Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A leshatárról kilépve: Az Orbán-rendszer sportpolitikája

A 2010 óta regnáló Orbán-kormány sportpolitikája meglehetősen eklektikus konstrukció. Részét képezi azon elméleti keret, melynek számos eleme a baloldal számára is vonzó lehet (kisközösségi szektor támogatása, a tömegsport fejlesztése). Másrészt szemtanúi lehetünk az orbáni sportpolitika gyakorlati megnyilvánulásainak is, melyek jelentős része egyáltalán nem illeszkedik az előbb említett sémába. Pető Péter Lesgól című kötetében e rendszer holisztikus bemutatására törekszik, melyet néhány kiemelt, érzékletes példával tesz szemléletessé.

A sport mint tömegjelenség komoly potenciált rejteget magában a mindenkori politikai hatalom számára. A rendszerváltás utáni baloldali kormányok azonban ezt a fontos szektort szinte teljességgel ignorálták, üreskapus ziccert kínálva fel így Orbán Viktornak, akinek ez a lehetőség még személyes ambícióval is egybevágott. Így válhatott a sport a Fidesz-kormány egyik nemzetstratégiai húzóágává.

Az írás eredetileg A Szem kolozsvári portálon jelent meg.

Lesgól első fejezeteinek sorrendjével is érzékelteti az orbáni sportpolitika logikus felépítményét. A kiindulópont Magyarország legpopulárisabb sportja, a futball, melynek kiemelt szerepét Pető számos szempontból vizsgálja meg. Ezután a TAO-rendszer[1] ellentmondásos vonásain keresztül mutatja be, hogy milyen ellenőrizhetetlen módon és mennyiségben áramlik a közpénz a magyar sportéletbe. Majd a szerző az egyelőre még nem megvalósult, de a Fidesz által hőn áhított budapesti olimpiai rendezés kérdését problematizálja. A könyv második felében pedig az elmúlt 10 év sportpolitikájának azon jelenségeit gyűjti össze Pető, melyek már abszolút nem illeszkednek az Orbán által vázolt elméleti keretbe, és amelyek a rendszer labilitásához járulnak hozzá.

Kiss Viktor szerint a szóban forgó könyv egyik legfőbb erénye, hogy tartózkodik „a lélegeztetőgépet a stadionok helyére” színvonalon álló, demagóg szólamoktól. Sokkal inkább a globális kontextusra helyezi a hangsúlyt, a rendszer mélyén meghúzódó ellentmondásokra rávilágítva igyekszik bemutatni a magyar aktuálpolitika egyik legproblematikusabb színterét. A sportban kevésbé jártas olvasókban – akik Kiss Viktor szerint a könyv legfőbb célközönsége – azonban maradhat hiányérzet. Habár közismert esettanulmányokkal is operál Pető (például Hosszú Katinka és a Magyar Úszószövetség konfliktusa a 2017-es budapesti úszó-világbajnokság előtt), példái közül néhány bővebb kifejtést igényelt volna a szerző által egyébként kiválóan argumentált folyamatok jobb megértéséhez.

A könyv lényegi gondolatai az orbáni sportretorika alapján várható és a ténylegesen megnyilvánuló jelenségek közötti feszültség körül forognak. Az elmúlt években a sportba fektetett összegek megfelelő ellenőrzés és szakszerű felhasználás mellett számos pozitív hozadékkal járhattak volna. Az alacsonyabb szinteken a sport azonban nem vált a társadalmi mobilitás hatékony csatornájává, a kistelepülések infrastrukturális beruházásainak hasznosságát elhomályosítják a felcsútihoz hasonló öncélú projektek. A versenysportban pedig a mindenféle teljesítményalapot nélkülöző folyamatos állami támogatások kivonták sportolóink többségét a nemzetközi viszonyok piaci alapú, a folyamatos fejlődést előtérbe helyező, önfenntartó rendszeréből.

Ez utóbbi jelenség hatványozottan megfigyelhető a futball terén, mely nemcsak a magyar emberek többségének legkedveltebb játéka, de egyben Orbán Viktoré is. Aki a labdarúgás kapcsán rendelte alá leglátványosabban a sportérdeket saját hatalmi ambícióinak. Pető Péter jó érzékkel formálta fejezetcímmé (A futball mint gulyásleves) Orbán szavait: „A futball olyan, mint a bográcsgulyás. Folyamatosan teszünk bele, sosem veszünk ki, és a végén kész.”

