Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Előre a múltba – Szalai Pál élete és kora, II. rész

2003. december 5-én hunyt el Szalai Pál közíró, a demokratikus ellenzék tagja, a magyarországi szamizdat kiemelkedő fontosságú és intenzitású szerzője, aki 1989 előtt és után is a bibói ihletettségű demokratikus szocializmus híve volt és maradt.

Szalai Pál (később sem elvetett) világnézeti pozíciójának, tehát (bibói ihletettségű) demokratikus szocializmusának krédóját az 1979-es Meghaladható-e a liberális demokrácia? című tanulmányában fogalmazta meg.

Ez a kérdés már önmagában furcsán hangozhat 1979 Magyarországán, a címből ugyanakkor az is világossá válik, hogy Szalai gondolatmenetét nem valamiféle hidegháborús dialektika szervezi. Nem a liberális demokrácia és az autoritáriánus/totalitáriánus („szocialista”) rendszerek (vagy e rendszerek öndefiníciója szerint: népi demokráciák) közti értékhierarchiát, választást, cserét tekinti kizárólagos mozgástérnek.

Az individualista-liberális-demokratikus struktúra és gondolkodás megreformálására tesz javaslatot, harmadik útra, humanista politikai kultúrára, demokratikus szocializmusra, s nem a régi mintázat újra cserélésének kritikátlan aktusára.

(Appendix: „valahol kitalálták, hogy Kelet-Európába egyszerűen importálni kell 100-150 éve kialakult nyugat-európai modelleket”, írja Szalai már 1991-ben, és kortörténeti reflexek válnak ezáltal (is) felidézhetővé. Jürgen Habermas már 1990-ben helyrehozó forradalomról [nachholende Revolution] és a baloldali gondolkodás megújulásának szükségességéről beszélt: 1989 legfőbb törekvése az alkotmánypolitikai visszatérés a polgári forradalmak örökségéhez, társadalompolitikai szempontból pedig a fejlett kapitalizmus érintkezési viszonyainak és életformáinak felújítása; „az emberek be akarják hozni azt a politikailag szerencsésebb és gazdaságilag sikeresebb fejlődést, amely Németország nyugati felét négy évtizeden keresztül elválasztotta keleti részétől.”) [1]

Tanulmánya végén Habermas úgy összegez, hogy a baloldalnak dilemmái ellenére sincs oka a depresszióra, a visszatérés geopolitikai keretei új (és szükséges) mintázatokat és stratégiákat kínálnak: „számos NDK-beli nem kommunista baloldali értelmiséginek hozzá kell igazodnia ahhoz a helyzethez, amely már évtizedek óta közege a nyugat-európai baloldalnak: a szocialista eszmék így át kell, hogy formálódjanak ama tőkés társadalom radikálisan demokratikus önkritikájává, amely jogállamiságot és szociális államot teremtő tömegdemokráciaként, gyengeségeivel együtt, erősségeit is kibontakoztathatja”. [2]

Szalainak 1989 után számos cikke jelent meg a Csakazértis című szociáldemokrata lapban, ezeket a cikkeket pedig halála után kis füzetben adták közre, melynek címe így szól: „Se Chicago, se Pusztaszer”. Ez a cím egy, ezúttal a neoliberalizmus és a nacionalizmus által teremtett új bipolaritás idején kínálja megint a harmadik (demokratikus szocialista) utat. Az itt tovább nem részletezhető kérdést Gagyi Ágnes az antipopulizmus fogalmával és az önkolonizáló emancipáció – Alexander Kjosszevtől átvett – fogalmával írja le egy tanulmányában.)

