A két számomra legemlékezetesebb szöveg, amelyeket a történész szakmára készülve olvastam, A felejtés szükségessége ^[1]és a Sokirányú emlékezet^[2] címeket viselik. Az elsőről a cím alapján nem gondolná az ember, hogy történész írta és még kevésbé azt, hogy soá (holokauszt) túlélő. Hiszen mindkét csoport az emlékezés fontosságára hívja fel a világ figyelmét minduntalan, abból kiindulva, hogy a borzalmakról való tudás segít a jövőbeli borzalmak megelőzésében.

Szerintem ez a tudás szükséges, de nem elégséges feltétel. Szükséges, mert történelmi ismeretek fényében tudjuk csak felismerni egyes hétköznapi emberi viselkedésformák veszélyes voltát (sztereotipizálás, az ismeretlentől való félelem, a saját csoportunkhoz képest kívülállóktól való idegenkedés): azt, hogy e tulajdonságok mindannyiunkat népirtások elkövetőinek cinkosaivá tehetnek, nehányakat közülünk pedig egyenesen elkövetőkké.

Ugyanakkor a múlt ismerete önmagában nem elégséges egy ilyen tragédia megelőzéséhez, mert e tudás éppenséggel azokat is szolgálhatja, akik inkább elkövetni, mintsem megelőzni akarnak tömeggyilkosságokat. Épp annyira hasznos történelmi ismeret az etnikai tisztogatás elkövetésében érdekeltek számára, hogy az I. világháború alatt lehetséges volt a nemzetközi közösség tudta (és egy részének felháborodása) mellett is több mint egymillió örményt, a II. világháború alatt pedig hat millió zsidót és fél millió romát meggyilkolni, mint amennyire a jószándékú emberek számára építő jellegű olvasmányok a koncentrációs táborok túlélőinek emlékiratai vagy az üldözött zsidókat saját életük kockáztatásával is mentő nem zsidók (a Világ Igazai) történetei.

„A felejtés szükségessége” című provokatív cikkében a holokauszt túlélő izraeli történész, Yehuda Elkana arra hívta fel a figyelmet 1988-ban, hogy az izraeli társadalomnak ekkor már inkább felejtenie kellett volna a soát, mint a jeruzsálemi holokauszt múzeumba hordoznia a gyerekeket.

Az európai zsidóság ellen elkövetett genocídium (népirtás) történetének sulykolása ugyanis olyan mélyen plántálta el az Izraelben felnőtt zsidókban a hitet, hogy az egész világ a zsidók ellensége, hogy lehetetlenné vált a zsidó állam demokratikus működése és az arabok elleni erőszak megszüntetése.

Érdemes megjegyezni, hogy ez nem egy szakcikk, hanem egy napilap számára írt, a figyelemfelkeltés érdekében rövid és nyersen fogalmazó polémia volt.

Elkana, az első intifáda (1987–1993) idején aktív balra hajló történészekhez hasonlóan, máshol precízebben fejtette ki, hogy a probléma az a keretezés, amiben az izraeli közoktatás tanított a holokausztról, nem maga a tény, hogy a gyerekek tanultak róla. A domináns keretezés ugyanis az áldozatiság központba helyezése volt, amely lehetővé tette az izraeli katonák számára a palesztinellenes agresszió legitim önvédelemnek való beállítását.

A másik fent említett mű, a Sokirányú emlékezet más szempontból váratlan, mint Elkana cikke. A cím nagyon elméleti és akadémikus jellegű tartalmat helyez kilátásba, miközben ez egy nagyon is praktikus könyv. A szerző, Michael Rothberg, arra kínál modellt, hogy miként kezeljünk egy olyan kérdést különböző helyi kontextusokban, amely sok mindenkiben felmerül mindenfelé: miként lehetséges (ha egyáltalán az) nem egymás rovására emlékezni a történelmi eseményekre?

Rothberg könyve a francia holokauszt emlékezet és a dekolonizáció kapcsolatáról szól, tézisei azonban rendkívül sok további kontextusban is relevánsak.

