján kómába került és kórházi ellátásra szorult, de mivel a szülők nem beszélték a görög nyelvet, nagyon nehéz volt megértetniük az orvosokkal, mik a fiuk panaszai. „A szája annyira bedagadt, hogy már nem tudott sem enni, sem beszélni.” – mesélte nekem az édesapa. Nem sokkal később Athénba szállították őket helikopterrel, de csak Khattol mehetett a fiával, a férjét és lányát nem engedték velük. Maisam 2 hónapot töltött kórházban, míg édesapja és húga Moriában voltak. A fiú diagnózisát azóta sem állították fel, bár a tünetek azóta legalább enyhültek.

A diavatai menekülttábor (kép: Jana Cavojska)

A család elmondása szerint a táborban gyakoriak a verekedések, összetűzések, akárcsak a szexuális zaklatások, az édesapa épp ezért félt egyedül hagyni 8 éves lányát.

A körülmények mostohák, a mosdókra órákat kell várni, gyümölcsért, zöldségér is hosszan kell sorban állni. Egyszerűen élhetetlennek tartották a tábori életet. „Én csak fényesebb jövőt akartam a gyerekeimnek. Azt akartam, hogy biztonságban legyenek, hogy tanulhassanak. Afganisztánban sosincs béke, a nap 24 órájában háború van, a robbantások és lövöldözések mindennaposak.”- mesélte az apa szomorúan.

Szülőhazájában a radikális talibánok állandó terror alatt tartják a városok lakóit, az afgán nők gyakran lesznek erőszak és bántalmazás áldozatai, ám nem csak őket fenyegeti veszély az országban. „A gyerekeknek veszélyes iskolába járni, mert mérgezik az oktatási intézményekben a vizet, és gyakoriak az gyerekrablások is” – mondta az apa. Az egész család érdekét tartotta szem előtt, amikor úgy döntött, elhagyják szülőföldjüket.

„Az is zavart, hogy a feleségem nem élhetett olyan életet, mint én. Itt együtt sétálhatunk, és nagyon boldog vagyok emiatt. Az európai országokban legalább tudom azt, hogy ha a gyerekeket elküldeném iskolába, akkor épségben hazaérnének utána.” – tette még hozzá.

Elmondásuk szerint Norvégiában viszont nagyon boldog életet éltek, a norvég nyelvet is gyorsan megtanulták. Sikerült asszimilálódniuk az északi országba, több jó barátot is szereztek a kint töltött évek alatt, velük most is tartják a kapcsolatot.

Jelenleg egy kis lakásban élnek Athénban, nem messze a Viktória tértől, a lakást a The smile of the child nevű civil szervezet ajánlotta fel nekik, miután a fiuk kikerült a kórházból. Az életük itt merőben más, mint Norvégiában volt. Nem tudják, meddig használhatják ideiglenesen kijelölt lakhelyüket, bármikor kilakoltathatják őket. (A menekültek rendszerszerű, illegális kitoloncolásáról előző cikkünkben írtunk.)

Az afgán családnak arra sincs lehetősége, hogy megtanulják a görög nyelvet, a két gyerek nem járhat iskolába, a szülők pedig nem kapnak munkát. „Szeretném megtanulni a görög nyelvet, mert így legalább megtudnánk oldani a saját problémáinkat.” – mondja az apa. „Most csak várunk, hátha válaszol a kérésünkre a norvég kormány, bár jelenleg azt tartom a legfontosabbnak, hogy a fiam megkapja a pontos diagnózist.” – tette hozzá Khattol.

Most csak várnak, és innen próbálnak a nyilvánosságon keresztül nyomást gyakorolni a norvég kormányra, hogy fogadja őket vissza és folytathassák az ott megkezdett életüket, s bár egyelőre még reménykednek, kevés esélyt látnak a változásra.

5 év egy konténerben

Nem csupán az utcán élő menekültek sorsa bizonytalan, de a táborlakóké is. A Szalonikitől nem messze található Diavata menekülttáborban az élet várakozásból áll. Sok táborlakó már évek óta él itt, várva, hogy interjúra hívják őket, és esélyt kapjanak a menedékkérői státuszra. Bár napjaik jószerint egyformák, többnyire mégis próbálnak optimisták maradni és elütni valamivel az időt.