Szalainál a liberális demokrácia elméleti alapvetésének antropológiai kiindulópontja lesz bírálata tárgya, miszerint ennek sémája, a „felvilágosult önérdek” ugyanúgy kiszolgáltatottá tesz a külső erőknek, mintha metafizikai alapelvekből (Isten kegyelme; történelmi szükségszerűség; stb.) vezetődne le a társadalmi ideáltípus. Az új antropológiai kiindulópont ugyanakkor nem veti el a demokratikus struktúra individualista és szabadságelvű kiindulópontját, s nem dúlja szét a formális jogrendet. Olyannyira nem, hogy például az egyenlőtlenségek csökkentéséhez szükségesnek vél formális szabályokat a gazdasági életben, de tágabban is bírálat tárgyává teszi azt a (szocialista elméletekben általában jelenlévő) kritikát, amely a parlamentarizmusban, a szigorú jogi játékszabályokkal való körülírásban elidegenedést és csupán formális és nem tartalmi demokráciát lát.

Ha Bence György és Kis János tipológiáját [3] vesszük alapul, akkor Szalai álláspontja a legalista viszonyuláson túlmutat, hiszen nem csupán a meglévő politikai struktúrát kívánja törvényes alapokra helyezni, nem marad meg ennél a közös minimumnál.

A Bence–Kis szerzőpáros liberálisnak azt nevezi, aki magát a politikai struktúrát is át kívánja alakítani, s ez a „diagnózis” már közelebb állna Szalai Pál törekvéseihez, ha most elemzett tanulmányában nem éppen a liberális demokrácia meghaladásának lehetőségeit firtatná. Így jutunk el Bence és Kis harmadik kategóriájához, a demokratikus szocializmushoz, amely akkorra a legalizmus törekvéseit is magán viseli: a demokratizálást immár a jogrend formális keretei között képzeli el. [4] „a szabadság eszményeit nem csupán a puszta verseny dimenziójában kívánja realizálni, hanem az emberi együttműködés dimenziójában is”, írja Szalai a maga demokratikus szocializmusáról, és ebben az antropológiában az egyén gondolkodása önálló, cselekedetei viszont – segítő értelemben – másra irányulnak. Ezek az emberek közötti szerződések formalizált eljárásokkal és alkotmányjogi módszerekkel hívhatók életre, ennek a gondolatmenetnek pedig bevallottan Bibó István áll a hátterében.

Bibó demokratikus szocializmusának alapjait Szalai például annak 1956-os Tervezete nyomán elemzi: többpártrendszer, melyben a pártok megegyeznek bizonyos szocialista alapelvek (például a kizsákmányolás tilalma) érinthetetlenségében. Ez a bibói szempont ugyanakkor, ahogy Szalai is rámutat, a hetvenes évek nyugat-európai liberális demokráciái, az ottani eurokommunista pártok felől nézvést a szabadságjogok bizonyos fokú megszorítását jelentené.

Emögött azonban a történelmileg megszilárdult, nyugati és keleti regionális fejlődésbeli különbségek állnak, melyet Bibó A magyar demokrácia válságában fejtett ki. Míg Nyugaton a XVIII. századi demokratikus forradalom nyomán lezajlott jogi emancipáció következtében a kapitalizmus egyenlőtlensége (csak) gazdasági alapú, addig Keleten ennek a fejlődési szakasznak a megtorpanása miatt a gazdasági és jogi egyenlőtlenségek összefonódnak, ennélfogva itt – pontosítja tovább Szalai Bibó demokratikus szocializmusát – „egy demokratikus forradalomnak elkerülhetetlenül bele kellett nyúlnia a tulajdonviszonyokba is, szocialisztikus irányvételűnek kellett lennie” [5]. Ezek után talán már az sem meglepő, hogy a Meghaladható-e a liberális demokrácia? nem másutt, mint a Bibó-emlékkönyvben jelent meg először, szamizdatban. 

