A császár holokausztja – ez a címe David Olusoga és Casper W. Erichsen 2010-ben megjelent könyvének, amelyben a szerzőpáros azt vizsgálja, milyen szerepe volt a Német Császárság (1871–1918) gyarmatosító politikájának a Generalplan Ostban, azaz a Harmadik Birodalom kelet-európai háborús nagytervében és gyakorlatában. Ez utóbbit a könyv olyan gyarmatosító háborúnak írja le, amelynek ideológiai és gyakorlati előzményei a Német Délnyugat-Afrika (1884–1915), a mai Namíbia területén végrehajtott birodalmi terjeszkedésben és faji népirtásban keresendők – azaz végső soron a 19. és kora 20. századi európai gyarmatosításban. Olusoga és Erichsen könyve korántsem volt előzmény nélküli: Jürgen Zimmerer például Az Ostland [a meghódítandó kelet-európai területek] születése a gyarmatosítás szelleméből, Benjamin Madley Afrikától Auschwitzig címmel publikáltak hasonló megállapításokat.
A modern államisággal és a rasszizmussal, az imperializmussal és a kolonializmussal kapcsolatos heves nyugati viták, konkrétabban az elmúlt hetek szoborafférjai apropóján fordultunk komoly elismerésnek örvendő és rendkívül tehetséges szerzőkhöz. Több aktuális kérdés tárgyalását kívántuk összekötni: az áldozati narratívák felfutásának értékelését a Nyugat- és Kelet-Európa közti viszonyrendszer vizsgálatával, a holokauszt megfelelő keretezésével és összehasonlíthatóságával kapcsolatos viták tanulságait az antirasszista és dekolonizációs hevület megítélésének problémájával.
A náci népirtás térségünk olyan történeti alapeseménye, amely múltunk emlékezetének egyik leghatásosabb keretét adja. Bár egyetlen esemény sem értelmezhető időn és téren kívül helyezve, csak ritkán tekintünk úgy a holokausztra, mint a gyarmatosító ideológiák és gyarmati népirtások Európán belüli folyományára. A „soha többé!” jelszavának hangoztatása ellenére csak elvétve vizsgáljuk érdemben, hogy az azóta elkövetett tömeges bűntettek miként viszonyulnak a gyarmatosítás és a Harmadik Birodalom történetéből ismert rasszista politikákhoz.
A résztvevőknek elküldött kérdéseink ezért így hangzottak:
- A holokauszt mely történeti keretezését vagy keretezéseit – úgy mint a kolonializmus története, a nemzetállam-építés, a rasszizmus, az antiszemitizmus, a fasizmus, a totalitarizmusok – tartja legadekvátabbnak és miért?
- Miként jellemezné az elsősorban az áldozatokra fókuszáló történelemkép kulturális és politikai jelentését és társadalmi funkcióját Magyarországon és nemzetközileg?
- Mit tart a domináns nyugati történelemképet átértékelő-dekolonizáló kortárs kísérletek legjelentősebb ígéretének és legkomolyabb veszélyének?
A sorozatban felkért szerzők cikkeit közöljük folyamatosan, de természetesen reagálni, válaszolni, vagy hozzászólni a kérdésekhez bármikor lehet az [email protected] email-címen.
Ez a részben Hannah Arendt korai tételeihez visszanyúló kutatási irány az utóbbi idők egyik legjelentősebb kezdeményezése volt a náci népirtás újraértelmezésére, mégsem lehet állítani, hogy képes lett volna újrakeretezni a holokauszt nyugati emlékezetét.
Berlintől és Münchentől Washingtonig a nagy múzeumok és emlékhelyek ma sem ebben a keretben beszélik el a náci népirtás történetét.
A washingtoni Holokauszt Múzeum például a genocídiumok, etnikai tisztogatások és emberiség elleni bűnök több példáját is bemutatja, Ruandától és Boszniától a kortárs Szíriáig. Az ezzel kapcsolatos kiállításoknak, programoknak és kutatásoknak nem kizárólag a megemlékezés, hanem egyúttal a genocídium-megelőzés, illetve az ezzel kapcsolatos policy-javaslatok kidolgozása is célja. A náci népirtás mellé az utóbbi morális tanulsága jegyében kerülnek. Mindez azonban nem érinti a náci népirtás történeti genealógiájának a bemutatását: az állandó kiállítás, mely Németország 1918 utáni történelmével és különösen az 1933-as náci hatalomátvétellel indul, a genocídiumot nem egy gyarmatosító háború részeként értelmezi.