Sajnálatos módon elterjedt az a nézet, hogy a kollektív emlékezet egy kompetitív játszma, mert az együttérzés szűkös erőforrás. Ezzel összefügg a következő romboló hit, miszerint a szenvedésnek van egy hierarchiája, amelynek tetején az unikális, egyedi szenvedés áll.

Ez a hiedelem egyrészt intellektuálisan nem állja meg a helyét, hiszen a történelmi események (a természettudományos kísérletekkel ellentétben) szükség szerint egyediek, szereplőik, az emberek egyedisége és halandósága miatt. Tehát egyszerűen semmit nem jelent az, hogy egy esemény egyedi volt. Mindegyik esemény az, ugyanakkor a kontextusok összehasonlításából következtethetünk tényezők közti összefüggésekre (például, hogy milyen körülmények között fordíthatóak egy társadalom különböző csoportjai egymás ellen). Az egyediség kultusza másrészt áldozatokkal való számháborúvá tud fajulni és szükségszerűen kizár embereket az emlékezésre méltónak tartottak köréből. Márpedig az emlékezetben való hely egyben minden emberi élet gyászolandóságának elismerése is, ami hozzátartozik az egyenlőségünkhöz.

Ilyen egyediségi kultusz a sok közül a zsidók elleni népirtás (judeocidium) egyedisége. A holokauszt – úgy vélem, helyesen – központi helyet foglal el az európai kollektív emlékezetben, ugyanakkor helytelenítem, hogy a holokauszt történetét úgy tanítjuk, mintha a világtörténelem egyetlen népirtása lenne. Tudatlanságnak tekintjük, ha egy európai vagy bármely nyugati embernek semmiféle asszociációja nincs arról a szóról, hogy „holokauszt”, de megelégszünk azzal, ha erről az jut eszébe, hogy meggyilkoltak 6 millió zsidót. A szintén a nácik legfőbb bűnei közé tartozó „pharrajimosnak” vagy  „porajmosnak” nevezett romák elleni népirtásnak viszont egyelőre még a ténye sem része az általános műveltségnek. Pedig éppúgy kiterjedt számos európai országra és a judeocidiummal párhuzamosan történt.^[3]

Mégis, a világ számos holokauszt múzeumában a pharrajimos mindössze mellékfejezete a zsidók szenvedéstörténeteként ábrázolt holokausztnak. Mi mást szuggerál ez, mint hogy az egyik csoporthoz tartozó ember értékesebb, mint egy másik csoport tagja? És emögött az ábrázolásmód mögött általában nem rossz szándék, hanem félelem áll. Mintha a kívülállók (az ún. többségi társadalom) együttérzése egy torta lenne meghódítandó szeletekkel, és mintha a nem zsidó áldozatoknak juttatott több együttérzés elvenne valamit a zsidó áldozatoktól.

Rothberg érvelése szerint hamis kiindulási pont, hogy amennyiben elismerjük egy másik csoport szenvedését, azáltal feladunk bizonyos mértékű együttérzést, ami a mi csoportunknak „járna”. Az emberek képesek a sokirányú emlékezetre, csak akkor csúsznak bele az áldozatisági verseny spiráljába, ha belelökik őket.

Sokirányúság alatt Rothberg azt érti, hogy az emlékezet olyan mező, amelyet a különböző résztvevők egymásra gyakorolt hatásai folyamatosan alakítanak.

A magunkétól különböző csoportok múltjának, traumáinak és emlékeinek megismerése termékenyítőleg hathat a saját csoportunk traumafeldolgozására is. Például zsidók és nem zsidók is szívesen hajtogatták minimum Izrael állam megalapítása óta (ha nem korábbtól), hogy az arabokkal szolidaritást vállalni egyet jelent azzal, hogy valaki ezt megtagadja a zsidóktól. Ezzel szemben számos baloldali zsidó francia értelmiségi állt ki a francia kolonialista agresszió ellen az algériai háború alatt (1954–62), és tették ezt annak hangsúlyozásával, hogy ők zsidók, akik megjárták a náci koncentrációs táborokat. Eközben a dekolonizáció hatással volt arra is, hogy ők miként reflektáltak saját traumatikus tapasztalataikra. Rothberg meggyőzően érvel amellett, hogy a sokirányú emlékezet a szolidaritás és egy egalitáriusabb jövő záloga.