Tanulmányát Szalai Pál azzal zárja, hogy a (számára szintén Bibó inspirálta) radikális reformizmusban (és radikális toleranciában), a nyugat-európaiság és kelet-európaiság között – és eltérései nyomán – született harmadik útban ismeri fel saját kibontakozási javaslatainak módszerét is. A radikális reformizmus Szalai számára itt a demokratikus-közösségi mikrostruktúrák kialakítását jelenti, melyek képesek átformálni a politikai „reflexeket”; jelenti továbbá a mozgalmas és nem rutinszerű politikai cselekvést, valamint az intoleráns dogmatizmus és ideológiátlan szkepszis közötti gondolati kultúrát. Ugyanakkor a tanulmányát záró bekezdést így vezeti be: „kísértet járja be Európát, a radikális reformizmus és radikális tolerancia kísértete”. Ezzel a Kommunista Kiáltvány-parafrázissal egyértelműen a radikális reformizmus kortársi „mozgalmára” utal, amely a hetvenes évek végétől sok kelet-közép-európai ellenzéki csoport számára mint az ellenzéki gondolkodás kerete és stratégiája értelmeződött. Alapjait, az új evolucionizmus elméletét Adam Michnik egy párizsi konferencián fejtette ki 1976-ban. 

Michniknek ez, Az új, demokratikus ellenzék Lengyelországban című írása egyfelől az 1956-os lengyel október és az azóta eltelt húsz év kudarcainak tanulságait vonta le: a korábbi lengyel ellenzékiek (revizionisták és neopozitivisták) a bíráló részvétel, a felülről jövő változások és a párt megreformálhatóságának platformján álltak, a hatalomhoz fordultak a társadalom helyett, és hittek a brezsnyevi elveken (korlátozott szuverenitás) belüli evolúciós programban. (A magyar értelmiség 1956 utáni kompromisszumát, kádári alkuját Szalai Pál számos írásában bírálta, nemegyszer apokaliptikus konformizmusnak titulálva azt. „Az 1959/61. években az értelmiség egy ál-kiegyezést kötött a hatalommal, és olyan engedményeket tett, melyekre egyáltalán nem volt rákényszerülve; sőt: több kérdésben totalitáriánusabb, reakciósabb gondolatvilágról tett tanúbizonyságot, mint az uralkodó hatalmi csoport. A demokratikus ellenzék feladata, hogy ezt az ál-kiegyezést egy valóságos, jogrendileg körülírható kompromisszummá alakítsa át.” – áll a Magyarország – 1984? című, szamizdatban megjelent, Szalai Pál írásait összegyűjtő kötet előszavában. Máig ez az utolsó Szalaitól megjelent cikk- és tanulmánygyűjtemény.)

Michnik szerint a megváltozott geopolitikai és gazdasági helyzetben az ellenzékiek új generációja már a közvéleményhez kell, hogy forduljon, s a közvélemény számára kell a hathatós fellépés lehetőségeit megfogalmazni, éleszteni a politikai öntudatot és a munkásság által is fokozni a tömegnyomást. Céljuk nem a hatalom megdöntése kell, hogy legyen (ennek oka, hogy – 1956 és 1968 példájából is okulva – el akarták kerülni a szovjet katonai beavatkozást, s ez valójában az ellenzék mellett a lengyel pártnak és a Szovjetuniónak is érdeke volt), hanem a fokozatos és részleges változások elérése, tehát a radikális reform, mindennek alapjaként pedig a hatalommal párhuzamos struktúrák kialakítása: önálló és független nyilvánosság (idetartozik az ellenzéki sajtó, tehát a szamizdat), oktatási formák (szabadegyetemek), szakszervezetek (mint a későbbi Szolidaritás), jogvédő és segélyezési csoportok megteremtése.

Bence György és Kis János a fentiekkel összefüggésben írtak arról a radikális reformizmus kapcsán, hogy az a szó szigorú értemében nem programot ad, s taktikai elképzeléseit sem abból vezeti le, hogy milyen társadalomnak kell felváltania a fennálló társadalmat. „A radikális reformizmus szószólói szerint ugyanis a kelet-európai országokban csak olyan célokat érdemes kitűzni, amelyek hatalmi válság nélkül megvalósíthatók; minden más utópiagyártáshoz vagy katasztrófához vezet. A reform vagy a forradalom alternatívája nem értelmes alternatíva[6]; értelmesen választani csak a reformizmus két válfaja [régi evolucionizmus vagy új evolucionizmus – F. R.] között lehet.” [7]

