Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Közeleg a hajléktalanság vége Angliában?

Az Egyesült Királyság kormánya 5 400 hajléktalant szállásolt el szállodákban, mióta a koronavírus következtében a lakosságot otthonmaradásra kötelezték. A további tervek szerint a szállodákban lévő emberek számára hosszú távon 6000 új, támogatott lakhelyet teremtenek, szintén a kormány finanszírozásával. A konzervatív vezetésű kormány a hajléktalanság felszámolásáról beszél, viszont a hajléktalanok segítésével foglalkozó szakma, bár nagy lehetőséget lát ezekben az intézkedésekben, nem először hall ilyen ígéreteket.

2017 óta dolgozom egy civil szervezetnél Londonban, ahol hajléktalanok számára biztosítunk ideiglenes szállást, munkánk azonban nem merül ki az átmeneti szállás üzemeltetésében: sok más szolgáltatásunk mellett vendégeinket segítjük állandó lakhatás és munka keresésében.

2020 februárjában, ahogyan a vírus terjedni kezdett Európa-szerte és egyre több ország korlátozta a kijárást, világossá vált, hogy az Egyesült Királyságban is ez fog történni. Kollégáinkkal és más hasonló szervezetekkel együtt aggodalommal figyeltük az eseményeket, és a következő hetek munkavégzése iszonyatos stresszben telt.

Mivel nem lehetett hallani semmilyen tervről a hajléktalanokat érintően, úgy éreztem, hogy teljesen elfeledkeztek róluk, akik nem csupán nem tudnak otthon maradni, hiszen nincsen hol, de különlegesen veszélyeztetettek a vírussal szemben. Mindeközben önkénteseink és szállásadóink (szervezetünk templomok tereit használja szállónak) sorra mondták vissza segítségüket az otthonmaradást választva, így napról napra egyre nehezebbé vált fenntartani a szálláshelyeket. Március 27-én vált hivatalossá, hogy a kormány azonnali intézkedésre szólítja fel a helyi önkormányzatokat és civil szervezeteket, hogy együttes munkával minél több hajléktalant segítsenek az állam által fizetett hotelszobákba.

Amikor ezt megtudtam, szinte alig hittem el, hogy ez tényleg meg fog történni. Bár világos volt, hogy nem a döntéshozók jószántából történik, hanem a vírus okozta vészhelyzet miatt, mégis azt éreztem, hogy ez egy történelmi esemény.

Az együttműködés a helyi önkormányzatokkal lenyűgöző volt, bár nem mindig problémamentes, de ez valamelyest érhető, hiszen hirtelen olyan dolgokat kellett megszervezni, amit senki se csinált még előtte.

Pár hét nagyon intenzív munka eredménye azonban oda vezetett, hogy április 15-re az angliai hajléktalan népesség 90 százalékának sikerült szállást felajánlani, és 5400 személyt helyeztek el szállodákban (az állam legfrissebb számításai szerint Angliában 4266 ember alszik az utcákon egy „átlagos” éjszaka 2019-ben).

A valóságban ez a szám jóval nagyobb lehet, ha az egész Egyesült Királyságra kiterjedően nézzük, és belevesszük azokat is, akik bár nem az utcán alszanak, de valamilyen állami, privát vagy civil szervezethez köthető ideiglenes szálláson, hosztelekben vagy barátoknál laknak. Ilyen értelemben véve a hajléktalanok száma az ország egyik legnagyobb civil szervezete, a Shelter számítása szerint a 320 000 főt is elérheti.

A járvány miatt majdnem minden országban bevezettek valamilyen intézkedést a hajléktalanok elszállásolása érdekében, a legtöbb helyen átmeneti szállókat állítottak fel üres épületekben. Talán az egyik legprogresszívebb példa Új-Zéland, ahol egy évre előre foglaltak le hotel szobákat a hajléktalanoknak.

