Milyen elvek mentén kezeli a kormány a koronavírus-járvány nyomán kibontakozó gazdasági válságot? A lassan csepegtetett információkból fokozatosan kezd összeállni a kép, amely messzemenő egyezéseket mutat az Orbán-kormány 2010 és 2014 közötti válságkezelésével.

A 2008-ban kitörő nagy gazdasági világválság és a jelenlegi koronavírus-járvány okozta gazdasági zuhanás – amelynek mélysége egyes prognózisok szerint a 2008-as válságét is meghaladja, és csak az 1929-esével mérhető össze – között sokkal több a különbség, mint a hasonlóság. Különböznek az okok, eltér a gazdasági válság kibontakozásának sebessége, és ezért természetesen más módokon lehet a válság negatív hatásait hatékonyan csökkenteni. E különbségek ellenére az Orbán-kormány koronavírussal kapcsolatos válságkezelésében hasonló mintázatok figyelhetőek meg, mint 2010-2014 között.

E kis esszében nem vállalkozom többre, mint e mintázatok azonosítására, s ezekre alapozva némi nagyon vázlatos gazdasági-politikai jövőkép felrajzolására. Nem foglalkozom itt az Orbán-kormány egészségügyi válságkezelésével, nem mintha az nem lenne fontos, vagy akár sokkal fontosabb a gazdasági válságkezelés témájánál, de bőven elég lesz most egy szuszra a gazdasági krízis kérdéseit áttekintenünk.

 1. Magyarország pénzügyi függetlensége mindenek felett

A kormány a GDP-arányos költségvetési hiánycélt egyről mindössze 2,7 százalékra emelte meg – ennél vélhetően akkor is több lesz, ha a kormány semmivel nem költ többet, csak a válság miatt csökken a GDP, és visszaesnek az adóbevételek.

Ez meg is látszik a támogatások mértékén. Néhány nap és némi számolgatás után kiderült az is, hogy a nagy magyar bértámogató mentőcsomag, amelyet 70 százalékosként harangoztak be, valójában még a legjobb esetben is csupán az összbérköltség legfeljebb 35 százalékát fedezi állami támogatással – aminek folyósítását ráadásul szigorú feltételekhez kötik.

Emlékszünk még a régi „kevés, mint” kezdetű viccekre? Kevés, mint mackósajtban a brummogás. Kevés, mint erdőtűzhöz a vízipisztoly. Kevés, mint pilótakekszben a katapult.

Az Orbán-kormány most egy újabb variációt kínál nekünk: kevés, mint magyar bértámogatás a munkahelymegőrzéshez.

Úgy tűnik, a kormány a munkahelyek megőrzését bértámogatás helyett inkább a munkáltató által egyoldalúan bevezethető kétéves munkaidőkeretre kívánja bízni. Ennek az a kegyetlen következménye lesz, hogy a járvány után újrainduló üzemekben nemcsak idén, hanem jövőre is éjjel-nappal túlórázni kell majd. A világon sehol sem próbálják úgy kezelni a válságot, hogy a dolgozók a jelenlegi kényszerpihenőjükért cserébe azután 1,5-2 évig rabszolgaként, szabadság nélkül dolgoztathatók.

Úgy tűnik, nem kívánt pénzt áldozni a kormány a munkájukat elvesztők kimentésére sem: marad a 36-90 napig járó nettó 72 450-120 750 forint közötti álláskeresési járadék. Utána nem marad más, csak a havi 22 800 forint foglalkoztatást helyettesítő járadék, vagy ha jut, a közmunka havi nettó 54 ezer forintért. S még a szerencsésebbekről beszélünk, hiszen akinek nincs legalább 360 nap bejelentett munkaviszonya, az egy forintra sem számíthat az államtól. Márpedig sokan nem voltak bejelentve azok közül, akiket most elbocsátottak a vendéglátóiparból, de a feketemunkával más ágazatok is érintettek. Mindez nagyobb nyomorúságot fog előidézni, mint azt most el tudjuk képzelni.

A kormány most nem akar költekezni, de nem volt ez mindig így! 2018-ban az EU még eljárást indított Magyarország ellen, mert jelentősen túllépte a középtávú költségvetési hiánycélt. Az Európai Bizottság azért bírálta a legfrissebb országjelentésében a magyar kormányt, mert akkor szórja a pénzt a gazdaság élénkítésére, amikor az amúgy is vágtat – ez hívják a közgazdász szlengben úgy, hogy „prociklikus politika”. „A költségvetés-politikai irányítás a gazdaságilag kedvező időszakokban a költségvetési tartalékképzés helyett a kiadások növelését és az adók csökkentését helyezte előtérbe” – figyelmeztette a kormányt az Európai Bizottság a jelentésében.