ADAM MICHNIK, 1991-ben © ERLING MANDELMANN FOTÓJA / Wikipédia

Itt most nem tárgyalható hol kisebb, hol nagyobb eltérésekkel, de ezekhez a michniki alapvetésekhez illeszkedett (párhuzamosan) például Csehszlovákiában a Charta ’77 mozgalma, illetve a magyarországi demokratikus ellenzék azon csoportjának – elsősorban Bence György és Kis János „körének” [8], majd később a Beszélő-körnek – a gondolkodása, melyhez Szalai Pál is közel állt. [9]

Azonban a Meghaladható-e a liberális demokrácia? az említés szintjén sem tér még ki a michniki gondolatkör bemutatására, sőt (és csupán), annyit mond, hogy hiányolja e radikális reformizmus elméletét. Ez alapján tehát arra kell következtetnem, hogy ekkor, a Meghaladható-e a liberális demokrácia? megírása idején (ami mindenképpen 1979, a Bibó-emlékkönyv szamizdat megjelenése előttre tehető), ha hallott is róla, Szalai Pál részletekbe menően nem ismer(het)te Adam Michnik új evolucionizmus elméletét és az erre épülő „lengyel” radikális reformizmus koncepcióját, amely magyarul először 1978 folyamán látott napvilágot a párizsi Magyar Füzetek 1. számában.

Ugyanakkor a Magyarország – 1984? című szamizdat Szalai-füzet(ek) első kötetének 1984. május 1-jére datált előszavában az olvasható, hogy a Libertarius álnéven írt, körülbelül hetvenezer szó terjedelmű tanulmány (amelynek részletei ezt az első kötetet egészében kiteszik) szintén 1978/79-ben született, viszont az abc-féle szamizdat kiadásig nem jelent meg. [10] Az leszögezhető, hogy akár primer, akár szekunder forrásokon is alapult Szalai tájékozódása, észrevételei itt (már?) michniki tételekkel egészülnek ki.

Kitér rá, hogy egy esetleges katonai beavatkozás Carter, Helsinki és a lengyel pápa korszakában milyen súlyos presztízsveszteséggel járna a Szovjetunió számára, valamint így folytatja: „Danzig [Gdansk] – minden felszínes benyomást megcáfolva – a „szovjet” birodalmat csakúgy egy belső krízisbe nyomta, mint a Tito-ügy; és öt-hat év alatt elindította a kelet-európai forradalom új hullámát, a negyediket 1941, 1956 és 1968 után. Ellentétben az első kettővel, ez a forradalom nem arra törekszik, hogy a Kommunista Párt élére egy demokratikus szellemű vezetőséget juttasson – mert egy ilyen vezetőség a tanulságok szerint felmorzsolódik az alulról jövő népi-értelmiségi nyomás és a kívülről jövő „szovjet” nyomás között –, hanem – folyóiratok, népi önvédelmi szervek, spontán egyetemek stb. formájában – egy „ellenhatalmat” kíván kiépíteni, melynek fejét a hatalom nem képes egyetlen ütéssel levágni.” [11] (kiemelések tőlem, F. R.). 

Ebből a felsorolásból látható, hogy Szalai Pál is gondolkodása részévé tette a párhuzamos, autonóm intézmények hálózatát. Amellett, hogy korábban már rendszeres szerzője volt a Naplónak, később a Beszélőnek és a Hírmondónak, a Hétfői Szabadegyetemen is tartott két előadást: az egyiket 1980. május-júniusban négy alkalommal, ez a magyar fejlődés specifikumairól szólt a demokrácia kifejlődésének szemszögéből (egy állambiztonsági jelentés szerint A demokrácia elméleti-metafizikai problémái címmel) [12] ; a másikat A magyar radikalizmus címmel 1984 március-áprilisban.