Michael Rothberg könyve, a Többirányú emlékezet: a holokauszt emlékezete a dekolonializáció korában, mely 2009-ben, a fentebb említett művekkel nagyjából egyidőben jelent meg, a náci népirtásnak nem a történeti, hanem az emlékezeti genealógiájáról szól.
Rothberg azt vizsgálja, hogy a gyarmatosítás, a rabszolgatartás és a náci népirtás emlékezete között milyen kölcsönhatás volt.
Rothberg könyve talán az utolsó nagyobb szabású kísérlet annak az emlékezeti modellnek a megmentésére, amely 1989 után „globalizálódott” és azon a meggyőződésen alapult, hogy a történeti traumák kölcsönös elismerése és elismertetése elfogadóbb, nyitottabb, szolidárisabb világot teremt.
E modell, amelynek kapcsán Daniel Levy és Natan Sznaider eredetileg 2001-ben kiadott, az Emlékezet a globális korban: A holokauszt című nagy hatású könyvét lehet említeni, ekkorra ugyanis már érezhetően válságba került. Traumatársadalom címmel nemrég kiadott kötetében, akárcsak több korábbi cikkében Zombory Máté mutatott rá arra, hogy e modell valójában hogyan teremti újra a zárt, identitásukat a múltbeli trauma felől rögzítő emlékezeti közösségek konfliktusát.
Rothberg e modell válságára válaszul dolgozta ki azt a genealógiát, amelyben a náci népirtás, a gyarmatosítás és a rabszolgatartás emlékezete közötti összefüggéseket kereste. Azt állította, hogy történetük során nem háttérbe szorították egymást, de nem is egymástól függetlenül fejlődtek, hanem kölcsönösen segítették egymás megfogalmazódását. Rothberg egyik példája az algériai függetlenségi háború (1954–62), amelynek kapcsán – a brutális francia elnyomásra válaszul – az antikolonialista francia értelmiség a francia rendőrséget a Gestapóhoz hasonlította és a náci koncentrációs táborokra hivatkozott (amelyeknek közülük számosan maguk is túlélői voltak).
Emma Kuby újabb kutatásaiból (Politikai túlélők. Az ellenállás, a hidegháború és a koncentrációs táborok elleni harc 1945 után, 2019) azonban kiderül, hogy az egyéni tapasztalatok és a múltra történő hivatkozások egyáltalán nem írták elő, hogy ki milyen álláspontot foglalt el az antikoloniális küzdelmek kapcsán. Az antikolonialista értelmiségiek körében pedig nem feltétlenül az üldöztetés tapasztalata volt döntő, amikor felszólaltak a gyarmati elnyomás ellen.
Érdemes hozzátennünk, hogy az antikolonialista baloldal számára ekkor még korántsem volt oly távoli a marxista örökség, amely számára magától értetődő volt az imperializmus és a fasizmus összefüggése, és amely ezt az összefüggést nem a trauma elválasztó közösségén keresztül próbálta kimutatni. Ez utóbbi eljárás, amely az áldozati tapasztalat vélt hasonlóságát hangsúlyozza, magában hordozza azt a veszélyt, hogy homogenizálja a történelmi emlékezetet és a traumatikus tapasztalatot kiragadja politikai összefüggéseiből.
Fontos látni, hogy a kolonialista emlékművekkel szembeni mostani nyugat-európai fellépések inspirációs forrása nem a holokauszt-emlékezet morális modelljében keresendő, hanem az egyesült államokbeli antirasszista küzdelmekben. Ez utóbbiak elsődlegesen nem egy múltbeli trauma elismertetésére irányulnak, hanem az intézményesített faji elnyomással szemben lépnek fel.
Az a múltpolitika, amely a konföderációs jelképekkel szembeni gesztusokban megnyilvánul, ennek a tágabb küzdelemnek mindössze egyik – kétségkívül jelentős – aspektusa és színtere.