E könyv iránti lelkesedésem magában hordozza válaszomat a Mérce szerkesztőség eredetileg hozzám intézett kérdésére: „A holokauszt mely történeti kontextualizációját vagy kontextualizációit – úgy mint a kolonializmus története, a nemzetállam-építés, a rasszizmus, az antiszemitizmus, a fasizmus, a totalitarizmusok – tartja legadekvátabbnak és miért?” Ezeket mind megfelelő megközelítésnek tartom, de engem a kolonizáció és dekolonizáció keretében tárgyalás szólít meg a legjobban, mivel ebből a nézőpontból látszik leginkább, hogy az emlékezés és a felejtés, illetve az emlékeztetés és a feledtetés a hatalom és a lázadás eszközei.

Egyfelől nem a történészek hibája, hogy minél régebbre megyünk vissza az időben, annál kisebb eséllyel tudjuk meghallani a legelnyomottabbak hangját, hiszen legnagyobb eséllyel az elit által termelt források maradnak fenn minden korból. Másfelől a nem olyan régi múlt eseményei is annál nehezebben jutnak be az általános műveltségnek nevezett varázskörbe, de még a történészek érdeklődési körébe is, minél marginálisabb csoport tagjaival történtek meg.

Az emlékezet ugyanis a múlt újra- és újra elmesélésének folyamatában születik meg és él, és hatalmi kérdés, hogy a közvetlenül érintetteken kívül más is meghall-e bizonyos elbeszéléseket.

Hatalom alatt társadalmi és kulturális tőkével rendelkezést is értek. Akinek van ezekből, az láthatja úgy, hogy őt nem érdekli a marginális csoportok elbeszélése a múltról. Az elnyomott ember ellenben sokkal valószínűbb, hogy találkozik a domináns történelmi narratívákkal, hiszen ezek kerülnek be a közoktatásba is.

Amikor egy marginalizált csoportból származó gyerek azzal találkozik az iskolában, hogy az ő családjának története nincs úgy számon tartva, mint tudni való vagy tudni érdemes dolog, az újratermeli az ő kizárását a társadalomból, hiszen a társadalom kohéziója többek között azon nyugszik, hogy van egy információcsomag, amit mindannyian tudunk. Szerencsétlen esetben a marginalizált csoport elszigetelten folytatja a múlt saját szempontú elbeszélését (még rosszabb esetben ezt is abbahagyja, és ezzel azt felejtésre ítéli). Jó esetben fellázad, és emlékezteti a többséget a marginalizált narratívára. Nem kell megengedni a hatalmasoknak és az ún. többség önjelölt tagjainak, hogy figyelmen kívül hagyjanak, vagy a közös emlékezetből kimondottan kisöpörjenek olyan eseményeket és értelmezéseket, amelyek csak egy kisebbség nézőpontjából látszanak.

Tehát miért is foglalkozzunk a múlttal? Amire nem emlékezünk szándékosan, azt három-négy nemzedéken belül spontán bekövetkező felejtésre ítéljük. Az pedig, hogy mire és kikre emlékezünk, a közösségbe befogadást, illetve a közösségből való kizárást is magában hordozza. Minél több szempontból elbeszélve tartjuk számon a múltat, annál többet tudunk, ami az egyéneket és a közösségeiket is gazdagabbá teszi. Akad olyan is, amit érdemes felejteni: nem tényeket, hanem a rájuk rakódott, elnyomásra használt előítéleteket. Végső soron tehát egy egyenlőbb, emberibb jövőért érdemes emlékeznünk és felejtenünk.