Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Áldás vagy átok a negyven éve meghalt Joszip Broz Tito öröksége?

Tegnap volt éppen a negyvenedik évfordulója annak, hogy Jugoszlávia akkor örökös elnöke, Josip Broz Tito marsall végül 88 éves korában Ljubljanában meghalt. Emir Kusturica Undergorund című filmjében archív jelenetek idézik fel, mi történt 1980. május 4-i halála után: a marsall holttestét különvonat szállította végig a szövetségi köztársaságok fővárosain, míg végül Belgrádba ért, ahol ravatalánál 122 különböző állam elnöke, főtitkára, koronás fője rótta le az akkor még mindig erős és nagy hatalmú szocialista állam feje előtt a végső tiszteletét.

Az egykori vezetőről jellemző módon minden évben százak emlékeznek meg belgrádi nyughelyénél. A délszláv háború után a békés, jóléti és a külső hatásoktól valamennyire óvó „aranykorként” emlékeznek a helyiek uralmára.

A helyzetre jellemző, hogy még most, a koronavírus-járvány következtében bevezetett, igen szigorú szerbiai korlátozások ellenére is voltak olyan keményvonalas titóisták, akik idén sem mulasztották el leróni nála kegyeletüket.

Valóban óriási és példa nélküli hagyatéknak tűnt az, amit az egykori horvát, kommunista partizán egy emberöltő alatt megteremtett Jugoszláviában: az 1920-ban főleg nyugati hatásra összefoldozott Szerb-Horvát-Szlovén Királyság könnyen kikezdhető, széthúzó államhatalomnak bizonyult, amelyet végül a náci Németország látszólag könnyen alkotóelemeire is szedett. Végül azonban a déli hegyes-völgyes vidék óriási létszámúra duzzadt, és soknemzetiségű kommunista felkelői voltak azok, akik iszonyú véráldozat árán utolsóként maradtak állva az országban négy éven át dühöngő háborúban.

A nagy egyesítő – és a kegyetlen gyilkos

A jugoszláv felkelők háborús áldozata a lakosság arányát tekintve csupán a Szovjetunióhoz mérhető: katonákat és civileket is számítva (ezek közül persze még ma is nehéz eldönteni, ki volt partizán, ki kollaboráns, és ki tényleg sima polgár), az ország összesen félmillió embert vesztett el a második világháborúban. Mindezt annak ellenére, hogy mind a nyugati szövetségesek, mind a szovjetek olyan jelentős anyagi támogatást nyújtottak a partizánoknak, hogy szinte teljesen egyedül sikerült Jugoszlávia legtöbb területét felszabadítaniuk a németbarát hatalom uralma alól.

1945 azonban nemcsak Tito történelmi konfliktusát alapozta meg így Moszkvával, de elvetette a bosszú, a revans magvait is: a kommunista partizánok hosszú halálmenetekben vezették végig Szlovénián a britek által Ausztriából nekik kiadott horvát katonákat (főleg usztasákat), több tízezer főt, de súlyos, további mintegy 30-33.000 horvátot érintő tisztogatásokba kezdtek ezek után is, és hasonlóan legalább tízezrekre rúg az áldozatok száma a németlakta Bánátban ugyanúgy, mint a magyarlakta Bácskában. [1]

Tito alakja így a Sztálinnál emberségesebb, jótevő arcát mutatta szerbek, bosnyákok és a horvátok egy része felé, de a nagy többségük mint alapvetően „szigorú de igazságos vezetőt” tisztelte. 1945-ös ellenségei, vagy csupán a jövő Jugoszláviájába bele nem illő, „feleslegessé” vált közösségek számára azonban ugyanakkor rettegett, kíméletlen ellenség is volt, akinek csapatai senkit nem kíméltek közülük.

Belgrádban központosított hatalma, a Sztálinnal folytatott „kis hidegháború” után alakult ki valódi kultusza, méghozzá éppen azért, mert a szocializmus egy más felfogását próbálta meg kialakítani: a munkás önigazgatással, a tagköztársaságok egyre növekvő autonómiájával, és a két nagy tábor mellett kialakuló „el nem kötelezett országok” nemzetközi szövetségének megalkotásával próbálta az országot kivezetni a hidegháború csapdájából.

