Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Így tennék lélegeztetőgépre nemzetközi szervezetek a haldokló világrendet

A koronavírus-járvány – világjárványról lévén szó – világszerte érezteti hatásait úgy egészségügyi, mint társadalmi-gazdasági szempontból, melyek az egyes országokat különbözőképp érintik, nagyban függve a kormányok intézkedéseitől, az államok gazdasági helyzetétől és még kismillió más tényezőtől.

Ezért a nagy nemzetközi szervezetek is kénytelenek reagálni a kialakult helyzetre, akár ajánlások, tanácsok megfogalmazása, akár direktebb beavatkozások útján, jellemzően a célból, hogy a gazdaság ne sérüljön túl nagyot ahhoz, hogy talpra lehessen állítani a jelenlegi globális rendszert, amennyiben egyszer majd az emberiség maga mögött hagyja ezt a pandémiát.

Hogy mennyire fognak sikerrel járni, az a jövő zenéje, ugyanakkor a jelenlegi intézkedésekből is leszűrhetünk egyet s mást azt illetően, ezek a meghatározó szervezetek miképp képzelik el a helyreállítást, vagy a járványhelyzetre és a válságra adott helyes reakciót. Ezek közül fogunk néhányat jelen cikkben bemutatni, és noha mintánk óhatatlanul hiányos, segíthet képbe kerülni a témában.

A WHO

Tekintve, hogy világjárványról van szó, kézenfekvő, hogy az Egészségügyi Világszervezettel (WHO) kezdjük listánkat, mely noha nem a legbefolyásosabb nemzetközi szervezet, kétségkívül a legtöbb figyelmet kapja jelen helyzetben, és abból a szempontból kakukktojás, hogy elsősorban a járvány egészségügyi aspektusaira reagál. A WHO folyamatosan monitorozza a helyzetet és fogalmaz meg ajánlásokat, melyeket egyébként az ENSZ sok más szervezeteinek javaslataihoz, határozataihoz és ajánlásaihoz hasonlóan teljes nyugalommal hagyhatnak figyelmen kívül az egyes országok kormányai.

Noha a szervezet vezetője, Tedrosz Adhanom Gebrejeszusz igyekszik azt közvetíteni, hogy kézben tartja a helyzetet, többen is kritizálták a WHO-t – Trump azért, mert véleménye szerint túlságosan elnéző Kínával, az USA olvasatában a járvány elterjedésének első számú felelősével. Mint mondta,

„a WHO elősegítette Kína félrevezető tájékoztatását a vírusról.”

Néhány keresetlen megjegyzés közepette fel is függesztette a szervezet finanszírozását, ami így fontos forrásoktól esik el, az USA elnöke szerint 4-500 millió dollártól évente. Antonio Guterres ENSZ-főtitkár élesen kritizálta a lépést, mondván, nem most van itt az ideje a szervezet anyagi megkurtításának, de többek között Angela Merkel német szövetségi kancellár is támogatásáról biztosította a WHO-t, és az Amerikai Orvosok Szövetsége szerint is egy egy „rossz irányba tett veszélyes lépés”.

Azonban nem csupán Trump, mások is kritizálják a WHO működését például amiatt, hogy csak lohol a járvány nyomában és hosszú ideig nem volt képes megfelelően felmérni a helyzet veszélyességét, többek között túl későn nyilvánította a betegséget világjárvánnyá.

Ugyanakkor a WHO honlapján immár részletes információk érhetők el úgy kormányzati, mint nem kormányzati szervezeteknek, vállalkozásoknak és közösségeknek, magánszemélyeknek arról, jelen ismereteink szerint hogyan terjed a járvány, és hogyan lehet minél hatékonyabban küzdeni ellene (a kézfertőtlenítő-receptektől a távolságtartási szabályokig – melyekről egyébként könnyen bebizonyosodhat, hogy elégtelenek).

Ami talán ennél is fontosabb, hogy a szervezet igyekszik lehetőségeihez mérten segíteni a szükséget szenvedő országokat gyógyszerekkel, orvosi felszerelésekkel, ismeretekkel, melyekhez a szegényebb országok nehezen, vagy egyáltalán nem juthatnának hozzá. A szervezet az egyes államok által befizetett alapköltségvetésből, valamint különböző partnerek, cégek, magánszemélyek és országok egyszeri vagy rendszeres felajánlásaiból finanszírozza programjait.

