Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Donald Trump és az elvetélt populizmus

Egy szeptember eleji sajtótájékoztatóján Donald Trump amerikai elnök éles hangon kritizálta az amerikai védelmi apparátus vezetőit. Az elnök szerint ezek a vezetők nem kedvelik őt, mert meg akarja szüntetni az USA haderejének költséges külföldi beavatkozásait, viszont a katonai-politikai vezetők „nem akarnak egyebet, csak háborúzni, hogy mindazok a csodálatos nagyvállalatok, amelyek a bombákat gyártják, a repülőket gyártják, és minden egyebet gyártanak, elégedettek maradjanak.”

A demokratákkal szimpatizáló média gyorsan hisztéria üzemmódba kapcsolt, a CNN hírcsatorna például a katonai vezetés elleni „precedens nélküli” támadásról kezdett el beszélni. Ez már csak azért is vicces, mert ugyan valóban ritkaságszámba megy a hadsereg, a politikai vezetők és gazdasági elit közötti összefonódás kritikája ilyen magas szinten, Trump kijelentései egyáltalán nem precedens nélküliek.

Épp ellenkezőleg, az összefonódást kritizálók leggyakoribb fogalma, a „katonai-ipari komplexum” (military-industrial complex) maga is egy amerikai elnöktől, a második világháború egyik legendás amerikai tábornokától, Dwight D. Eisenhowertől származik. Eisenhower 1961-es januári elnöki leköszönő beszédében arra figyelmeztetett, hogy a katonai-ipari komplexum befolyása a politikai döntéshozatalra veszélyes, és fölösleges háborúk generálásához vezethet.

Az, hogy a politikai és médiaelitek párthovatartozás nélkül szentségtörésnek tartják az ilyen típusú – mára leginkább csak a demokratikus szocialista baloldal által hangoztatott – kritikákat, jól mutatja, mekkora befolyásra tett szert a hadiipar az örökös háborúkba rekedt országban.

De azt is jól megmutatja,

mi is volt Donald Trump népi vonzereje, amely 2016-ban végül elnökválasztási győzelméhez vezetett. A 2016-os Trump nevével fémjelzett „populizmus” egyik fő üzenete épp az elitek korrumpáló összefonódásait, és ezeknek a demokratikus döntéshozatalra gyakorolt indokolatlanul erős hatását ostorozta. És persze ígéretet tett a végeláthatatlan amerikai katonai beavatkozások felszámolására.

Persze ezt az ígéretét azóta sem tartotta be.

A fent idézett nyilatkozat ebből a szempontból is beszédes. A véget nem érő háborús konfliktusokba belefáradt amerikai átlagembernek ugyanis jól hangozhat a katonai-ipari komplexum ostorozása, csak mindez sokkal kevésbé hiteles, ha maga Trump nevezte ki jelenlegi védelmi miniszternek azt a Mark Espert, aki közvetlenül a Pentagonba érkezése előtt a világ egyik legnagyobb fegyvergyártó cégének, a Raytheonnak volt a fizetett lobbistája. Nehéz úgy komolyan venni a gazda panaszkodását a termés pusztulása miatt, ha előző este ő engedte be a kecskét a káposztásba.

A szentségtörő két arca

A „civilizált” média előszeretettel figurázza ki Trump sajátos stílusát és kijelentései tartalmát, a professzionális troll pedig szándékosan generál elég alkalmat is arra, hogy ellenfelei szörnyülködhessenek vagy épp kinevethessék. És hát legyünk őszinték, rengeteg elnöki megnyilatkozásra nem is lehet másképp reagálni.

Az a baj ezzel a média- és értelmiségi magatartással, hogy nem eléggé érzékeny egy politikailag igen fontos különbség azonosítására.

Trump mondatai ugyanis kétféle kategóriába sorolhatók: vannak azok, amelyek önjogon felháborítóak és nevetségesek, és vannak azok, amelyek azért hangzanak felháborítónak vagy nevetségesnek, mert pártvonalakon átívelő, évtizedes konszenzusokból beszélnek ki.

