Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A kriminalizáció éve

A hajléktalanság büntetése és kriminalizálása nem új dolog Európában. A hetedik, 2018-as magyar Alaptörvény-módosítás mégis nagy visszhangot váltott ki itthon és külföldön is: a nemzetközi sajtó ritkán számol be ilyen kimerítően magyarországi ügyekről. Az újságírók szerint jogsértő magatartás, ha egy EU-tag ország a hajléktalanságot társadalmi probléma helyett bűncselekményként kezeli. Ezzel hazánk a nemzetközi közvélemény szerint nemcsak az európai ajánlásokat veszi semmibe, hanem az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát is.

Szociális szakember vagyok, és azt várom, hogy a kriminalizáció véget érjen. Az Utcáról Lakásba Egyesület egyik alapítójaként és vezetőjeként több, mint egy évtizede lakhatási jogokért küzdő aktivista vagyok, jelen összefoglalóban a szubjektív véleményem, és a saját tapasztalataim is helyet kapnak.

Az önkormányzati választások ellenzéki győzelmet hozó eredménye óta sokan azt várják az újonnan megválasztott települési és fővárosi kerületi polgármesterektől, hogy cselekedjenek, és vegyék fel a kesztyűt a fokozódó lakhatási krízis elleni küzdelemben.

Arról azonban már különböző véleményeket hallani, hogy ehhez vajon szükséges-e a hajléktalanság kriminalizációja ellen is lépéseket tenni, de ez az eredmény szempontjából szinte mindegy:

a kriminalizáció országos, sőt, alkotmányos szinten szabályozott, így a helyi választási eredmények ugyan természetesen a jogszabályok végrehajtásának szintjén számítanak, azonban magukat az alkotmányos szinten is szabályozott rendelkezéseket helyi szinten senki sem tudja eltörölni.

Mivel október közepe nem csupán a helyhatósági választások ideje volt, de a sokat vitatott jogszabály-változások első évfordulója is, így továbbra is fontosnak tartom, hogy áttekintsem, mit jelent a kriminalizáció Magyarországon és nemzetközileg is.

Összevetés

A világ lakosságának negyede él informális lakhatási körülmények közt, azonban a fejlett világban a lakosság csupán nagyjából fél százaléka hajléktalan. Ez alapvetően a kiterjedt szociális hálónak köszönhető, az utcai hajléktalanságot ennek hiánya képpen értékeljük, mégis a legtöbb nyugati országban erősödnek a hajléktalanságot nem megoldani, hanem elrejteni kívánó intézkedések. Maga a kriminalizáció azonban nem tekinthető kizárólag európai jelenségnek.

A hajléktalan emberek számára vonatkozó adatok Magyarországon nem pontosak: több mint ötvenezer ember veszi igénybe a hajléktalan emberek számára nyújtott szolgáltatásokat évente, és nagyságrendileg tízezer ember alszik a szabad ég alatt az országban. Az, hogy nem rendelkezünk megfelelő statisztikákkal, a probléma része. Szakértői becslések szerint azonban több, mint harmincezer ember élhet hajléktalanságban az országban.

A Szociális jogok európai pillérének 19. alapelve kimondja, hogy  biztosítani kell a szociális lakhatáshoz való hozzáférést, és, hogy a sérülékeny csoportokat védeni kell a kilakoltatásoktól; valamint, hogy a társadalmi integráció érdekében megfelelő szálláshelyet és szolgáltatásokat kell biztosítani a hajléktalan emberek számára.

Az európaiak nagyjából kétharmada gondolja úgy, hogy a megfelelő lakhatás túl drága a lakóhelyükön,  és az utcai hajléktalansággal sújtott emberek száma is nőtt Európa-szerte az elmúlt évtizedben. Ez azonban kéz a kézben járt a hajléktalanság kriminalizációjára irányuló törekvésekkel is, holott ezek a probléma enyhítésére irányuló szociális intézkedések helyett annak csupán elrejtését célozzák.

 A legtöbb esetben a kriminalizáció nem kifejezetten magát a hajléktalanságot tiltja vagy bünteti. Ebben a magyar törvény egyedi: a büntetett cselekmény maga „az életvitelszerűen közterületen tartózkodás”, miközben a hasonló jogszabályok a legtöbb országban olyan viselkedésre irányulnak, amelyek csak kapcsolódhatnak a hajléktalansághoz, de mást is megbüntethetnek érte.