*

(Szalai Pál a második ellenzékvitában)

Szalai Pál a Remény – remény nélkül című cikkében tizenöt tételben elemzi kelet-közép-európai kontextusban az ellenzéki másként gondolkodás mozgásterét, s ezen belül a magyar ellenzék lehetőségeit, azt az új helyzetet, ami 1981. december 13-a, tehát a lengyel szükségállapot bekövetkeztével szakadt a térségre. Szalai cikke a Beszélő 4. számában jelent meg 1982 szeptemberében, és másokkal együtt az előző számban megjelent vitaindító és vezércikk (Gondolatok a közeljövőről) apropóján született. (Az összesen húsz hozzászólást tartalmazó terjedelmes korpuszt, amelynek darabjai a Beszélő 3.-tól 9. számáig jelentek meg, Csizmadia Ervin a demokratikus ellenzékről szóló monográfiájában második ellenzékvitának nevezi, utalva a Naplóból kiinduló és a párizsi Magyar Füzetekig gyűrűző, 1977-78-ban zajló első ellenzékvitára is, melynek hozzászólói Kenedi János, Radnóti Sándor, Vajda Mihály, Perneczky Géza és Kende Péter voltak.)

Bozóki András [13] és Csizmadia Ervin [14] is megállapítják, hogy a vitában természetesen nem adnak ki homogén képet a megszólalók, megközelítéseik, ha csoportosíthatók is, mindenképp különfélék. Akadnak, akik egy baloldali program körvonalait vázolják, Bozóki joggal sorolja ide Szalai Pált is. Szalai egy többpártrendszerű demokratikus szocializmusban látja a megújulás útját, ahol a termelőeszközök a munkáskollektívák tulajdonában vannak. Ezúttal is említi a bibói Tervezet modelljét, a pártok megegyezését olyan szocialista alapelvekben, mint a tulajdonviszonyok kérdése, a politikai pluralizmus létrejöttének szükségességét pedig nem csupán a pártok, hanem egyéb csoportok között is szükségesnek látja.

Dolgozata tizenegyedik pontjában a 68-as reform és a hetvenes évek eleji visszarendeződés függvényében elemzi a piaci mechanizmusok lehetőségét, visszakötve mindezt a termelőeszközök köztulajdonának kérdéséhez. „A piacgazdaság erősítése munkástanácsok nélkül – politikai szempontból nézve – nem több a központi bürokrácia és a vállalati bürokrácia kötélhúzásánál. Az 1972-es pártvitában egyik félnek sem volt – nem lehetett igaza” [15].

A bürokrácia megítélésére Szalai már a Libertarius-tanulmányban is kitért, egyfelől az ellenzéki stratégia, és az ellenzék bázisának kérdése nyomán, hátterében a korábbi, általa többször apokaliptikusnak bélyegzett, és Michnik által is kudarcosként leírt, hatalommal kötött értelmiségi kiegyezéssel, másfelől pedig a munkásönigazgatás lehetősége felől: „egy ellenzék Magyarországon akkor érhet el jelentős tudati változásokat, ha a technobürokráciával szembefordul, nem kíván a technobürokrácián belül bázisokat kialakítani a maga számára, hanem a munkásosztály problémáit állítja a homlokterébe, és mindenfajta gazdasági reform- és ellenreform-problémát a munkásosztály emancipációja és a munkásönigazgatás szempontjából vizsgál”. [16]

A Remény – remény nélkül már az intézményesülő magyar ellenzék korszakában íródik, az ellenzék egy csoportjának szervezett megjelenésű lapjában, s ugyanez a kontextus a korábban elemzett Meghaladható-e a liberális demokrácia? című tanulmányra ilyen evidensen még nem volt, nem lehetett igaz. Szalai Pál gondolkodása és személye felől azonban mégsem látom egy fejlődési ív egyik állomásaként leírhatónak a Remény – remény nélkült, hiszen szerzőjének nagyrészt már a hetvenes évek közepére kidolgozott, új benyomásokkal (például a michniki elmélettel) csupán árnyalt álláspontja a rendszerváltásig és utána is, ha új körülmények és kihívások között is, de mégis szinte érintetlen maradt.

(A szöveg eredeti megjelenési helye: NYOM–KÖVETÉS 3., Szabadka–Budapest, VMDKSZ, 2018.
A most megjelenő változat az eredeti tanulmányt szerkesztett részlete. Az első rész itt olvasható.)