Trump a kétféle típust tendenciózusan keveri, de ha végig nézünk 2015 óta tartó politikai pályáján, akkor egy igen fokozatos arányeltolódást fogunk észrevenni. Épp azért is idéztem fel a nemzetbiztonsági elitet kritizáló nyilatkozatát, mert ez jó példa az elitek konszenzusával való szembefordulásra, ami elnöksége alatt egyre ritkább lett  nyilatkozataiban.

A 2016-os kampányban nemcsak a demokratákat és republikánusokat egyesítő háborús fétisbe rúgott bele, de több más ponton is megkérdőjelezte a kétpárti konszenzust:

  • kritizálta a szabadkereskedelmi egyezményeket, a szabadkereskedelem globális rendjét, amely a második világháború után szavatolta az USA vezető szerepét a globális kapitalizmusban, de a 2000-es évekre hozzájárult a fokozódó egyenlőtlenségekhez és az amerikai középrétegek lecsúszásához;
  • felrúgta azt a kétpárti konszenzust is, amely a bevándorlást morálisan kívánatosnak állította be és egyúttal olcsóbb tartaléksereggel, illetve jól képzett szakemberekkel látta el az amerikai tőkét – (itt annyiban persze könnyebb dolga volt, hogy identitáspolitikai vonalak mentén a republikánus táboron belül amúgy is egyre meghatározóbb lett a bevándorlásellenesség);
  • a kétpárti nemzetbiztonsági apparátus rövidlátó hidegháborús beidegződésein túllépve felismerte, hogy elsősorban nem Oroszország, hanem Kína jelenti a legnagyobb kihívást az amerikai hegemónia számára; sőt a Clinton-Obama-féle idealizmussal szemben azzal is leszámolt, hogy a szabadkereskedelem rendjébe való integrációval Kína demokratizálható és megszelídíthető lenne.

A sor persze még folytatható lenne, de nagyjából ezzel a négy nagy szakítással Trump a neoliberális konszenzus és a reagani fúziós jobboldaliság (piaci fundamentalizmus + konzervatív társadalmi értékek) meghaladására tett ígéretet.

Nyilatkozatai abból a megérzésből (fontos hangsúlyozni: nem tudatos felismerésből!) táplálkoztak, hogy a szavazók nagy részét aggodalommal tölti el, ahogy a piaci fundamentalizmus felemészti pont azokat a hagyományos társadalmi kapcsolatokat, életmódokat, miliőket (család, munka becsülete, tiszta utca-rendes ház), amelyeket egy konzervatív társadalompolitikának ápolnia kellene.

A szentségtörő magányossága

Kibeszélni a konszenzusból viszonylag könnyű lehet egy olyan excentrikus trollnak, mint amilyen Donald Trump. Megváltoztatni évtizedek alatt felépített attitűdöket, intézményeket, struktúrákat viszont már sokkal nehezebb. Vasakarat, elhivatottság kell hozzá, következetesség, stratégiai tervezés és a lefektetett stratégiai célokhoz való már-már mániákus ragaszkodás. És egy jól kiválasztott csapat, jól kiválasztott szövetségesekkel.

Mind olyan dolgok, amelyek teljességgel hiányoztak mind Trump személyiségéből, mind a Trump-adminisztrációból. Az a fajta populista csomag, amelyet Steve Bannon Trumpba beleálmodott 2015-16-ban, ezek nélkül viszont szükségszerűen kudarcra lett ítélve.

Elég csak ránézni, hogy Trump legfontosabb ígéreteiből mennyire nem valósult meg semmi:

  • a déli határon alig épült új fal (és nem Mexikó fizetett érte), átfogó bevándorlási reform azóta sem született, helyette csak következetlen kegyetlenkedések és kizárások történtek bevándorolni akarókkal, menedékkérelemért folyamodókkal szemben.
  • a globális szabadkereskedelem rendszerének többet ártott pár hónap vírus, mint Trump, az annyit ostorozott NAFTA (Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény) helyére pedig egy olyan megállapodást sikerült kialkudni, amely kísértetiesen hasonlít elődjére.
  • a gigantikus fegyvereladások révén Washington még erősebben elkötelezte magát a Közel-Kelet szunnita autokráciái (elsősorban Szaúd-Arábia) mellett, bármiféle kevésbé intervencionista külpolitika egyáltalán nem opció; Afganisztánban 19 év után is amerikai katonák ezrei állomásoznak.

