• Ősszel jöhet a sztrájk.
• Januárban jöhet a sztrájk.
• Márciusban jöhet a sztrájk.
• Valamikor jöhet valamilyen sztrájk.

A 2018/19-es tanév sem hozott újdonságot a tekintetben, hogy az oktatási kormányzat rendre leerőltet a diákok, pedagógusok, intézmények torkán egy rakás elfogadhatatlan intézkedést, az oktatási szakértők, civil szervezetek és szakszervezetek pedig tiltakoznak.

Mikor hogy: volt, amikor tüntettek, bár az elég jól látható volt, hogy az utcai megmozdulások a tényleges problémák érintettjeinek számát, és a baj nagyságát tekintve azért messze elmaradtak attól a tömegtől, ami egyáltalán elérte volna a kormány ingerküszöbét. Jelentettek be akciósorozatokat is, ami azért lássuk be, elég véleményes műfaj. Mert mi számít ez esetben akciónak? Egy petíció elindítása? Egy karikatúra kiposztolása a Facebookra? Sajtótájékoztatók, közlemények, televíziós interjúk? Melyik mozgatott meg tömegeket?

És persze megvolt (a kelleténél talán többször is) az örök fenyegetési potenciál, amit immár rendre bemond a két, egymással is folyamatosan vetélkedő pedagógus szakszervezet: a sztrájk.

Hogy is nézett ki e tekintetben az idei tanév első fél éve?

A Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) már tavaly nyáron is jelezte, hogy mivel az eddigi tárgyalásaik nem vezettek eredményre (micsoda meglepetés!), ezért ősszel akciósorozatot indítanak, és ha annak sem lesz foganatja, akár többnapos sztrájk is jöhet, nem riadnak meg tőle, hisz 2016-ban is szerveztek már ilyet.  „Eddig tárgyaltunk, ősztől akciósorozatot hirdetünk” – szólt a verdikt.

Talán nem lepek meg senkit, ha elárulom: a kormány nem riadt meg.

Szeptember végén szintén a PSZ jelentette be sajtótájékoztatón, hogy őszre tüntetést szerveznek, ha pedig azzal nem sikerül eredményt elérni, 2020 januárjára országos sztrájkot hirdetnek, hogy felhívják a figyelmet: az ország fejlődése és jövője a jól működő oktatási rendszertől függ. Adtak haladékot a kormánynak (november 22-ig), mondván, amennyiben addig az időpontig nem teljesítik a követeléseiket, országszerte utcára fognak vonulni, „de ha ez sem elég”, 2020 januárjára országos sztrájkot szerveznek.

Követeléseik nem teljesültek.

Pedig október végén is ráerősítettek a kijelentésre: a PSZ ekkor lépett ki a Szakképzési Innovációs Tanácsból, mert az többek közt az új szakképzési törvényt sem véleményezhette, Szabó Zsuzsa, a szakszervezet elnöke pedig újfent jelezte, hogy amennyiben követeléseik nem teljesülnek, 2020 januárjában meghirdetik a sztrájkot.

Jött a tüntetés november végén, ahol aztán igazán kemény beszédek hangzottak el a néhány- (a szervezők szerint 10) ezres tömeg előtt. A PSZ petíciót írt két miniszternek (Káslernek és Palkovicsnak), Szabó Zsuzsa pedig kijelentette, hogy „a tanársztrájktól se riadnak vissza a szakszervezetek”. A színpadon állt Szűcs Tamás, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének az elnöke is, aki meg úgy fogalmazott:

ha nem történik egy olyan akció, amivel a tanárok mellé tudják állítani az embereket, „akkor ez az egész szart sem ér”.

De azt ígérte: lesz ilyen akció.

Szűcs egyébként már a másnap megrendezett újabb demonstráción is biztosította a tiltakozókat (körülbelül 50 főt) arról, hogy a PDSZ nem mondott le a sztrájkról, a szerinte tűrhetetlen sztrájktörvény ellenére.

A PDSZ elnöke a december elsejei tüntetésen ráadásul azt is mondta: a szakszervezet „szükség esetén” új módszerekhez is folyamodhat, és a közösségi médián keresztül új aktivizmus épül, az erő és az összefogás felmutatására „megvannak a technikák”.