Ezeket a rendelkezéseket a városközpontok retusálására használják, arra, hogy a segítségükkel láthatatlanná tegyék a hajléktalanságot. Emellett Európa-szerte megjelent a „szegényellenes” építészet és utcabútorok is, például a hajléktalan emberek által alvásra használt utcasarkokon vagy kapukban elrejtett fém tüskék. Az utcai padok rövidebbek lettek, hogy ne lehessen rajtuk aludni. A közterületeket, parkokat bezárják éjszakára. A hajléktalanok elleni jogszabályok viszont mindenkire egyaránt vonatkoznak, így látszólag kevésbé diszkriminatívak.

A jogszabályalkotók gyakran a hajléktalansághoz köthető viselkedésmintákat azonosítják és büntetik. Ám azzal érvelhetnek, hogy a jogszabályok nem a hajléktalanság vagy a hajléktalan emberek büntetésére irányulnak, csupán az „antiszociális” viselkedésre, például arra, ha valaki közterületen tárolja a tárgyait. Így a hajléktalan emberekhez társított viselkedést, például a nyilvános vizelést, utcán alvást, jogtalan területfoglalást, kéregetést, vagy az utcán történő evést vagy ivást szankcionálják szabálysértésként.

A hajléktalansághoz legkönnyebben köthető cselekmény a szabadban alvás, így nem meglepő, hogy az összes kriminalizáló tendencia közül ennek tiltása a legkorábbi. Például Nagy-Britanniában a közterületek védelmére vonatkozó rendelkezés tiltja a szabadban alvást és a kéregetést.

Hasonlóképpen Ausztriában a közterületen vagy járműben alvás, és a hálózsákban, sátorban és járműben alvás (kivéve a kempingeket), illetve a zárás után parkokban tartózkodás tiltott. A szabadban alvást hétszáz eurós bírsággal büntethetik.

A másik leggyakrabban kriminalizált, hajléktalansághoz kapcsolódó szabálysértésként szankcionált cselekmény az utcai pénzkérés. A koldulás sok formáját tiltják több európai országban, Skandináviában is. Norvégia a legutóbbi parlamenti előterjesztéskor ugyan nem vezette be a koldulás szankcionálását, azonban a javaslat továbbra is napirenden van Svédországgal együtt, ahol a tiltás érvénybe lépett, és a hatóságok 2019 elejétől el is kezdték végrehajtani azt.

Belgiumban a központi kormányzat hatályon kívül helyezte ugyan a koldulás általános büntethetőségét, mégis, több önkormányzat, például Liege már 1999-ben helyi tiltó rendeletet vezetett be, melynek példáját Charleroi és Brüsszel is követte.

A koldulás egyes formáinak tiltása érvényben van Dániában, Görögországban, Németországban, Ausztria kilenc tartományából nyolcban, valamint Magyarországon is jóval azelőtt, hogy az új jogszabályok felhívták volna a figyelmet a problémára.

Hazánkban, csakúgy, mint szinte minden EU-tagországban, tilos például kiskorú társaságában koldulni, azonban ez sokkal inkább a gyermekvédelem hatáskörébe tartozó, és szükséges rendelkezésként értékelhető, mintsem hogy a szegénység  kriminalizációjához kapcsoljuk, ezért ezekre a rendelkezésekre részletesebben nem térek ki.

A kriminalizáció Magyarországon

Bár mind a hazai, mind a nemzetközi sajtó túlnyomórészt úgy tárgyalta a törvényt, mintha az teljes újdonság lenne, a hajléktalanság kriminalizációjának Magyarországon többéves előzménye volt már. A koldulásra vonatkozó első tiltó jogszabályokat röviddel a rendszerváltás után vezették be, és már hét évvel a hetedik alkotmánymódosítás előtt is történtek további intézkedések a hajléktalanság kriminalizációjára. A jogvédő aktivistákból álló Szabálysértési Munkacsoport 2015 óta foglalkozik ilyen ügyekkel. A munkacsoport tagja az Utcajogász Egyesület is.

A jelenlegi szabályozást illetően dr. Komoróczki Tünde, a szervezet önkéntes jogásza úgy véli az diszkriminatív, mivel nem cselekményt, hanem élethelyzetet szankcionál, az elkövető társadalmi helyzetét teszi szabálysértés tárgyává.

A szabályozás kimondja, hogy amennyiben egy elkövetőt kilencven napon belül háromszor érnek szabálysértésen, a rendőrség büntetőeljárást kezdeményez. Az „elkövetőt” ezután őrizetbe veszik, és hetvenkét órán belül bírósági eljárást kell kezdeni az ügyben. A bíróság megállapíthatja az illető ártatlanságát, figyelmeztetésben részesítheti, vagy közösségi munkára, illetve elzárásra ítélheti.