Aki a fellendülési ciklust még tovább fűti, annak nem marad pénze élénkítésre akkorra, amikor a ciklus már lefelé tart – ez a prociklikus politika hátulütője. Így nem, vagy alig marad mozgástér az érdemi válságkezelésre, a gazdasági válság egyre inkább elmélyülhet és szociális válsággal is társulhat.

A belső tartalékok hiánya azonban ellensúlyozható lenne külső források bevonásával, de a kormány nagyon tart az államadósság megnövelésétől.

Orbán Viktor el is árulta, miért: szerinte pórul járnak, akik nagymértékben elkezdenek eladósodni, „később fel is lógatják azokat, akik ezt megteszik”

A kormány viselkedésében felismerhető az a mintázat, amelyet 2010-2014 között láthattunk: minden határon túl igyekeznek elkerülni, hogy nemzetközi szervezetekkel kompromisszumot kössenek a válságkezelő politikákat illetően. Ennek a halvány eshetőségét sem szeretnék megteremteni az államadósság jelentősebb növelésével, így élénkítés helyett inkább beletaposnak a fékbe. Az Orbán-kormány azzal nem számol egyelőre, hogy így viszont a GDP annyira beeshet, hogy éppen emiatt ugorhat óriásit a GDP-arányos államadósság-mutató.

Emlékezhetünk, hogy 2011-ben Matolcsy György meghirdette a „pénzügyi szabadságharcot”, az IMF „kipaterolását”. Ez azonban nem volt olyan egyszerű belső tartalékok nélkül, így hosszú ideig lebegett a kérdés, lesz-e új megállapodás az IMF-fel (végül nem lett). Most sem tűnik egyértelműnek, hogy a magyar kormány kitart-e amellett, hogy nem megy a három százalékos államháztartási hiány fölé.

A pénzügyi függetlenség megtartása önmagában helyeselhető cél, csak kérdéses, hogy ez elérhető-e élénkítés helyett vészfékezéssel. Az sem mindegy, hogy ezt a függetlenséget a kormány mire kívánja használni. Erről írok a következőkben.

2. A Titanic-elv

Más, szerencsétlenebb sorsú országokban nehéz az elemzőnek a kormány kártyái mögé látni. Magyarországon szerencsére akadnak olyan kormányzati tanácsadók, mint Parragh László, akik leplezetlenül, sőt brutális nyíltsággal vallanak a kormány szándékairól.

Orbán Viktor április hatodikán tett bejelentése végén azt mondta: egyetlen magyar sincs egyedül, sikerülni fog, ha vigyázunk egymásra. Ehhez képest Parragh László egy nappal később kijelentette, hogy

„annyi ember ment tönkre az elmúlt napokban, és megy most is, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni(…) egy adott mozgástér van, amin belül a kormány egy politikai értékrend alapján dönti el, hogy kiket támogat.„

Parragh László tűzközelben volt az Orbán-kormány 2010-2014 közötti válságkezelése idején is, érdemes felidézni egy akkoriban elhíresült nyilatkozatát: „az kétségtelen, hogy a következő időszakban nagyon fájdalmas változások következnek, amelyek hasonlítanak majd a Dzurinda-kormány által végrehajtott reformokra. Ezek Szlovákia bizonyos térségeit és társadalmi csoportjait extrém módon sokkolták, viszont megmozdították a szlovák munkaerőpiacot” – fogalmazott Parragh, aki szerint az extrém sokk a kelet-szlovákiai éhséglázadásokhoz hasonlóakat is jelenthet. Parragh úgy vélte, ahhoz, hogy itt valami megmozduljon, a segélyek és a munkajövedelmek között legalább 30-40 százalékos különbségnek kell lenni – írta a Napi.hu az azóta megszűnt Hírszerző interjújára hivatkozva.

Ha emlékszünk még, az Orbán-kormány meg is fogadta anno Parragh sokkterápiás tanácsát: a jövedelempótló (később foglalkoztatás-helyettesítőnek nevezett) támogatás összegét levitte 28 500 forintról 22 800-ra 2012-ben – azóta is ezen a szinten van.

Nem kétséges, hogy a magyar társadalomra most újból sokkterápia vár, és világosan kirajzolódik a kormány politikai értékrendje is, amelynek alapján eldönti, kiket támogat.