Angliában fontos szempont volt, hogy minden egyes ember saját szobát kapjon, saját fürdőszobával, az átmeneti szállókra jellemző, közös térben elhelyezett ágyak helyett. A szállodában napi háromszori étkezést biztosítanak, és internetelérést is. Az angliai helyzet egyik alulhangsúlyozott érdekessége, hogy az állam olyan emberek szálláshelyeit is kifizette, akik amúgy nem jogosultak semmilyen állami támogatásra (javarészt menedékkérők). A ‘no recourse to public funds’ (NRPF), egy olyan jogi kategória, amely szerint az adott személy nem részesülhet állami segélyekben, nincs joga munkát vállalni, és oktatásra sem jelentkezhet. A tapasztalatom alapján ilyen esetekben nagyon nehéz bármifajta állandó lakhatásba segíteni az embereket.

A hotelekben elhelyezett emberek életéről szóló tudósítások sok pozitívumról számolnak be. Az állammal két nagyobb civil szervezet dolgozik együtt a szállodák fenntartásában, az utóbbiak segítik a hajléktalanokat ügyeik intézésében: ha kell, különböző iratokat szereznek be, illetve segélyekre regisztrálnak. Sokuk számára ez az első alkalom, hogy hosszú idő után fedél van a fejük fölött. Érdekes jeleneteknek lehetünk szemtanúi: hoteligazgatók attitűdjeik megváltozásáról, illetve a szálloda szomszédaival folytatott harcról számolnak be (ugyanis a lakók ellenezték, hogy hajléktalanoknak segít).

Bár szakmai értelemben véve ez nem egy „housing first” program[1]: egy vészhelyzet miatt szállásolták el az embereket, de ehhez nem társultak olyan szükséges szolgáltatások, amelyek az elhelyezett emberek egyéni szükségleteit – mentálhigiéné, alkohol- és egyéb függőségek kezelése – célozták volna meg.

Ugyanakkor ezek a fejlemények ékesen bizonyították, hogy csupán tévhit, amit sajnos politikusoktól is gyakran hallunk, hogy a hajléktalanok önszántukból nem akarnak lakhatásba kerülni, avagy lehetetlen őket elszállásolni.

A most létrejött megoldás sok esetben nem ideális, sokszor lehet hallani az elégtelen ételellátásról, és arról is, hogy sokan váltak újonnan hajléktalanná a lezárásokat követő elbocsátások nyomán. Ugyanakkor a hajléktalanokkal foglalkozó civil szervezetek még mindig kicsit csodálkozva állnak afölött, hogy ez tényleg megtörténhetett, hogy ez egyáltalán lehetséges. Alan Fraser, a YMCA birminghami vezetője így ír erről:

„Először történik olyan, hogy a hajléktalanságra nem egy kollektív vállvonás a válasz. A YMCA dolgozóiként végre azt érezzük, még ha nem is tudunk mindenkin segíteni, hogy az önkormányzatok valóban elköteleződtek a hajléktalanság felszámolása mellett, és ehhez  pénzügyi támogatást kapnak a központi kormányzattól”.

A kezdeti öröm azonban lassan aggodalomba fordult át: kiszivárgott híresztelések szerint a hotelek finanszírozására elkülönített büdzsé kezd elfogyni, és a kormány nem tervezi ennek pótlását. Mind a szállodák lakói, mind pedig hajléktalanokkal dolgozó szervezetek körében nőtt a pánik, hiszen a lezárásoknak köszönhetően nagyon sok átmeneti szálláshely és civil szervezet felfüggesztette munkáját, és nem tudni, mikor lesz lehetőség újra nyitni.

Dominic Cummings, a miniszterelnök főtanácsadójának botrányaival foglalkozó angol sajtó szinte teljesen elsiklott afölött a május 24-ei hír felett, miszerint a Lakhatási, Közösségi és Helyi Állam Minisztériuma (Ministry of Housing, Communities & Local Government) négy éves büdzséjének majdnem felét, 160 millió fontot tervez elkölteni a következő 12 hónapban 3300 új, támogatott lakhely kialakításra, hosszú távon pedig 6000 új lakhelyet teremt. Ezeken a helyeken képzett szakemberek fognak rendelkezésre állni a lakók mentális betegségeinek és különböző függőségeinek kezelésére.