Tito és Hailé Szelasszié etióp császár Belgrádban / Fotó: Wikipédia

Az új osztály

Akármennyivel is jobb volt az 1991-ben kezdődő összeomlás előtt a szerbek, vagy horvátok mindennapi közérzete, a korszakban már a hatvanas évek végétől súlyos gazdasági és nacionalista feszültségek terhelték az államilag irányított, „piaci szocializmust” . A munkanélküliség a keleti Szerbiában, Boszniában, Montenegróban, vagy éppen Koszovóban az egész korszakban igen magasnak számított, és már a hatvanas évek derekától elsősorban nyugatra – és főleg az akkori Ausztriába és NSZK-ba – történő vendégmunka-kölcsönzés tette ki a nemzeti össztermék tetemes részét.

Ráadásul a gazdasági problémák mellett a jugoszláv 1968-as diáklázadások, az erélyesebb munkásautonómia és nagyobb – de szocialista – szabadság követelésének mintegy nyomában is ismét feléledtek a horvát nacionalista törekvések. Az 1971-es „horvát tavasz” értelmiségi mozgalmát például Tito és köre csak drasztikus, adminisztratív megoldásokkal, a párt szinte összes, horvátországi tagjának kizárásával, tudta leverni.

A sokasodó problémákat Tito vezető embere, a párt keményvonalas, központosító logikáját követő Aleksandar Ranković alelnök 1966-os kiszorulását követően  váltak nyilvánvalóvá. Ezek a strukturális ellentmondások pedig az „örökös elnökké” tett Tito utolsó éveiben, és a horvát mozgalmak után az ország 1974-es, új alkotmányának megszavazásával végződtek.

A jugoszláv, hivatalos kommunista mozgalmat egész, 1945 utáni története során meghatározta a munkás-önigazgatást és autonomizmust hirdető, párton belüli reform-mozgalom. A sztálinizmus abberációjának kivédését elsősorban a párt kezdeti éveiben meghatározó alakja,a montenegrói szerb Milovan Đilas szorgalmazta, aki szerint radikális, a központi hatalmat minél gyorsabban és hathatósabban erodáló, demokratizáló folyamat szavatolhatja csak a szocializmus jövőjét. Míg elképzelései a Sztálin haláláig  – és főleg 1952-től – sikeresek voltak, így a Jugoszláv Kommunista Párt is Jugoszláv Kommunisták Szövetségévé, és a  tagköztársaságok között egyenlő rangú szervezetek egyvelegévé változott. Azonban éppen a szovjet-jugoszláv enyhülés okán Đilas politikája végül a gyakorlatiasabb Rankovićcsal szemben alulmaradt, őt 1954-ben kizárták a pártból.

Mindezek után egy lassú, centralizációs folyamat viszont megteremtette a maga problémáit. Đilas, aki kizárt párttagként ezt követően kétszer is bebörtönöztek -egyszer, 1956-ban azért, mert elítélte a magyar forradalom leverését. 1968-ban a prágai tavasz elleni szovjet intervenció ellen is aláírt tiltakozó nyilatkozatot, ekkor jugoszláv útlevelét bevonták. Đilas a rendszer legnívósabb kritikusa maradt, Az új osztály című munkája, a leninista államszervezés egyik legigényesebb kritikája Magyarországon csupán „zárt anyagként”, és 1958-tól is csak a nyugati emigráció szamizdatjaként terjedhetett.

A jugoszláviai egyre gazdagabb, egyre kegyetlenebb, kizsákmányolóbb és erkölcstelenebb kommunista vezető elitjét ostorozó politikai pamflet és elemzés igazi klasszikus lett a térség demokratikus ellenzékében. Đilas a későbbiekben, munkáiban előrevetítette, mind az egyre oligarchikusabb Szovjetunió, mind pedig az ugyancsak egyre egyenlőtlenebb rendszert építő Jugoszlávia rendszerei a pusztulás felé menetelnek, sorsukon csak a népfelkelés, és egy új, demokratikus szocializmus reménye változtathat.