A Titanicon az első osztályon utazók 62, míg a harmadosztályon utazóknak csak a 25 százaléka élte túl a szerencsétlenséget. A vagyonosoknak sokkal nagyobb volt az esélye mentőcsónakhoz jutni – ezt nevezem röviden Titanic-elvnek.

Ha visszagondolunk a 2010-14 közötti devizahiteles válságkezelésre, akkor eszünkbe juthat, hogy a végtörlesztők kapták az igazán érdemi segítséget. Azok, akik egyben vissza tudták fizetni a tartozást – a legjobb anyagi helyzetűek. Valami hasonló történik most is. Az Orbán-kormány következetesen tartja magát a Titanic-elvhez.

Még nem véglegesedett a nyertesek és vesztesek listája, de a kép tisztulóban van. Akik például a szállodaiparba ruháztak be, azok felé már kinyújtotta a kezét a kormány – 600 milliárdosra bővített szállodafelújítási alap formájában. Ez aligha véletlen, hiszen a miniszterelnök közvetlen környezetében is ismert ilyen befektető. Akiket viszont a szállodákból – és az éttermekből, üzletekből, gyárakból – már elbocsátottak, őket sajnos a kormány a harmadosztályon utazók közé sorolta. A legtöbb magyar sajnos ebbe a kategóriába esik majd a kormány szerint, a Titanicon is a harmadosztályon utazókból volt a legtöbb.

A Titanic-metafora persze pontatlan, hiszen ott a mentéskor az osztályszempont mellett olyan elv is érvényesült, hogy először a nőket és gyermekeket helyezték biztonságba, de nem hallani a kormánytól sem a családi pótlék emeléséről, sem az egyedülálló anyák támogatásáról. Ebben nem követi a magyar kormány a Titanic személyzetét.

 3. Az intézkedések valódi célja olykor egyes szereplő meggyengítése

Az Orbán-kormány a válságkezelő intézkedések örve alatt gyakran vezet be olyan intézkedéseket, amelyekkel a felszínen pusztán pénzt szerez a válságkezelésre, de valódi célja mégiscsak bizonyos szereplők meggyengítése.

Az Orbán-kormány a 2010 és 2014 közötti időszakban leginkább azon szektorok jövedelmezőségét sújtotta különadókkal, amelyekben a magyar állam vásárolni akart. Számos államosításra került sor végül az energetikai és bankszektorban. Az energetikai szektor jövedelmezőségét a válságadó mellett a hatósági árszabályozással is csökkentették, két legyet ütve egy csapásra: meghozva a tulajdonos eladási kedvét, és szavazatokat szerezve a népbarátnak látszó intézkedésekkel („rezsicsökkentés”).

A távközlési adó bevezetése sem volt valószínűleg mögöttes célok nélküli, csak végül elbukott az állami mobilszolgáltató terve – ettől függetlenül az Antenna Hungária államosítására azért sor került.

A hipermarketeket célzó kiskereskedelmi adó kakukktojás volt némileg, mert mögötte nem az államnak a szektorba lépési szándéka, hanem inkább a kormány által előnyben részesített hazai vállalkozások érdekei voltak.

Pontosan ugyanezeket az intézkedéseket ne várjuk most, mivel már van bőven állami tulajdon a pénzügyi és energetikai szektorban is. A kiskereskedelmi különadó viszont ennél a válságnál is eszébe jutott a kormánynak (és nagyon valószínű, hogy a távközlési szektor is eszükbe fog jutni), de ezúttal vannak újabb ellenfelek is, méghozzá a a nagyobb települések jelentős részében ellenzéki vezetésű önkormányzatok – amelyeket a kormány természetesen nem tud válságadóval sújtani, viszont helyette a válságra hivatkozva forrásokat von el. A pártok támogatásának megvonása az ellenzéki pártokon üt egy nagyot, hiszen a Fidesz az üzenetei eljuttatásához az állami csatornákat használja, míg az ellenzéki pártoknak ehhez médiahelyet, reklámidőt kellene vásárolniuk.

Tájkép válság után – gazdasági-politikai jövőkép

Miután sikeresen beazonosítottuk a hazai válságkezelés legfőbb tulajdonságait, már kísérletet tehetünk arra, hogy néhány durva ecsetvonással a nem túl távoli jövőt is felvázoljuk.