A tárca vezetője, a Konzervatív Párt tagja, Robert Jenrick, radikális változásként értékeli a tervezetet, és arról beszél, hogy ez a kormány elkötelezett amellett, hogy örökre megszüntesse a hajléktalanságot. Louise Casey pedig, aki annak a munkacsoportnak a vezetője, amely a hajléktalanokat segíti a vírus idején, nem mellesleg a fentebb említett Shelter szervezet volt vezetője, úgy nyilatkozott, hogy ez a tervezet egy óriási és egyedülálló lehetőség arra, hogy sokak életében először legyen alternatíva az utcára való visszatéréssel szemben.

A tervezet valóban nagyon ígéretesen hangzik, azonban sok részlettel kapcsolatban jogosan vetődhetnek fel kételyek. Legelőször is az új lakhelyek száma az, ami megkérdőjelezhető. A fentebb közölt számításokból látható, hogy a terv ugyan lefedi a nyilvántartott, utcán lakó hajléktalanok számát, azonban ennél jóval többen vannak azok, akik elégtelen lakáskörülmények között laknak, és nagyon kevés választja el őket attól, hogy hajléktalanokká váljanak. Nem beszélve arról, hogy a koronavírus nyomán kialakult globális gazdasági visszaesés következtében mennyi ember veszítheti el eddigi stabil lakhatását.

Amennyiben a program megvalósul, mindenképp nagy segítség lesz a hajléktalanság felszámolásában, de kérdéses, mennyire lesz képes kezelni azokat a tényezőket, amelyek az embereket az utcára kényszerítik, vagy bent tartják a hajléktalanság ördögi körében. Az angliai szociális bérlakás-állomány köztudottan kicsi, az igénylők több évet tölthetnek várólistákon, mire lakáshoz jutnak.

Sokat vitatott probléma az is, hogy a bérlakás lakói kivásárolhatják a lakást, amely így állami tulajdonból az ingatlanpiaci körforgásba bekerülve egy lesz az elérhetetlen árú ingatlanok közül. A tervezetben nem szociális bérlakások építéséről van szó, hanem támogatott lakóhelyek létrehozásáról, ami egy külön lakhatási forma. Ezek az ingatlanok gyakran magánszervezetek, vagy lakástársaságok (housing association) tulajdonában állnak, és a bérleti díjakat az ott lakók lakhatási támogatása (housing benefit) fedezi.

A lakhatási támogatás egy olyan segély, ami relatíven könnyen hozzáférhető (bár nem a korábban említett NRPF-besorolású emberek számára), azonban mivel a juttatást meglehetősen nagy társadalmi ellenszenv övezi, a főbérlők rendre megtagadják kiadni szobáikat „segélyeken élőknek”, így ritkán lehet vele lakásokat bérelni az ingatlanpiacról. A lakástársaságok körében megfigyelhető egy olyan trend, hogy bérleti díjaikat maximalizálják, így gyakran egy szoba többe kerül, mint az azonos szoba piaci ára. Ennek következtében a lakhatási támogatás gyakorlatilag egy direkt transzferré válik az állam és piac között.

Ez a folyamat az elszállásolt személyt gyakran arra készteti, hogy az ilyen támogatott típusú lakásokban ragadjon, annak ellenére, hogy az eredeti cél a bekerülő emberek önálló lakhatásra való felkészítése lenne. A lakhatási támogatás mértéke a bérlemény árától függ, ezzel szemben az általános segély (universal credit), attól is függ, hogy az egyén mekkora jövedelemmel rendelkezik.

Amennyiben egy adott szint fölött keres, a különbözet egy részét levonják az általános segélyből, úgy, hogy elviekben több pénz maradjon az igénylőnél, mintha egyáltalán nem dolgozna. Ez a többletpénz azonban az esetek többségében nagyon kevés, és az emberek képtelenek kaucióra félretenni, eképpen önerőből nehéz kikerülni a lakásból, avagy nem éri meg dolgozni.

Szintén kérdéses, hogy mi fog történni azokkal, akik nem jogosultak állami támogatásokra (a már említett NRPF- kategória), és akik a most hotelekben lévő emberek 40 százalékát is kitehetik. Arra vonatkozóan is kevés információt látunk, hogy az erre előirányzott összeg pontosan hogyan hat majd a minisztérium jövőbeli költségvetésére.