Ugyanakkor egészségügyi eszközök terén nem csupán a WHO nyújt nemzetközi segítséget: például az atomalku felrúgását annak idején ellenző európai országok támogatják a gyenge egészségügyi rendszerrel és szankciókkal küzdő Iránt,

mivel a közel-keleti országnak szánt segélyszállítmányokat blokkolná az Amerikai Egyesült Államok, miután még a jelenlegi globális vészhelyzetben sem hajlandó feladni az iráni rezsim megbuktatására vonatkozó terveit, kerüljön bármennyi életbe is – noha ez vélhetően nyílt háború esetén sem izgatná különösebben.

A Világbank

A Világbank kétségkívül sokkal szélesebb és mélyrehatóbb befolyással rendelkezik világszerte, mint a WHO, és globális pénzügyi szervezetként, ahogy az lenni szokott, a jelenlegi válság megoldásában is nagyban számítanak közreműködésére a szituáció rendezésében a nehéz helyzetbe jutott országok.

A szervezet, melynek mottója, hogy „egy nyomor nélküli világért dolgozunk” leginkább a tevékenységét finanszírozó gazdag országok imperialista projektjeit támogatja és a globális tőke érdekeit szolgálja ki a perifériára kihelyezett hitelekkel, melyek célhoz kötöttek, és rendszerint olyan beruházásokat támogatnak, melyek a gazdasági növekedést segítik elő. Ennek jegyében egyébként előszeretettel támogat szélsőjobboldali rezsimeket és nyújt hiteleket olyan beruházásokhoz, melyek csupán a leszivárgás ideológiájának legmegveszekedettebb hívei szerint szolgálnak társadalmi érdekeket, ellenben közvetlenül megnehezítik a nép életét.

A leszivárgás-elmélet szerint, amennyiben a befektetések ösztönzése útján egy társadalom felső osztályának bevételei és vagyona növekszik, akkor a jómód leszivárog az alsóbb társadalmi rétegekhez is, végső soron az egész társadalom javát szolgálva. Ez valójában nem így van, hirdetői az állami újraelosztás csökkentése és a piaci liberalizáció révén az elit érdekeit szolgáló gazdaság- és társadalompolitikát szokták vele legitimálni.

Jelen helyzetben azonban a Világbank nagyon is éleslátóan felmérte, hogy a szegény és gyenge egészségügyi ellátórendszerekkel rendelkező országokat fenyegető igen súlyos járványhelyzet lehető minél hatékonyabb kordában tartása és gigantikus pénzeső nélkül a globális gazdaság olyat zuhanhat, amire csaknem száz éve nem volt példa – vagy még nagyobbat. Ez többek között az ellátási láncok szétzilálódásából, a hosszú időn keresztül fennálló járványügyi intézkedésekből, a periféria politikai destabilizálódásából és a beruházások elmaradásából, a fogyasztás bezuhanásából és más, ezekhez kötődő változásokból következne, ezeket szeretné a Világbank minél inkább elkerülni.

Így a szervezet példátlanul gyorsan döntött arról, hogy 160 milliárd dollárt fog a periféria kormányaira és cégekre önteni az elkövetkezendő egy és negyed évben, egyrészt, hogy közvetlenül a járvány elleni küzdelmet finanszírozza, másrészt, hogy a gazdasági válság hatásait tompítsa és elősegítse, hogy a világgazdaság mihamarább ismét növekedő pályára álljon. Ennek érdekében a Világbank az egészségügyi és szociális rendszerek fejlesztését, a magánszektor támogatását, adócsökkentéseket vagy halasztási lehetőségeket, és a kis- és középvállalkozások célzott állami támogatását javasolja.

Az IMF

A Világbankhoz hasonlóan a Nemzetközi Valutaalap is a tőkés világ imperialista céljainak kiszolgálására jött létre a hidegháború hajnalán, ezen tevékenységét pedig a szocialista blokk legyőzése után is aktívan folytatja, azonban a Világbank tevékenységével szemben nem egyes projekteket vagy beruházásokat, hanem államokat finanszíroz.