[1] – Jürgen HABERMAS, Mit jelent a szocializmus ma?, ford. MEZEI György Iván, Világosság, 1991/2, 105.

[2] – Jürgen HABERMAS, Mit jelent a szocializmus ma?, ford. MEZEI György Iván, Világosság, 1991/2, 117

[3] – BENCE György, KIS János, Marxistának lenni = Marc RAKOVSKI, A szovjet típusú társadalom marxista szemmel, Magyar Füzetek könyvei, Párizs, 1983, 226–227.

[4] – S noha Bence és Kis ugyanitt még a radikális reformizmust is önálló szemléleti kategóriaként kezelik, ahogy az később látható lesz, Szalai számára ez a demokratikus szocialista politizálást, annak módszerét, stratégiáját jelenti.

[5] – SZALAI Pál, Meghaladható-e a liberális demokrácia? = Bibó-emlékkönyv II., Századvég, 1991, 178. 

[6] – Adam Michniknél a 19. századi baloldal reform vagy forradalom dilemmájának függvényében merül fel ez a szempont: „A pártdiktatúra forradalmi úton való megdöntésére vállalkozni, ilyen jellegű kísérleteket szervezni értelmetlen és veszélyes lenne (…) amíg a Szovjetunió felépítése az, ami. (…) Véleményem szerint a keleti országok ellenállói számára az egyetlen járható út a reformokért való el nem lanyhuló küzdelem” (Adam MICHNIK, Az új, demokratikus ellenzék Lengyelországban, Magyar Füzetek, 1978/1, 127.)

[7] – BENCE György, KIS János, Marxistának lenni = Marc RAKOVSKI, A szovjet típusú társadalom marxista szemmel, Magyar Füzetek könyvei, Párizs, 1983, 229.

[8] – A Bence–Kis-szerzőpárosnál a radikális reformizmus kifejtésére eredetileg a Marx a 4. évtizedben című kéziratos gyűjteményben került sor, s ez a szöveg később önálló kötetükbe is bekerült. „[A radikális reformisták] a célok kitűzése és megalapozása helyett a célmegvalósítás politikai és társadalmi feltételeire koncentrálnak” (BENCE György, KIS János, Marxistának lenni = Marc RAKOVSKI, A szovjet típusú társadalom marxista szemmel, Magyar Füzetek könyvei, Párizs, 1983, 226.)

[9] – „A Beszélő a radikális reformizmus orgánuma lett, amely kívülről, nyílt kritikával és egyértelmű elhatárolódással a fokozatos átalakulásokat bátorította, és kimondta mindazt, amiről a reformértelmiség csak zárt körben beszélt.” (TAMÁS Gáspár Miklós, Ecsetvonások Kis János arcképéhez, Beszélő, 1991. november 2., 23.) 

[10] – 1980-ban a párizsi Magyar Füzetek 6. száma közölt két részletet a Libertarius-tanulmányból (Rövidtávú magyar reálpolitikák cím alatt A kompromisszumok országa és A legvidámabb barakk), ám ezek az abc-kiadásba nem kerültek bele.

[11] – LIBERTARIUS (Szalai Pál), Magyarország – 1984?, abc Független Kiadó, Bp., 1984, I, 29.

[12] – SZILÁGYI Sándor, A Hétfői Szabadegyetem és a III/III, Új Mandátum, Bp., 1999, 118.

[13] – BOZÓKI András, Látták-e hogy jön?, Kritika, 1993/2.

[14] – CSIZMADIA Ervin, Milyen ellenzék legyen Magyarországon?, Kritika, 1990/3.

[15] – SZALAI Pál, Remény – remény nélkül = Beszélő Összkiadás, I, AB-Beszélő, 1992, 194.

[16] – SZALAI Pál, Politizmus és apolitizmus Magyarországon = SZALAI Pál, Magyarország – 1984?, I, abc Független Kiadó, Bp., 1984, 30.