Összefoglalva tehát, a kérdés az, hogy a program mennyire lesz képes a hajléktalanság kiváltó okait kezelni, mennyire tervez előre a globális recesszió okozta munkanélküliség következményeivel?

A Homeless Link, egy, az angliai hajléktalanokkal foglalkozó ernyőszervezet mindezen kételyek miatt a következő három pontban fogalmazta meg ajánlását:

  1. Senki se térjen vissza az utcákra.
  2. Mindenki részesülhessen a lakhelye megtartását ösztönző ellátásban.
  3. Ne térjünk vissza dolgok megszokott módjához.

Érdekes kérdés, hogyan értékeljük ezt a tervezetet az adott politikai berendezkedésben és a globális válságot kezelni próbáló politikák tükrében. Az Egyesült Királyságban ez a tervezet egy olyan konzervatív kormánytól származik, amely a vírus kitörése óta szociáldemokrata intézkedések sorát vezette be.

Amíg a hajléktalanok állami pénzen való szállodákba költöztetését tekinthetjük olyan válságkezelési lépésnek, amelyben az állam minimalizálni próbálja a kapitalista piaci mechanizmusok megszakítását (hiszen fizet az amúgy üres hoteleknek), a fentebb bemutatott további tervek – a tervezett 3000 új lakhely – nem feltétlenül illenek bele ebbe a logikába.

Simon Marr közgazdász, a jelenlegi gazdasági mechanizmusokat elemezve négy különböző lehetséges jövőbeli kimenetről ír a vírus után, melyből egyik egy államszocialista („state socialism”) berendezkedés. Szerinte a kezdeti, a kapitalista piacot óvó intézkedések a járvány elhúzódásával okozhatnak olyan értékbeli elmozdulást, ahol a különböző munkásokat érintő támogatások már nem a piac jövőbeli visszarendeződését hivatottak segíteni, hanem magát az emberi életet védelmezik. Ebben a felállásban a gazdaság azon területein, melyek esszenciális szükségleteket érintenek (étel, lakhatás stb.) az állam léphet a piac helyébe.

Hajléktalanok segítésével foglalkozó emberként továbbra is kettős érzelmek vannak bennem az elmúlt hónapok turbulens eseményei kapcsán. Személy szerint nem gondolom, hogy ez a tervezet örökre meg fogja oldani a hajléktalanság problémáját, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Azt azonban nagyon remélem, hogy nagyságrendekkel fog segíteni a problémán, és ugyan kényszerből történnek ezek az intézkedések, de olyan eredményeknek leszünk szemtanúi, amiknek lesz lenyomata a társadalomban („ez lehetséges”), és sokak gondolkodását alakítja át, ami további cselekedeteket ösztönöz majd.

A vírus hatásaival foglalkozó cikkek közhelyévé vált, hogy társadalmi krízisek idején az „idő felgyorsul”, és olyan társadalmi változások érhetők el, amikre a „normális” berendezkedés mellett sokat kellett volna várni.

Ez a megfogalmazás azt feltételezi, hogy ebben a pillanatban nem a „normalitásban” vagyunk.  Bianca Robinson, a CEO Sleepout jótékonysági szervezet vezetője nagyon helyesen amellett érvel, hogy igazából az nem volt normális, ahogyan eddig éltünk. Szerinte az, hogy az elmúlt hónapokban sikerült a hajléktalanok többségét hotelekben elszállásolni, arról tanúskodik, hogy a társadalom mennyire érzéketlen volt eddig a problémával kapcsolatban. Saját szavaival: „Hogyan fogadhattunk el eddig ekkora mértékű hajléktalanságot? 3600 hajléktalan az Egyesült Királyságban… ez nem normális”.

 

[1] – A housing first (elsőként lakhatást) modell megfordítja az eddig ismert gondozási modelleket: a logika szerint attól függetlenül, hogy az egyén milyen más problémákkal rendelkezik, elsődlegesen lakhatáshoz kell jutnia. A kutatások azt mutatják, hogy miután az egyének állandó lakhatásba kerültek, a megfelelő szakmai segítséggel (például addikció, mentális betegségek) sokkal hatásosabb javulást érnek el, mintha ezek lennének a lakhatásba való kerülés feltételei, lépcsői.