Azonban ha ugyanazt az elkövetőt másodszor is bűnösnek találják hat hónapon belül, az egyetlen lehetőség az elzárás. Az Utcajogász szerint ugyan maga a megfogalmazás még mindig adna lehetőséget a felmentésre, mert maga a törvény szövege így szól:

178/B (20) „[…]az ismételten elkövetett (1) bekezdés szerinti szabálysértés miatt közérdekű munka büntetés nem szabható ki, valamint figyelmeztetés intézkedés nem alkalmazható.”

Önmagában azonban az, hogy sem közérdekű munka, se figyelmeztetés nem alkalmazható, nem zárná ki a felmentés lehetőségét sem, de nem volt még példa olyan ügyre, ahol sor kerülhetett volna erre.

„A törvény ezen részének az indoklásában van benne, hogy csak elzárás szabható ki, magából a törvény szövegéből azonban csak az következik, hogy a felsorolt 2 szankciót nem szabhatja ki a bíróság, a felmentés viszont nincs kizárva. „Másrészt nem is tudunk egyelőre olyan esetről, amely során 6 hónapon belül jogerősen elítéltek volna kétszer bárkit is emiatt a szabálysértés miatt” – magyarázza Komoróczki.

Az ügybeli eljárások sajátossága még, hogy minden olyan esetet gyorsított eljárásban tárgyalnak, ha az előállítottak egészségi állapota vagy más körülmény ezt nem akadályozza.

A fővárosban és környékén több ezren élhetnek saját építésű kunyhókban. A kunyhóépítés már korábban hozott rendelkezések nyomán szintén szabálysértésnek minősül, azonban a vizsgált alkotmánymódosítás nem hozott új szabályokat a hajléktalan emberek által épített kunyhók esetére. Ennek ellenére, mielőtt a szabályozás életbe lépett volna, a rendőrség, és helyi polgárőrök is informális figyelmeztetéseket adott ki, és járőrözött azokon a helyeken, ahol a hajléktalanok kunyhókban éltek, főképp Budapesten és más nagyvárosokban.

Az alkotmánymódosítás után a rendőrség, és más szervezetek munkatársai is több ízben arról kezdte el tájékoztatni a kunyhókban lakókat, hogy nem maradhatnak az otthonaikban az új törvény miatt.

Nemrégiben jelent meg egy könyvem a Budapesten élő hajléktalan emberek történeteiről, amelyet munkahelyem, az Utcáról Lakásba! Egyesület támogatásával készítettem. Pont akkor zajlott az anyaggyűjtés a kötethez, amikor az utcán alvásra vonatkozó tiltó törvényt bevezették.

Sok tucat kunyhólakó embert látogattunk végig kollégáimmal és önkéntesekkel, többségükben olyanokat, akik más szociális munkás kollégákkal is kapcsolatot tartanak. Láttuk, ahogy többen a saját maguk által épített kunyhókban mindössze egy kis hátizsákba pakolták össze a legszükségesebbeket, hogy bármikor el tudjanak menekülni, ha a rendőrség felszólítja őket – akár olyan helyszínekről, ahol korábban évekig is éltek.

Más esetekben nem is várták meg a figyelmeztetést, hanem elmenekültek onnan, ahol lehet, hogy évek vagy évtizedek óta éltek. A szociális munkások beszámolója szerint nagyon sok kliensüknek nyoma veszett

Azonban mindez tévedés volt, a kunyhóbontásokhoz továbbra is külön jogi eljárás szükséges. Mégis, törvénytelenül is sor került hajléktalan emberek kunyhóinak lerombolására a törvény bevezetése után, beleértve a helyi hatóságok által végrehajtott eseteket is.

A törvény életbelépésekor már írtam a vele kapcsolatban felmerülő aggályokról. Az általam megkérdezett szociális munkás kollégáim már a törvény életbe lépése előtt úgy vélték, hogy még ha klienseik a rendelkezés eredményeképp nem is kerülnek börtönbe, mégis megszakadhat velük a kapcsolat. Sokan, akik tartanak a rendőrségi figyelmeztetésektől, illetve attól, hogy lerombolják otthonaikat, távol maradhatnak a szokásos helyektől, ahol addig segítséget kaptak.