A diavatai menekülttábor (kép: Jana Cavojska)

A Diavata táborban mindenki ismer mindenkit, van aki borbélykodással foglalkozik, vannak, akik kiskertet gondoznak, mások tyúkokat nevelnek. Itt találkoztam Chrával(38) és családjával. 2018-ban érkeztek Irakból, akkor még csak hárman voltak: Chra, felesége Dilveen és fiuk Muhamad. Kislányuk, Adam már a táborban született.

Muhamad autizmussal küzd, ezért is döntött feleségével Chra úgy, hogy elhagyják szülőföldjüket, ahol autizmussal különösen nehéz boldogulni. Már két éve vannak a táborban, azóta is egy kis konténerben laknak, immár négyen. „Szeretnék dolgozni is, de Muhamad mellett nem tudok„- mondja nekem az édesapa. Amíg beszélgetünk, Muhamad energikusan fel-le ugrál apja válláról, és közben énekel. A fiút nehéz lekötni, a gyerekek számára pedig csak hetente egyszer van foglalkozás, azonkívül nem járhatnak iskolába, nem tanulhatnak. „Görög lány” – mondja az országban született gyerekére nevetve Dilveen. Még csak alig múlt egy éves, de komoly szívproblémával küzd.

Chra és családja (kép: Jana Cavojska)

Beszélgetés közben az orvosi dokumentumokat nézegetjük, de mivel görögül íródtak, sem én, sem ők nem értik.

Egy másik iraton azonban szerepel Chra interjújának dátuma: 2023. 05.04, reggel 7 óra. Még két és félévet kell itt tölteniük, hogy a menedékkérői kérelmük eljusson az elbírálás folyamatáig, és ez után is még évekbe telhet, mire megkapják a dokumentumaikat.

Arra a kérdésre, hogy hol szeretnének letelepedni, csak legyintenek. Mindegy nekik, ők Görögországban is szívesen laknának, szerintük itt jó az egészségügy, nekik ez a prioritás. A fiuk miatt hagyták el Irakot, szeretnének egy jobb jövőt biztosítani neki, hogy ne egy konténerben kelljen felnőnie.

„Erős nő vagyok„

Oroposz egy görög kisváros Kelet-Attika térségében. Egyike azoknak a helyszíneknek, ahol az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) ideiglenes lakhatást biztosít menedékkérő családok számára. Ezeket a helyszíneket a tervek szerint az év végén felszámolják, a családokat pedig kilakoltatják, miután a görög kormány elrendelte, hogy 30%-kal csökkenteni kell a menedékkérők lakhatási programjára fordított kiadásokat. Így viszont több száz menekült család feje felől veszik el a tetőt. Oroposzon is jelenleg 12 afgán család lakik egy közös blokkban. A lakhelyük a semmi közepén fekszik, egy órára a legközelebbi üzlettől. A helyi orvosok nem veszik be őket, az újszülöttek nem kapnak oltást. Egészségügyi ellátásért Athénba kell menniük, ami több mint egy óra busszal.

Zakira festményeivel és családjával (kép: Marta K. Nowak)

Itt lakik az egyik kis lakásban Zakira (26), két gyerekével és férjével, Alival 6 hónapja él Oroposzon. Ugyan férjével mindketten afgán származásúak, Iránban találkoztak, ahová mindketten kivándoroltak a jobb és biztonságosabb élet reményében. Találkozásuk után nem sokkal visszadeportálták őket Afganisztánba, ahol a talibánok hatalomátvételének állandó rizikója miatt veszélyben érezték magukat, így úgy döntöttek, Európa felé veszik az irányt.

Törökországon keresztül érkeztek Görögországba, 7 órát töltöttek éjszaka egy kis hajóban 30 másik emberrel együtt a tengeren. Miután partraszálltak a balkán állam területén, Moriába szállította őket a görög partiőrség, ahol 3 másik családdal osztoztak egy sátron. A lányuk még Afganisztánban született, a kisfiuk pedig már Leszboszon. A tábori körülmények miatt Zakira depressziós lett és a lánya is megbetegedett, így szállították át őket egy másik helyre. Zakira elmondása szerint tanulni akart Görögországban, mert Afganisztánban ezt a nők nem tehetik meg. Moriában viszont angol leckéket vehetett hetente egy közeli kisvárosban néhány másik afgán nővel együtt. A nyelvóra helyszínén található mosdót és a zuhanyzót még jobban várták, mint magát az órát, mivel a mosdóhelységek előtt a táborban hatalmas sorok álltak mindig, és a higiéniai körülmények is rosszak voltak.