A kormánynak e ponton jött kapóra a már baloldal által is alkalmazott TAO.[2] Így a közvetlen pénzadományok helyett „megforgatva”, a Fideszhez tartozó klientúra vállalkozásait is kiszolgálva áramolhat a közpénz az egyes klubokhoz. Hasznot húznak a jelenlegi helyzetből a sportvezetők, az edzők, a játékosok, a magyar futball azonban kimarad a szórásból. Orbán koncepciója – mely a közép-európai régió országainak (pl. Horvátország, Szlovákia) futballszínvonalának utolérésében csúcsosodott volna ki – nem igazán látszik megvalósulni, a mindenféle teljesítményalapot nélkülöző finanszírozás a langyos állóvíz színtere. Orbán a sportot a kultúra részének tekinti, melynek nem feladata a gazdasági javak termelése. A néhány kézzelfogható eredménnyel (a válogatott 2016-os Eb-részvétele, a Ferencvárosnak a vártnál sikeresebb szereplése idén az európai kupaporondon) sportszakmailag, míg a kétharmados választási sikerekkel politikailag is igazolni tudja koncepcióját. Mindeközben a magyar élvonalbeli alakulatok tulajdonosi, klubelnöki pozícióit is szinte kivétel nélkül Fidesz-közeli oligarchák töltik be.

Habár Orbán Viktor igazi szívügye a futball, a többi, potenciálisan éremesélyes olimpiai sportág sem marad híján az állami támogatásoknak. Pető itt a miniszterelnök sportpolitikai döntéseinek egy újabb legitimációs formájára mutat rá: az egyes világversenyeken elért sikerek azt az érzetet kelthetik az emberekben, hogy a fejlett nyugati országok utolérhetőek, sőt le is körözhetőek. A budapesti olimpiai rendezés is kiválóan illeszkedik ebbe a diskurzusba, továbbá számos gyakorlati haszonnal is járhatna a regnáló kormánynak és udvartartásának (elég hacsak a szükséges infrastrukturális fejlesztések kapcsán elúsztatható forintmilliókra gondolunk).

Pető könyvének hetedik fejezetében (Tudták, merték, tették) tételesen is sorra veszi az orbáni sportpolitikából következő negatív jelenségeket. Ez a végső számvetés kissé ugyan önismétlően, de tűpontosan mutat rá a magyar sportrendszer romlottságára, mely azonban nem igazán hagy magán támadási felületet. A számonkérhetetlenség, a vezető politikai és sportvezetői pozíciók összefonódása, a politikai eszközrendszernek a sportban való alkalmazása és a mindenféle normarendszer eltiprásából következő ellenőrizetlenség/ellenőrizhetetlenség építi fel a Fidesz sportpolitikájának ingatag kártyavárát.

Ingatag kártyavár, mert a TAO-rendszeren alapuló finanszírozási mód működéséhez prosperáló gazdaság és nyereséges vállalkozások kellenek. Pető Péter is felveti a kérdést a Noran Libro Kiadó online könyvbemutatóján, hogy a koronavírus negatív hatásai nyomán várhatóan fellépő gazdasági recesszió vajon milyen lépésre sarkallja a kormány döntéshozóit e téren.

Egyet kell értenem Pető Péter azon állításával, hogy a rendszerváltást követő időszakok legnagyobb sportbefektetéseit végrehajtó orbáni sportpolitika gólt szerzett. A gólhelyzetben kilépő támadó azonban a leshatárról indult, így a találat érvényessége kérdéses. Pető az oknyomozó újságíró alaposságával járja körül a szóban forgó témát. Problémaközpontú megközelítésmódja és érzékletes példái ütőkártyát adnak az akutálpolitikai kérdések iránt fogékony befogadók kezébe. A Lesgól elolvasása pedig hozzásegít, hogy „magabiztos síppal” foglaljunk állást az orbáni sportpolitikát érintő vitákban.

Pető Péter: Lesgól, Az Orbán-rendszer sportpolitikája, Noran Libro Kiadó, Budapest, 2020.

[1] – A TAO-s finanszírozási forma lényege, hogy a nyereséges vállalkozások társasági adójukból kedvezményt kapnak, ha azokat előre meghatározott sportcélra ajánlják fel. A kérdéshez bővebben lásd: https://www.mlsz.hu/hir/a-tao–palyaztatasrol.

[2] – A baloldali kormányzat eredetileg a kultúra szférájában alkalmazta a TAO-t, a Fidesz terjesztette ki azt a sportra is.

Címlapkép: MTI/KKBK