A finanszírozás feltétele rendszerint megszorító programok bevezetése, költségvetési szigor és a nemzetközi tőkés érdekek kiszolgálása, például széleskorű privatizáció vagy a földtulajdoni szabályozások lazítása, amennyiben pedig egy adott ország nem tud eleget tenni a szervezet támasztotta feltételeknek, abba könnyen belebukhat a kormány, hogy egy piacorientáltabb lépjen a helyébe.

Az IMF is retteg ugyanakkor a válságtól, vezetője egészen apokaliptikus hangulatban nyilatkozott, miszerint

„Ez az emberiség egyik legsötétebb órája, hatalmas fenyegetés az egész világ számára, mely azt követeli meg tőlünk, hogy helytálljunk, egyesüljünk, és megvédjük a legvédtelenebb polgártársainkat.”

Amennyiben a szervezet a gazdasági növekedés élénkítésével szemben a fentieket kérte volna számon a finanszírozott országokon az elmúlt évtizedekben, valószínűleg egy sokkal jobb világban élhetnénk, az IMF vezetőjétől mindenesetre igazi kuriózum ilyen szavakat hallani. A fentiek fényében a Világbankhoz és sok más szervezethez valamint államhoz hasonlóan reflexből pénzesőt javasol a helyzet megoldására, lazább feltételekhez köti az igényelt összegek kifizetését és 25 szegény ország hiteltörlesztését függesztette fel, nagyjából félmilliárd dollár értékben.

Korábbi ajánlásaival szemben az IMF jelen helyzetben hasonló irányelveket javasol a kormányzatoknak, mint a Világbank: a háztartások közvetlen támogatását, hogy a társadalom továbbra is hozzáférjen az alapvető javakhoz és elfogadható színvonalon tudja fenntartani magát, valamint az egyébként ígéretes jövő elébe néző vállalkozások célzott kormányzati támogatását.

Az általában egyébként a közszolgáltatások leépítését preferáló szervezet hangsúlyozza, hogy fontos jelen helyzetben az egészségügyi valamint szociális rendszerek kiemelt finanszírozása, ebben pedig nemzetközi koordinációra van szükség, hogy azon országokhoz juthassanak el a pluszforrások, melyek leginkább rászorulnak.

Emellett – a Világbankkal egyetértésben – az IMF felszólította a G20 országokat, hogy halasszák későbbre a szegény országok feléjük fennálló adósságainak behajtását – amit ezen országok meg is tettek – és ugyanezt javasolja a szegény államokat finanszírozó magánalapoknak is. Ami igen szokatlan lépés a szervezet részéről, tekintve, hogy a nemzetközi hitelezők felé fennálló adósságok rendszerint kiváló eszközök a szegényebb országok revolverezésére a centrum és a tőke számára kedvező döntések kikényszerítése céljából.

Külön érdekesség, hogy noha az IMF döntéseivel az Egyesült Államok az esetek döntő többségében mélységesen egyetért, jelenleg a Fehér Ház blokkolja egy Iránnak nyújtandó segélycsomag folyósítását, mondván, nyilván nem megfelelő célokra fordítaná a perzsa állam.

Az EU intézményei

A kibontakozó gazdasági és egészségügyi válság az Európai Uniót is soha nem látott mértékben érinti, ráadásul Kína és Irán után a harmadik komoly vírusgóc is az Unióban, Olaszországban alakult ki, ahol noha már csökken a napi regisztrált megbetegedések és halálozások száma, még mindig igen súlyos a helyzet – annak ellenére, hogy a fertőzéstől leginkább sújtott északi régiókban nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedően jó az egészségügyi ellátórendszer.

Az Uniót első körben sokként érte a járvány megjelenése, és míg a szervezet a gazdasági növekedés stimulálásának terén látványosan jól működött az elmúlt évtizedekben, addig most megmutatkozott, mit ér a szolidáris Európa sokat hangoztatott eszméje: röviden, fabatkát sem, és ezt Olaszország a saját bőrén tapasztalhatta meg.