Zakira még mindig optimista és bizakodó, annak ellenére, hogy most nincsenek jó helyzetben a családjával, és a lakhelyüket pár hónapon belül felszámolják. Még mindig szeretne tanulni, sosem volt képes egy helyben ülni egész nap, jelenleg festegetéssel tölti mindennapjait. Lánya miatt marad erős, belőle is merít ihletet a festészethez, egy szebb jövőképet próbál vászonra vinni. Legtöbb festménye a szabadságot, vagy a gyerekeinek szánt jobb jövőt ábrázolják. Optimizmusa nem csupán festményeiből, de belőle is sugárzik. „Erős nő vagyok„- mondja mosolyogva.

„Amikor felhív az édesanyám, azt mondom neki, hogy jó helyen vagyunk, csak hogy ne aggódjon értünk.„

Zakiráék szomszédságában él Zeinab (28), férjével és kislányával. „Hiányzik a családom és a barátaim” – kezdi a beszélgetést. Három éve hagyták el férjével Afganisztánt. Neki édesapja tanácsolta, hogy menjenek egy biztonságosabb helyre, ezért is indultak el Görögországba. Az út előtt az embercsempész 1200 eurót kért el tőlük, hogy ezt kifizessék, Zeinab édesapja eladta afganisztáni földjeiket. Ám a csempész egy erdőben hagyta őket, ahol 15 menekültcsaláddal éjszakáztak együtt.

Zeinab és családja (kép: Jana Cavojska)

Ekkor már Zeinab a terhesség ötödik hónapjában járt, így a hosszú várakozás megviselte. A hideg éjszaka során rosszul lett, kórházi ellátásra szorult, így férjével elindultak egy külön úton, hogy kijussanak az erdőből. Rendőrök találtak rájuk, akik kórházba szállították. A nőn ekkor végeztek először ultrahangot, amiből megtudta, hogy kislánya lesz. Bár a határon nem jutottak át, hihetetlenül boldogok voltak, hogy végre a kezükben tarthattak egy ultrahangot a kisbabájukról. Másodszorra a tengeren próbáltak átkelni Görögországba, ezúttal már sikeresen. Egy kis hajóra szállították őket 34 másik emberrel. A várandós Zeinab traumaként élte meg az egészet, 5 órán keresztül vártak a hajóban éjszaka, a tengervíz mára fedélzetet nyaldosta. Miután kimentették őket, Moriába kerültek, ahol egy sátorban laktak, majd egy ügyvéd segítségével szállították őket Oroposzra.

Itt egyedül vannak, szüleiknek már pénz híján nincs lehetőségük utánuk jönni, de nem is tanácsolná nekik. Bár az édesanyjának mindig azt mondja, jó helyen van, valójában nem érzi így. Ha nem a kislányával foglalkozik, akkor akárcsak szomszédja Zakira, ő is festéssel üti el az időt. Ha már a panaszaikat nem hallja meg senki, legalább a festészetet tudja használni mint kifejezőeszközt.

„A menekültek itt nem kapnak munkát. Itt ragadtunk négy fal között, nincs lehetőségünk tanulásra, se semmire. De a festéssel lekötöm magam. Kikapcsol engem.„ – mondja halvány mosollyal az arcán.

Festményeit online is hirdeti, néhányan már rendeltek is tőle képet. „Sokat gyakorolok, bár nem vagyok profi, mindent megtudok festeni, amit szeretnék” – mondja. A festészetből merít reményt is egyben, ám az év végi kilakoltatás őket is fenyegeti, így nem tudja mihez fognak majd kezdeni, ha ez bekövetkezik.

87-en órákig egy kis hajón a nyílt tengeren

Szintén az oroposzi szálláshelyen lakik az afgán származású Bismillan Nazeri. A harmincéves családapa három éve él itt feleségével, Laylumával és két gyerekével. Miután elhagyták Afganisztánt, Törökországban kerestek szerencsét, majd másfél év után megpróbáltak átkelni a görög-török határon.