Tito és Lado Ambrožič szlovén partizán és tábornok / Fotó: Jugoszlávia Múzeum, Wikipédia

Részben éppen Ranković 1966-os bukása, és az 1974-es alkotmányhoz elvezető rögös út igazolta a renegát, egykori pártvezető véleményét. Noha a dokumentumot olvasva az 1974-es alkotmány a tagköztársaságok közötti decentralizáció, és autonómiájuk összekapcsolása a munkások gyári önigazgatásának rendszerével látszólag forradalmi tett volt, Branko Belan 2011-es, nagyívű monográfiája rámutatott: a látszólagos „nemzeti autonómiával” abban már eleve kódolva ott volt az állam szétesése. Onnantól fogva a Jugoszláv Kommunista Szövetség boszniai, koszovói, horvát és szerb szervezetei önálló életet kezdtek élni: a szerb párttagok egyre növekvő mértékben ultranacionalizmussal reagáltak a többiek nemzeti gondolataira, és Jugoszláviát, valamint a leginkább központosított intézményét, a néphadsereget is, mint valamiféle „Nagy-Szerbia” örökösét kezdték el elképzelni.

Mindeközben a horvátok sohasem felejtették el 1971-et. Ráadásul a teljes államalakulatot a nyolcvanas évek közepére, az ismét sokasodó gazdasági válságjelenségek közepette valóban csupán a keleti blokk létezése tartotta össze, hiszen a Sztálin után Moszkvával kölcsönös egymásrautaltságban élő Tito politikai szerepe éppen a nyugati államok és a szovjet blokk közötti, kozvetítő szerep volt.

Mindez fokról-fokra hullott szét, amikor pedig a szerbiai erők vezetését 1987-ben Slobodan Milošević veszi át, a Szovjetunió széthullásával párhuzamosan Ljubljanában, Belgrádban, Koszovóban, Zágrábban, Boszniában is egyik napról a másikra élednek fel régóta növekvő gazdasági sérelmek, ahol a prosperálóbb nyugati államok nehezményezték az „élősködő keletieket”, a szerbek pedig ultranacionalizmussal, sőt „a fasizmus gyanújával” kezdték el vádolni a többieket.

A jugoszláv háború kitörése pedig megmutatta: hiába vezette évtizedekig kemény kézzel, de viszonylagos békében Josip Broz Tito államát, ha belgrádi vezetésében tehetségtelen, hatalomvágyó és végső soron politikailag alkalmatlan utódokat hagyott, akik végül nem átallottak még a legprimitívebb szerb irredentizmus és etnicizmus eszközéhez sem nyúlni, hogy hatalmukat, vagyonukat, befolyásukat megőrizhessék.

De nem volt náluk jobb a rendszert jobboldalról szélesíteni, és meghaladni kívánó horvát vezetőréteg sem: az egykori lelkes JKSZ-tag Franjo Tudjman maga is szinte örökletes, és már életében kultuszt építgető nacionalista vezetője lett a horvátoknak, akinek örökségét részben ma is nyögik.

Mindezek a problémák, sérelmek már Tito életében, a körülötte tartó, folytonos udvari viszályokban is ott volt, ahogyan abban is, hogy híres-hírhedt kíméletlen, reálpoltikiai érzéke, a személyére épülő politikai rendszer és saját, növekvő elitizmusa következtében nem vette észre, milyen gyökeres reformokra szorul a szövetségi állam, és milyen súlyos árat fizet majd mind az 1944-45-ös háború sérelmeiért, mind pedig az egyre inkább megjavíthatatlan, végül a keleti blokk összeomlása után tarthatatlan helyzetbe sodródó Jugoszláviá ellentmondásaiért. A huszadik századi szocialista béke ígérete pedig a valamikori keleti blokk országainak polgárai számára hónapok alatt vált közeli, fenyegető rémálommá.

Ezeknek a strukturális hibáknak pedig végül nem is csak a délszláv államok, hanem a valós, működő szocialista alternatíva nélkül maradó térségünk is súlyos kárvallottjává vált.

[1] – Pontosítás: A horvátokkal szembeni Tito-féle megtorlásnál számításba kell vennünk, hogy Simo Dubajić horvátországi szerb partizánvezér saját közlése szerint Kočevski Rognál egyedül 30.000 embert (!) végeztek ki, Huda Jamánál 3000 nőt és gyermeket a bányák falaiba temettek élve. Ezek a vérengzések Horvátország és Szlovénia területén sem csupán ezt a két nemzetiséget érintették. Alexander C. Kirk szerint Dél-Ausztriában 220.000 fogoly volt (The Repatriations from Austria in 1945. The Report of an Inqurity, 70. A War Office document on 19.5.1945.), ezek között 15-24.000 magyar is, és 36-49.000 horvát és szlovén. Ezekre az adatokra Horváth László zágrábi olvasóm hívta fel a figyelmemet, amit ezúton is hálásan köszönök neki.