A keserű valóság a nagy szavak mögött ugyanis az volt, hogy mikor Olaszországnak a legnagyobb szüksége lett volna az Unió támogatására a járvány elleni harcban, és nap mint nap újabb és újabb horrorsztorik láttak napvilágot a koronavírus-sújtotta régiókban történtekről, az EU intézményei bénultan figyelték a halottak számának rohamos növekedését, valamint hogy az egyes tagállamok saját maguk igyekeznek felkészülni a náluk is várható robbanásszerű terjedésre. Olaszország segélykiáltásai süket fülekre találtak. Előbb járták orosz fertőtlenítő csapatok az olasz utcákat, és előbb gyógyítottak kubai orvosok a klinikákon, mint hogy a vámunió tagjai számottevő segítséget ajánlottak volna fel, így nem csoda, hogy Giuseppe Conte olasz miniszterelnök éles szavakkal bírálta az EU-t.

Emiatt Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke bocsánatot is kért az Unió nevében Olaszországtól. Ez azonban nem változtat azon, hogy – noha már több tagállam is nyújtott egymásnak segítséget egészségügyi és szociális téren, és ezek kedvezményezettjei elsősorban a súlyosan érintett Olaszország, Spanyolország és Franciaország voltak – az EU továbbra sem ad az egyes tagállamok kezébe elégséges eszközöket a válság leküzdésére, és mintha beleragadt volna a régi gyakorlatokba.

Az északi, jellemzően gazdagabb tagállamok, melyeket nem mellesleg a járvány sem sújt olyan súlyosan – mint Németország vagy Ausztria – ugyanis nem kívánnak lazítani az eurozóna költségvetési szigorán, miközben a szorultabb helyzetben lévő déli államok szerint épp ez lenne a megoldás a gazdasági összeomlás enyhítésére. Ezzel szemben egy 540 milliárd eurós alapot hoznak létre, melynek keretében munkahelyvédelmet, kis- és középvállalkozások támogatását és egészségügyi beruházásokat finanszírozhatnak EU-s hitelből az igénylő tagállamok, vagyis a felelősségben nem osztoznak a kevésbé sérült és a komolyabban érintett tagállamok. Ugyanakkor azt is érdemes megjegyezni, hogy a 2021-ben kezdődő, hétéves EU-s költségvetési ciklus hangsúlyos elemei lesznek az újjáépítést elősegítő transzferek, melyek mértéke egyelőre nem ismert.

Azt érdemes ugyanakkor megemlíteni, hogy az Európai Parlament megszavazott 3,08 milliárd eurót az uniós országok egészségügyi rendszereinek támogatására. Emellett az EU valamennyi tagországa számára rendelkezésre áll egy százmilliárdos szolidaritási hitelkeret, melyből a rászoruló országok hívhatnak le összegeket a kieső munkabérek finanszírozására, vagyis hogy a munkahelyek ne szűnjenek meg, és a rövidített munkaidőben dolgozó munkavállalók is tudják fizetni számláikat, megélhetésüket, és legalább részben fennmaradjon az egyes országokban a belső kereslet.

Bármit, csak strukturális változás ne legyen

A Világbank, az IMF és az EU példáin is láthatjuk, hogy korábban tabunak számító lépéseket tesznek, és javaslataikban, valamint a támogatások, felvehető hitelek céljai tekintetében néhol milliméterekre járnak valamiféle válságkezelő alapjövedelem gondolatától, ami valóban példa nélküli.

Azonban azt is látnunk kell, hogy a nemzetközi gazdasági viszonyokba nemhogy beleavatkoznának, de a járvány és a válság elleni küzdelmet a súlyosabban érintett országokra öntött hitelek formájában kívánják folytatni.

Vagyis, akármilyen fontos is a periféria és a félperiféria számára a könnyen szerzett likviditás, ezen támogatásoknak meglesz a böjtje.

Csapdahelyzet a javából: a – rendkívül kedvezményes és példátlanul laza feltételekhez kötött – hitelek nélkül a szegényebb országok nem lennének képesek finanszírozni rossz állapotú, túlterhelt egészségügyi rendszereik javítását, felkészítését a járvány elleni küzdelemre, ahogy nehezen tudnák legalább többé-kevésbé segíteni polgáraik életszínvonalának fenntartását (noha ez utóbbi – szintén jól felfogott érdekből – van ahol nem is célja a kormányzatnak).