Ezek a félelmek gyakran megalapozottnak bizonyultak. Kártyás Irén, a Menhely Alapítvány Diszpécser Szolgálatának vezetője szerint a szabályozás bevezetése után egy évvel a szociális munkások gyakran számolnak be róla, hogy nehezebben tudnak kapcsolatba lépni a kliensekkel, mert vagy nem találják meg őket, vagy bizalmatlanabbakká váltak. Egyre gyakoribb az olyan utcán alvó, akivel nem lehet kapcsolatba lépni.

Ugyanakkor a hajléktalanszállók üzemeltetői, vezetői nem számoltak be jelentős növekedésről a szolgáltatást igénybe vevők számában. De még ha számoltak volna is ezzel, Budapesten a téli hónapokban a hajléktalanszállók gyakran korábban is kapacitásuk felett működtek.

Ami történt, az talán nem annyira rossz, mint vártuk, de a törvény még mindig életben van, ami folyamatos félelmet, és egy esetleges rendőrségi eljárás bármikori veszélyének terhét rakja a hajléktalan emberekre. A szociális munkás kollégák közül sokan úgy gondolják, hogy a kriminalizációs jogszabályok, hiába nem alkalmazzák őket jelenleg, annak a veszélyét hordozzák, hogy a hajléktalan emberek elleni akciók bármikor elkezdődhetnek, ha például arra politikai vagy egyéb ürügy kínálkozik. A szabályozást pedig, amelyet alkotmányos szinten hoztak, módosítani, és eltörölni is csak a parlamenti többség tudná.

Amiért sokan most is az önkormányzatoktól várnak lépéseket, az az, hogy a szóban forgó utolsó alkotmánymódosítást (mely lehetővé tette a szabálysértésre vonatkozó törvények megváltoztatását) megelőzően a közterületek használatát valóban a helyi önkormányzatok rendeletben szabályozták, és az utcán élés tiltása csak egy lehetőség volt.

A legtöbb önkormányzat azonban nem vezetett be semmiféle tiltást, vagy szabályozást a hajléktalanokra vonatkozóan. Néhány községben és kerületben létrehoztak „védett” vagy inkább tiltott területeket (például iskolák, óvodák, vagy emlékművek környékén), ahol az ‘életvitelszerű tartózkodás’ meg volt tiltva. Ez eleve problémás volt, de ma az ilyesfajta szabálysértéseket már állami szinten kezelik. Mikor a törvényt meghozták, nem csak szociális gondozók, hanem írók, jogászok, bírók és orvosok is nyilvánosan tiltakoztak ellene még az életbe lépés előtt.

A közfelháborodásra a kormány próbált úgy reagálni, mintha a rendelkezés (1.) a hajléktalan emberek érdekeit nem sértené, és (2.) mintha megvalósítható volna. A kormány által kiadott közleményben tizenkilencezer hajléktalan-ellátó helyszínről számoltak be, azonban ezt az adatot nem támasztották alá. A mosodák, nappal elérhető helyszínek és konyhák nyilvánvalóan nem képesek megoldani a közterületeken alvásra szorulók problémáját. Emellett a Magyar Központi Statisztikai Hivatal statisztikái a törvény bevezetésekor tizenegyezer ágyat tartottak nyilván.

A törvénymódosítás életbe lépésének napján a rendőrség a saját statisztikái szerint 27 figyelmeztetést adott ki. Másnap több mint százat, az első tíz nap alatt pedig százkilencvenhármat.

Eleinte sok ügyfél és szociális munkás kolléga sem mindig értette, hogy bármilyen szóbeli felhívás, vagy rendőrrel való szóváltás ‘hivatalos figyelmeztetésnek’ számít-e, mert nem tudták, hogy a szóbeli figyelmeztetésekről is kell kapjanak írásos jegyzőkönyvet.

Maga a „szóbeli figyelmeztetés” mint szabálysértései szankció nem volt gyakran használatos korábban olyan ügyekben, amelyekben a hajléktalan emberek lehettek tipikusan elkövetők, így sem ők, sem a kollégák nem voltak tisztában az eljárásrenddel.

Ha valaki nem tudja hogy a felhívás melyet kapott hivatalos-e vagy nem, csak úgy derítheti ki, ha megkérdezi azt a rendőrségtől, amit nem érdemes megtennie, hiszen ezzel akár egy újabb figyelmeztetést kockáztathat. Emberi jogi aktivisták szerint maga a figyelmeztetés menete is diszkriminatív.