Bismillan és családja Oroposzon (kép: Jana Cavojska)

Bismillan és felesége nem szívesen idézik fel a határétkelés emlékét. Az első próbálkozásuk nem sikerült, akkor ugyanis 300 másik menekülttel próbáltak átszökni a szárazföldi határon, de a görög rendőrök sortüzet nyitottak rájuk. Több forrás is tanúsítja, hogy a katonák és a határrendőrség gyakran sütik el fegyvereiket, hogy megakadályozzák a menekültek bejutását az országba. Bismillanéknak is végig kellett néznie, ahogy menekülttársaik a földön végzik.

A második próbálkozás már hajóval történt. 87-en rostokoltak órákig egy kis hajón a vízen, kimenekítésük előtt pár órával a hajó már süllyedni kezdett, ekkor azt gondolták, mind megfulladnak. A kimentés után Moriába kerültek, ahol nyolc teljes hónapot töltöttek.

„Moria rosszabb volt, mint Afganisztán„– mondja Bismillan. A verekedések az afgánok és az arabok között mindennaposak, a feleségét sem érezte biztonságban, a gyerekek pedig traumaként élték meg az ott töltött időt.

Moria után Oroposzra kerültek, de annak már három éve, és arról, hogy mikor lesz az interjúja, Bismillannak fogalma sincs. Kevés pénzt kapnak a megélhetésre, azt a kicsit, amit összespórolnak, elküldik a szüleiknek, akiknek szintén nagy szükségük van rá.

„Hosszasabb spórolás után sikerült összegyűjtenünk 100 eurót. A gyerekeknek tettük félre az összeget, de végül a szüleimnek küldtük el, akik rászorultak. Most a bátyámnak próbálok összespórolni valamennyit. Afganisztánban él az 5 gyerekével, és most lebénult”- mondja.

Bár nekik sem könnyebb az életük, azért indultak útnak három évvel ezelőtt, mert jobb jövőt akartak biztosítani a fiuknak. Ennek a jövőnek nyoma sincs: nem tudnak nyelvet tanulni, iskolába küldeni a gyerekeket, és munkát is lehetetlenség kapni. Bismillan amióta itt van, nem talál állást, havonta egyszer-kétszer sikerül szereznie valami munkát, de amint megtudják a munkáltatók, hogy afgán, máris megmondják, hogy ne jöjjön másnap dolgozni. Azon gondolkodnak, hogy ha egy éven belül nem történik valami változás, önkéntesen visszamennek Afganisztánba. „Én nem láttam még békét egész életemben. Itt is háborút érzek, pedig mindenkinek joga van emberként élni.” – mondja.


Mindegy hol élnek, Athénban, Diavatában, Oroposzon vagy máshol, a Görögországba érkezett menekülők élete bizonytalanságból és várakozásból áll. És amikor már azt hisszük nem lehet rosszabb, akkor leég az ország legnagyobb menekülttábora, az utcára taszítva ezzel 13 ezer menekültet. Bár a menekülthelyzet így is fokozatosan rosszabbodott az uniós tagállamban, a tűzvész és a világjárvány tovább bonyolította a helyzetet.

Az égő moriai menekülttábor Leszboszon (fotó: Karol Kras)

A leszboszi tűzeset után a menedékkérők részéről tüntetések is zajlottak, a legtöbben az Európai Unió közbelépését kérték. Köztük és a helyi lakosok között is egyre feszültebb a helyzet, utóbbiak nem akarják, hogy az ország több menekültet fogadjon be.

A görög kormány láthatóan elvesztette a kontrollt a menekülthelyzet kezelése felett. Az Európai Unió pedig már több működésképtelennek bizonyult rendeletet hozott az előző 2015-ös menekültválság óta, a legutolsót most szeptemberben, mely inkább a deportálásoknak kedvezne, mintsem a befogadásoknak. A menekülthelyzet kezelése már rég kicsúszott az Unió kezei közül, azóta pedig Görögország önkényesen, durva eszközökhöz folyamodva toloncolja ki az országba érkezőket. Ha viszont még több menekült kerül utcára az ideiglenes befogadóhelyek bezárása és a menedékkérői státuszok tömeges elbírálása után, pattanásig fognak feszülni a húrok a balkán államban. Vajon nem lesz-e túl késő, amikor végre közbelép az Európai Unió, ha egyáltalán közbelép?

Címlapkép: Jana Cavojska