Január végén a PSZ be is jelentette – na nem a sztrájkot, hanem hogy sztrájkbizottságot állítanak fel, és 4 pontos követeléslistát is összeállítottak mindehhez. A PDSZ pedig kapásból jelezte, hogy nyitottak a tárgyalásra, és sajnálják, hogy a PSZ 2019 nyaráig más taktikát követett, de felajánlották saját tapasztalataikat, hogy „minél előbb hatékony és eredményes közös fellépésre kerülhessen sor az oktatási dolgozókat érintő, kritikus fontosságú kérdésekben.”

Így értünk aztán el a tegnap estéig, amikor is az erő és az összefogás felmutatására a PDSZ egy igen intim hangulatú, mintegy 50 fős vonulás keretében az Emberi Erőforrások Minisztériuma elé feszített ki két molinót, és ahol Szűcs Tamás elnök közölte a sajtóval:

„március 2-án fel fogjuk tárni azt a jogi módszert, azt a technikát, amellyel a munkabeszüntetés úgy megvalósulhat, hogy nem ütközik törvénybe, mégis alkalmas arra, hogy megálljon az élet, egy-egy intézményben elgondolkozzanak a kollégák, hogy igazi joghátrány nélkül le tudják állítani a működést.”

Vagyis, csak hogy értsük: tegnap este bejelentették, hogy március 2-án be fognak jelenteni valamit, ami munkabeszüntetésről fog szólni.

És ez csak a mostani tanévből eltelt fél év néhány történése, szűk összefoglalóban. Csakhogy e ponton érdemes már-már közhelyszerűen eszünkbe idézni a kiskakas esetét, aki folyton farkast kiáltott. Mi történt vele?

Végül felzabálta a farkas, és a kutyát se érdekelte a dolog.

De persze 2012 óta zajlik ez a kokettálás a sztrájkkal az ágazatban. És tény, amit a szakszervezetek újra és újra hangsúlyoznak, hogy a sztrájktörvény megváltoztatása óta az iskolákban őrületesen nehéz sztrájkot tartani.

Elég csak megnézni azt a pávatáncot, amit a szakszervezetek az elmúlt évek legnagyobb pedagógusmegmozdulásai idején lejtettek: amikor a Tanítanék Mozgalom 2016 március 30-ra polgári engedetlenségi akciót hirdetett, második szakasza a tiltakozás ezen formájának már nem volt, mivel a szakszervezetek gyakorlatilag egymás sarkát taposva jelentették be, hogy sztrájkolni fognak. Láss csodát, akkor valahogy mindkét szervezetnek sikerült mégis csak összekapnia magát, a PDSZ április 15-re kétórás figyelmeztető sztrájkot, a PSZ április 20-ra egész napos munkabeszüntetést hirdetett.

Az eredmény ismert: a sztrájkok után lényegében kifújt a tiltakozás, tán nem függetlenül attól, hogy az oktatási kormányzat megfélemlítette a sztrájkban résztvevő tanárokat.

De vissza a mostani eseményekhez. Az ugyanis különösen dühítő, hogy jelen helyzetben egyébként sokkal, de sokkal többet ki lehetne hozni az oktatásban érintettek felháborodásából.

A Nemzeti Alaptanterv elleni felbuzdulás ugyanis erősebbnek látszik az utóbbi időszak hasonló fellángolásainál, jól láthatóan széles rétegeket mozgat meg (persze külön megérne egy misét, hogy a Wass Albert NAT-ba emelése ellen tiltakozók mennyiben értik a problémát, és mennyiben van szó egy újabb, pusztán Orbán-ellenes dühöngésről).

Ebben az esetben a legnagyobb hiba, amit el lehet követni, az az egymásra licitáló, egymást beelőzni próbáló sajtótájékoztatózás, ami mögött nincs érdemi tájékoztatása a pedagógusoknak, és nincs megfelelő felvezetése az eseményeknek. Mert azt nem lehet ebben a környezetben, ennyi sztrájk-bejelentgetés és egyre fogyó támogatás mellett elvárni, hogy a pedagógus társadalom lázasan mozgolódni kezdjen, ha hall egy újabb sajtótájékoztatóról.