Azonban a boldog-boldogtalannak osztott hitelek hitelek maradnak; néhány év múlva pedig, ha bejönnek a fenti nemzetközi szervezetek számításai, ugyanott fogunk tartani, mint előtte. Miszerint a gazdagabb országok különböző nemzetközi szervezeteken keresztül finanszírozzák a szegényebbeket, és a működés finanszírozásának ára van: a hitelek visszafizetéséhez várhatóan ismét megszorító csomagokra lesz szükség, ami – mint minden esetben – érezhetően rontani fogja a „kisegített” államok lakosainak életszínvonalát, legalábbis a túlnyomó többségét bizonyosan.

Itt pedig nem szabad elsiklanunk a nemzetközi segélyezés és hitelezés egy fontos – talán legfontosabb – aspektusa felett. A centrumországok és nemzetközi szervezetek – IMF, Világbank – azért tudnak segélyeket és hiteleket nyújtani a perifériának, mert a globális kereskedelem és munkamegosztás keretében a szegény országokban, sokszor szinte rabszolgasorban dolgozó munkások által megtermelt érték, a földből kibányászott nyersanyagok felhasználása után keletkező haszon jelentős része a centrumban csapódik le, miközben a költségek – elnyomás, környezetszennyezés, egészségügyi problémák, stb. – a perifériát terhelik.

A centrum – ahogy azt röviden fent is említettem – épp ezen nemzetközi szervezeteken, és a tőlük való függésen keresztül tudja rákényszeríteni a periféria és a félperiféria államait, hogy a globális tőkének kedvező szabályozásokat alkalmazzanak. Ha pedig egy ország nem úgy táncol, ahogy ezen szervezetek fütyülnek, akkor bizton számíthat különböző szankciókra, embargókra, elkötelezett jobboldali puccsistákra vagy atommeghajtású repülőgéphordozók megjelenésére.

Lényegét tekintve az EU sem viselkedik másképp ebből a szempontból, elegendő a görög válságra gondolni, mikor addig szadizták a görögöket, míg meg nem választottak egy nemzetközi összehasonlításban valószínűtlenül baloldali elveket hirdető kormányt, amit aztán gyakorlatilag az első alkalommal megpuccsoltak a társadalom jólétét szolgáló intézkedésekkel szemben az Unión belüli gazdasági különbségek miatt a centrum érdekeit szolgáló költségvetési vasszigort követelő uniós szervek.

A különböző nemzetközi szervezetek intézkedéseit, szokatlan javaslatait nehéz nem úgy látni, mint a válság előtti globális viszonyokhoz való mielőbbi visszatérés eszközeit. Ehhez a működéshez olyannyira körmük szakadtáig ragaszkodnak a nagy, nemzetközi finanszírozást folytató szervezetek, hogy korábban elképzelhetetlen gazdasági eszközöket is bevetnek, csak hogy ne hulljon szét a globális tőkés rendszer a válságban, melynek épp csak az elején járunk.

Ezen intézkedések ugyanis elsősorban azt szolgálják, hogy a válságtól megtépázott országok gazdaságszerkezete ne alakuljon át radikálisan, miközben a nemzetközi függőségi viszonyok is fennmaradjanak úgy az ellátási láncok és a centrum-periféria viszonyrendszerre jellemző munkamegosztás, mint a szegényebb országok politikáinak centrum felőli befolyásolhatósága terén.

Az IMF szerint a koronaválság az 1929-es nagy gazdasági válság óta a legmélyebb lehet.

Akkoriban a világ még messze nem volt ennyire globalizált, mint most, azonban az Egyesült Államok és az akkori nemzetközi tőkés gazdaság példáján keresztül látszik, hogy a fenti mentőcsomagok kereteiben ambicionáltaknál nagyratörőbb és bátrabb változtatásokra és beavatkozásokra lesz szükség, hogy a gazdaság ismét magára találjon (világháborúra pedig ezúttal remélhetőleg nem lesz igény). Ez persze azt a kérdést is felveti, van-e értelme tovább küzdeni a rendszer fennmaradásáért, ami milliárdok verejtéke árán biztosítja egy maroknyi kisebbség szinte korlátlan hatalmát és jólétét.

Mindenesetre akár célba találnak a különböző mentőcsomagok keretein belül tárgyalt támogatások és programok, akár nem, reméljük, jó néhány kényszerpihenőre ítélt munkásban fog ez a kérdés világszerte felmerülni.