Négyéves elnöki mandátumának egyetlen valódi eredménye van: egy hatalmas adócsökkentés, amely a nagyvállalatokon kívül meglehetősen kevés embernek kedvez. Vagyis egy olyan dolog, amelynek semmi köze a trumpi populizmushoz, sokkal inkább a republikánus elitek legfontosabb nünükéjéről van szó.

Bármit, ami kicsit is szembement volna a több évtizedes konszenzussal, az teljesen elhasalt a republikánusok – sokszor saját emberei, saját kinevezettjei – ellenállásán.

Trump teljes mértékben képtelennek bizonyult arra, hogy koherens politikát csináljon, vagy koherens politikát véghezvitelére alkalmas személyzetet nevezzen ki. Egyetlen olyan ügy sincs, amelyet következetesen végig tudott volna vinni, legtovább talán Kínával kapcsolatban jutott, de még itt is maximum felemásnak nevezhető a helyzet.

Csak egy szokásos republikánus

És, hogy miért releváns mindez, most amikor a koronavírus-járvány idején elkövetett hibái miatt komoly veszélybe került újraválasztása?

A RealClearPolitics felmérési átlaga szerint demokrata kihívója, Joe Biden országosan jelenleg 7 százalékponttal vezet Trumppal szemben, a politikai statisztika mainstream etalonja, a FiveThirtyEight pedig 78 százalékos győzelmi esélyt ad Bidennek. Ez azt jelenti, hogy jelenlegi tudásunk szerint 100-ból 78 forgatókönyvben a demokrata politikus győzedelmeskedik, és Trumpnak sokkal kevesebb szcenárió kedvez.

Persze sokan mondhatják, hogy 4 éve is hasonló volt a helyzet, és Trump mégis győzött. Azonban épp itt mutatkozik meg a fenti gondolatmenet relevanciája! Az amerikai elnökválasztás ugyanis nem arról szól, hogy ki szerez több szavazatot, hanem arról, hogy ki képes megszerezni a megfelelő választói szegmenseket.

2016-ban Trump 3 millióval kevesebb szavazatot kapott, mint Hillary Clinton, ám több létfontosságú államban képes volt megszólítani olyan szavazókat, akik korábban még Barack Obamára szavaztak.

Ezeket az embereket pedig kimondottan azok az üzenetek fogták meg, amelyek felrúgták a megszokott kétpárti ortodoxiákat, amelyek azt ígérték, hogy az állam újra naggyá válhat, és elkezdhet polgáraival törődni, az elitek káros rögeszméi helyett.

Mára még a Republikánus Párt belső felmérései is azt mutatják, hogy ezek az Obama-Trump szavazók elfordulnak az elnöktől, mert nem vevők az adócsökkentés üzenetére és más republikánus rögeszmékre.


Most, hogy a koronajárványt kihasználva Biden épp lenyúlja a Trump-koalíció egyik robusztus pillérét, a 65 év fölöttieket, ezek a 2016-os populizmusra vevő csoportok elengedhetetlenek lennének ahhoz, hogy bármi esélye maradjon Trumpnak az újraválasztásra.

Ám abból, ami a jelöltet négy éve vonzóvá tette a rozsdaövezet lecsúszói számára, mára szinte semmi nem maradt, csak üres duma. Ha tényleg beigazolódnak a jelenlegi előrejelzések, és jövő januárban tényleg ki kell költöznie az Fehér Házból, azt elsősorban saját populizmusának elvetélése okozza majd, a képtelenség, hogy bármiben is megváltoztassa az amerikai politikai mélystruktúráit. Márpedig megbízást épp erre kapott azoktól, akik rá szavaztak 2016-ban.

A világ baloldalán négy éve sokan tudtuk, hogy az épp akkor világkörüli diadalútját járó új jobboldali retorika képmutatás csupán, csak látszólag kedveskedik a hétköznapi embereknek, a valóságban épp az ő rovásukra próbálja a nagytőke pozícióit stabilizálni – Magyarország erre kiváló példa. De Trumpot nézve valamicske remény is pislákolt, hogy legalább az Amerikai Birodalom legkárosabb dogmáinak egyike-másika talán végre tényleg a szemétdombra kerülhet.

Végül még ennyit sem köszönhetünk majd ennek a négy évnek.

Kiemelt kép: Facebook.