• Jó hír, hogy a magyar gazdaság kilátásai jelentős részben nem a magyar kormány intézkedéseitől függenek. Más országok extrém élénkítése következtében nálunk a nagy és gyors gazdasági zuhanás után alacsony szintről, de jelentős növekedés fog beindulni    valamikor 2021-ben. Az addig bezárt, vagy félgőzzel üzemelő gyárakat csúcsra fogják járatni (ezt alapforgatókönyvnek tekinthetjük jelen tudásunk alapján, mérget ne vegyünk rá, de mégiscsak ez a legvalószínűbb forgatókönyv).
• A Fidesz gazdasági holdudvara rendkívüli módon megerősödve fog kikerülni a válságból, hiszen hitelhez, likviditáshoz bőven jutnak majd, így olcsón föl tudják majd vásárolni a válság miatt tönk szélére került vállalkozásokat.
• A független média eddig is anyagi gondokkal küszködött, a válság megszüntethet egyes műhelyeket. Komoly esély van arra, hogy a válság elmúltával a nyilvánosság még inkább a Fidesz által ellenőrzött terület lesz.
• Nem lenne meglepő, ha hamarosan változna a távközlési szektor szabályozása, hiszen a NER igyekszik nyomulni ezen a területen is. Láttuk korábban, hogy ahol a NER vásárolni akar, ott változnak a szabályok. Van rá esély, hogy lesznek a fogyasztók számára kedvező, kormány által előírt változások, amelyek a szektor jövedelmezőségét rontani fogják – például bizonyos sávszélességig kötelező lesz ingyenesen adni az internetet, vagy valami hasonló. Ez jól eladható lenne válságkezelő intézkedésként (az ingyenes net felbukkant az iparkamara javaslatcsomagjában is).

Mint a fentiekből is talán kitűnik, egyáltalán nem egyértelmű, hogy a Fidesz dominanciáját kikezdheti kormány válságkezelése (vagy éppen annak hiánya) – még akkor sem, ha esetleg eleinte mélyrepülésbe kezd a kormánypártok népszerűsége.

Ha ismét visszagondolunk kicsit a 2010-2014 közötti időszakra, akkor eszünkbe juthat, hogy a Fidesz úgy vezette be az egykulcsos szja-t, hogy a kisebb keresetűeknek – a többségnek – csökkent a nettó bére (mert megszűnt az adójóváírás). A magas jövedelműek ugyan jól jártak, de összességében az átrendezés nem tett jót a vásárlóerőnek. 2012-ben – részben ezért is – recesszióba került a hazai gazdaság. Nincs a világon olyan ország, ahol ezek után ne zuhant volna óriásit a kormánypárt népszerűsége. Ez történt Magyarországon is. Egy ilyen húzás után máshol aligha nyeri meg a kormánypárt a következő választást. Nálunk viszont ez másképp történt: a Fidesz lassan visszaaraszolt egy magasabb népszerűségi szintre – éppen csak annyira, hogy kétharmaddal újra megnyerje a választásokat. A népszerűségnövelő kúra varázsszava a „rezsicsökkentés” volt.

Bár ma sokan amiatt aggódnak, hogy a kormány beláthatatlan ideig fenntartja a veszélyhelyzetet, s így tartja magánál erőszakosan a hatalmat, ennél sokkal reálisabb lehetőség egy „rezsicsökkentés”-szerű politikai termék, tehát valami váratlan innováció. Ez akár szoros rokonságban is lehet az eredetivel, például a már említett telekommunikációs szektorban bevezetett új, népbarát intézkedésekkel. Az ellenzék ezzel nehezen kezdene bármit is, mivel csak mérsékelt érdeklődés kelthető azzal, ha arra hívják fel a figyelmet, hogy ezek nem „piackonform” intézkedések. Ami nem is csoda egy olyan országban, ahol a piaci viszonyok bevezetése 1,5 millió munkahely elvesztésével és a létbizonytalanság megjelenésével járt.

A válság hosszabb távon talán leginkább pusztító hatása annak széles körű felismerése lesz, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk, mennyire nem vagyunk a saját életünknek alakítói, és mennyire nem számíthatunk mások, de kiváltképp az állam segítségére, ha bajba kerülünk.

Fennáll a veszélye, hogy terjedni fog a hatalomnélküliség, a tehetetlenség érzése, a fásultság és depolitizáltság. A kormány sajátos válságkezelési karaktere növeli majd az anómiát is, vagyis egyre kevesebben hisznek érvényes normákban. Hiszen ahol egy válság során például az a legfontosabb, hogy Mészáros leszámlázhasson egy soha meg nem térülő beruházást (Budapest-Belgrád vasútvonal felújítása), miközben tömegek szó szerint éhezni kezdenek, ott fokozódik az értékzavar. Ilyen társadalmi környezetben kellene a baloldalnak bizalmat építenie és utat mutatnia, ami nem ígérkezik könnyű feladatnak.