Az első bírósági ítélet egy gödöllői férfi ellen született, aki nem fellebbezett. Ezt az ügyet egy budapesti, rákbeteg özvegy nő, majd két fővárosi férfi ügye követte. Egyikük számára a bírósági tárgyalás az egészségi állapota miatt lehetetlen volt. Ebben a három esetben az Utcajogász Egyesület jogászai avatkoztak közbe, így őket már felmentették.

Az eljárás alá vontak a fenti esetekben nem vehettek részt a saját tárgyalásukon. A tárgyaláshoz videóhíváson keresztül csatlakozhattak a fogdáról. A jogászok véleménye szerint az eljárás diszkriminatív és igazságtalan, mivel az ilyesfajta meghallgatást tanúvédelmi esetekhez dolgozták ki, nem egy vádlott ellen folytatott eljáráshoz.

Az első ügyeket hamar követte a többi, országosan több hajléktalan ember ügyét tárgyalták a bíróságok. Elsőként egy kaposvári bíró volt, aki a szabályozást alkotmányellenesnek ítélte, és már az életbe lépés után két héttel, október végén az ügyet az alkotmánybíróság elé vitte. Ugyanígy tett a egy székesfehérvári, majd három budapesti bíró is. Minden esetben felfüggesztették az eljárást, majd ezt követően az Alkotmánybíróság döntéséig nem is indultak újabbak.

A Belügyminisztérium adatai szerint tizenhárom ügy került bíróság elé 2018-ban, majd további tizenegy 2019-ben.

A hivatalos figyelmeztetések száma jóval több volt: az első néhány hétben több százat adtak ki. Az adatokat újságírók tették nyilvánossá, mivel azok a bűnügyi statisztikákban nem szerepelnek. Mindeközben már néhány héttel az életbe lépés után a rendőrség is felhagyott a szóbeli figyelmeztetések alkalmazásával.

Idén júniusban az Alkotmánybíróság azt mondta ki, hogy

„az Alaptörvény értékrendje szerint a nincstelenségre, a hajléktalanságra senkinek nincs joga, ez az állapot nem az emberi méltósághoz való jog része”.

Ugyanakkor az utcán élés vétség csak akkor büntethető a bíróság által, ha az elkövető számára biztosított volt a vétség elkövetésekor egy menedékhely (például egy szálláson ágy).

Az Utcajogász Egyesület ugyanakkor az ombudsmanhoz is fordult a jogszabály ügyében, azonban az alapvető jogok biztosának munkatársai a beadványukra egészen az Alkotmánybíróság döntéséig nem kaptak választ, és utána is csak az AB-döntésre hivatkozót. Ezzel párhuzamosan a szervezet kérésére Leilani Farha ENSZ referens egy amicus curiaet is készített, mely kimutatja, hogy a szabályozás a Magyarország által ratifikált nemzetközi emberi jogi egyezményeket is sérti.

Az Alkotmánybíróság döntése után szociális munkások és emberi jogi ügyvédek újabb rendőrségi figyelmeztetésekre hívták fel a figyelmet, azonban ezeknek a száma továbbra is alacsonyabb a törvény életbe lépése utáni első hetek büntetéseinek számánál.

Több, anonimitását megtartó rendőrrel is beszéltem a jogszabályok hatásairól és alkalmazásáról. Véleményük szerint a büntetés-végrehajtási szervek a szóbeli figyelmeztetéseket nem tartják hatékonynak, és a rendőrség munkatársai közül sokan nem értik, hogy miért kell időt és erőforrást fordítani arra, hogy a hajléktalan embereket figyelmeztessék, mikor a legtöbbször nem tudnak nekik semmilyen megoldást vagy érdemleges segítséget felajánlani. Hasonló érvek miatt volt magas a rendelkezés elutasítottsága a lakosság körében is.

Mégis, Budapest előző főpolgármestere egy hónappal az önkormányzati választások előtt felvetette, hogy az aluljárókat le kellene zárni éjszakára, megelőzve, hogy az utcán alvók ott töltsék az éjszakát. Most már elmondhatom, hogy többek közt ez az elképzelése sem nyert támogatást.

Úgy tűnik, a kriminalizáció nem csökkentette az utcai hajléktalanság által érintett emberek számát, és mégis az ügy továbbra is inkább egy politikai játszma, semmint egy hatékony társadalompolitika tárgya.

A szöveg eredeti, angol verziója az Eurozine nemzetközi közéleti lapban jelent meg. A magyarra fordításban közreműködtek Liptay Orsolya, Bajomi Anna, és Kelemen Miklós.

Kiemelt kép: Mérce
Olvass tovább!