De az elmúlt fél évet nézve a legfőbb kérdés mégis csak az: mégis mi értelme van egymással párhuzamosan futtatni ezeket a sztrájkbizottságokat és sztrájkbejelentéseket, folyton újabb követelésekkel előállni, amíg a korábbiak sem teljesültek, és állandóan lebegtetni valamilyen megmozdulást (az megvan, hogy november végén az volt a felhívás, hogy az iskolák akasszanak ki fekete esernyőt az épületre?) ahelyett, hogy egységes erőt mutatnának fel az érintettek?

Jól látható, hogy ezek az elaprózódó, egymással sem szolidáris megmozdulások kicsit sem érdeklik a kormányt. Miért is érdekelné őket ez?

A nyomásgyakorlás lényege épp az lenne, hogy minél szélesebb rétegeket, a lehető legtöbb érintettet, és az elérhető legtöbb szolidáris ágazatot bevonva lehessen kényszeríteni a kormányt cselekvésre. Ha nincs együttműködés az érintettek között, ha nincs elég támogató, ha nem mozgat meg tömegeket a tiltakozás – akkor Orbán Viktornak, Kásler Miklósnak vagy éppen Palkovics Lászlónak miért is kéne álmatlanul forgolódnia az ágyában?

És túl azon, hogy ezek az egymásra tromfoló bejelentések nem izgatják a kormányt, minden egyes olyan megmozdulás, aminek semmilyen látható eredménye nincs, két szempontból is mérhetetlen károkat okoz.

Egyrészt végleg apátiába taszítja azokat a pedagógusokat, akik immár nem először joggal kérdezhetik, hogy az érdekvédelem mégis minek van, ha a kormány sorra nyomja át a törvényeket, a helyzet jottányit se javul, és még ráadásul köznevetség tárgyává is válnak?

Másrészt mindez rombolja a társadalmi szolidaritást is: mert ha azt látja az ember, hogy csak ötvenen mentek ki péntek este egy előre meg nem hirdetett eseményen a sötét, és jól láthatóan már bezárt (ezt is iszonyatosan el kéne már felejteni, hogy zárt intézmények elé vonulunk molinóval!) épület elé – akkor egyből jön a jogosnak tűnő kérdés: ha ennyi tanárt mozgat meg ez az egész, akkor a többiek mind kollaboránsok, meg nincs is semmi baj az oktatásban, csak néhány „ballibant” „hőbörög”, és miért is kéne akkor velük mozdulni?

Megéri mindezek tükrében most, pont most, amikor egyébként egy pillanatra a NAT erőszakos átverése miatt fellendülőben van az oktatásban tapasztalható problémák iránti érdeklődés? Most, amikor Gyöngyöspata kapcsán végre hangosan lehet beszélni egy olyan, évtizedek óta húzódó, és végtelen károkat okozó problémáról, mint a szegregáció?

Tényleg ez az a pont, amikor megint be kell lengetni egy ki tudja hányadik dátumot, amikor majd bejelentünk valamit, amihez majd talán csatlakoznak valakik, akik valamit követelnek majd?

Én értem, hogy a figyelmet fenn kell tartani. És azt is, hogy nehéz ezzel a kormánnyal küzdeni, és még nehezebb az egyre érdektelenebb és egyre fásultabb, megtörtebb pedagógusokat, de pláne a velük szolidaritásra hívott tömegeket megmozgatni. Külön nehézség, hogy annyi ponton sérült mára az oktatási rendszer, hogy nehéz kiragadni belőle azt a pontot, aminek a hangsúlyozásával nem csak kisebb csoportokat, hanem egységes tömeget lehet tiltakozásra hívni.

De talán ideje lenne egy kicsit megállni, és félretenni azokat az önző szempontokat, hogy egy sztrájk bejelentése, egy tiltakozás (vagy akár egy beszélgetés) meghirdetése kinek a nevéhez kötődik.

Ideje lenne az ügy súlya szempontjából egyetlen lényeges kérdésre koncentrálni: valóban akarunk változást? Mert annak a nulladik feltétele az, hogy egységet alakítsunk ki az oktatásban érdekelt szervezetek és szereplők között. Szolidaritás, mindenek felett.

És még úgy is iszonytatóan nehéz küzdelem lesz. Fel kéne nőni hozzá.