A konföderációs emlékművek, majd a konföderációs zászló az 1890-es és az 1960-as évek között kerültek ki az amerikai közterekre, és megtestesülései voltak a Jim Crow-nak, azaz az intézményes rabszolgaság megszüntetését követően – ellenreakcióként –bevezetett faji törvényeknek. Az a zászló, amelyet Bree Newsome 2015-ben eltávolított a dél-karolinai State House, azaz a helyi, állami kormányzat épületének bejárata elől, 1962 óta állt ott, és Dél-Karolina szimbolikus válasza volt az akkoriban felerősödő és a Jim Crow eltörlését követelő afro-amerikai polgárjogi mozgalomra.
Newsome 2015-ös akciójára azután került sor, hogy a dél-karolinai Charlestonban egy fehér terrorista megölt kilenc afro-amerikai férfit és nőt. A merénylet helyszíne ugyancsak szimbolikus volt: az egyik legrégebbi afro-amerikai templom, amely a polgárjogi mozgalomhoz fűződő kapcsolatáról volt ismert (mások mellett Martin Luther King is tartott itt beszédet). Newsome kapcsán az 1909-ben alapított National Association for the Advancement of Colored People (Országos Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért) közleménye a civil engedetlenség hagyományát idézte fel. Így írható tehát körbe az az „emlékezeti tér,” amelyet a merénylet és a konföderációs zászló azt követő eltávolítása felidézett.
A Southern Poverty Law Center tavalyi jelentése szerint Newsome akciója óta több mint száz konföderációs jelképet távolítottak el – és ebben nem szerepelnek a legújabban, a George Floyd-tüntetések során elmozdított emlékművek.
A jelképekkel szembeni fellépés nem pusztán az amerikai Dél „örökségéről,” hanem az intézményesült faji elnyomás és egyenlőtlenség rendszeréről és a fehér uralom felszámolásáról szól.
Azt a múltpolitikát, amely e dominancia szimbólumai ellen irányul, nem lehet kizárólag emlékezeti aktivizmusnak tekinteni, ahogy a Black Lives Matter-mozgalmat sem lehet a trauma, az identitás és az elismerés hármasán alapuló modell felől leírni.
A gyarmatosítás és a rabszolgatartás jelképei elleni európai fellépések sem pusztán múltbeli traumák elismertetésére irányulnak. Bristolban, amely város egykoron fontos szerepet játszott a transzatlanti rabszolga-kereskedelemben, az amerikai fejlemények hatására tüntetők ledöntötték egy 17. századi kereskedő szobrát, aki Nyugat-Afrikából a Karib-térségbe adott el rabszolgákat. Miközben a bristoli és londoni események kapcsán George Monbiot, a The Guardian újságírója az egykori gyarmati koncentrációs táborokban végrehajtott kegyetlenségek iszonyatos részleteire emlékeztetett, a The New York Times arról számolt be, hogy fekete férfiak Nagy-Británniában háromszor nagyobb eséllyel halnak meg (!) a rendőrség kezén, mint a fehérek.
Az antirasszista tüntetések hátterében továbbá ott lehet a Windrush-nemzedékkel szembeni legutóbbi törvénytelen állami fellépés is, amelynek során a bevándorlókkal szembeni ún. ellenséges környezet elvére hivatkozva az 1948 után a Karib-térségből bevándorolt brit állampolgárokat, illetve azok leszármazottait a hatóságok letartóztatták, megtagadták tőlük állampolgári jogaikat és deportálták őket – vagy megkísérelték deportálásukat. Noha utóbb, a botrány hatására leállították a karibi britekkel szembeni fellépést, az ügy korántsem zárult le, az ún. ellenséges környezet elve pedig továbbra is érvényben van, és kifejezetten arra irányul, hogy az elsősorban a Commonwealth országaiból érkező, nem-fehér bevándorlók életét ellehetetlenítse.
Ahelyett tehát, hogy eldöntenénk, mely kontextus lenne a legmegfelelőbb a náci népirtás leírására, érdemes felülvizsgálnunk az emlékezet normatív kereteit, feltárni a történetét és elemezni a rá épülő politikák válságát, ezzel együtt pedig érzékenynek lenni a népirtás emlékezetének történeti sokfélesége iránt is.
A jelen politikai küzdelmeit pedig érdemes elválasztani az emlékezetpolitikai keretektől. Megértésük talán arra is esélyt kínálhat, hogy kilépjünk e keretek közül.
