Szombaton lesz az idei Néma Tanúk felvonulás, a nők elleni erőszak felszámolásáért világszerte megrendezett 16 akciónap nyitóeseménye. Ismét megemlékezünk majd azokról a nőkről és lányokról, akiket az elmúlt évben meggyilkolt a partnerük, ex-partnerük, vagy egy általuk visszautasított férfi, és azokról a nőkről, akiknek a meggyilkolása csak idén került nyilvánosságra a holttestük sikeres eltüntetése, vagy a körülmények felderítésének elhúzódása miatt. Ismét számon kérjük az államon és az intézményeken, hogy miért nem teljesítették a kötelezettségeiket, és védték meg ezeket az állampolgárokat.

2019-ben több eset is számot tartott a sajtó érdeklődésére. Ezt magyarázhatja egyrészt a gyilkosságok brutalitása, másrészt pedig az is, hogy a bántalmazó férfi több esetben nem csak a nőt, hanem a gyerekét is megölte. Sőt, magát is, ami a népszerű keretezésekkel ellentétben nem annak köszönhető, hogy az elkövetők segítségre szoruló, súlyos mentális betegséggel küzdő emberek voltak, akik öngyilkosságba menekültek, csak úgy alakult, hogy közben mást is megöltek.

Hanem annak, hogy az ilyen elkövetők irgalmatlan jogosultságtudata a birtokuknak tekintett nők és gyerekek felett párosul azzal, hogy a felelősségre vonást és a következményeket el akarják kerülni, bármi áron. Azok pedig, akiknek van módjuk eltüntetni a nyomokat, például gondosan feldarabolva volt feleségük holttestét, és feltételezik, hogy nem kell szembesülniük következményekkel, általában nem lesznek öngyilkosok. És sokszor igazuk is van a feltételezésükben: a „darnózseli hentest” például csak súlyos testi sértésért és „kegyeletsértésért” ültetik le, hiszen „nem lehet teljes bizonyossággal kimondani”, hogy meg szándékozta-e ölni a nőt, akit feldarabolt.

Az is emelte az idén nagy nyilvánosságot kapott ügyek profilját, hogy volt olyan eset, ami Budapest 2. kerületében történt: kiderült, hogy a jobb módú bántalmazók is tudnak ölni. És az is kicsapta a biztosítékot, hogy épp erről az esetről tudni lehet, hogy a rendőrség közvetlenül tudott a helyzetről, és időben közbeavatkozhatott volna, ha megfelelően (fel)ismernék a családon belüli erőszak jelenségét, tudnák, hogyan kell ilyenkor eljárni, és el is járnának.

Ez nem egyedi: a nők és a gyerekek élete és testi épsége láthatólag nem elég fontos ahhoz, hogy megfelelő és átfogó rendőri és bírói képzéssel, fellépéssel, az elkövető eltávolításával, menedéket és hatékony segítséget nyújtó intézményes infrastruktúrával és szolgáltatásokkal szöszörésszen az állam.

Meg még pénzbe is kerülne ez az egész. A több mint 200 000 jelenleg is fizikailag bántalmazott nő és a gyerekeik még beleférnek a morális és az anyagi büdzsébe. Remélhetőleg úgyis félnek elmenni az orvoshoz, meg hát mikor kerülnének sorra.

Az állami intézmények azonban nem csak abban vétkesek, hogy nem védik meg az áldozatokat: gyakran egyenesen a bántalmazók hasznos és készséges eszközeivé válnak.

Magyarországon egy bántalmazó férfi hitelesen fenyegetheti azzal a feleségét, hogy elveszi a gyerekeket. Míg a nőkön sokan számon kérik, hogy „miért maradnak”, és tartja magát a mítosz, hogy váláskor az anyák kapják a gyerekeket, a valóságban sok nőt az a jogos félelem tartja vissza, hogy a gyerekük ki lesz szolgáltatva a bántalmazónak.

Míg a közös, békés megegyezések esetében valóban gyakrabban maradnak az anyáknál a gyerekek, a vitás gyermekelhelyezési ügyekben az apáknak legalább akkora esélyük van a felügyeleti jog elnyerésére, mint az anyáknak.

A korábbi erőszakot a gyámügy nem veszi figyelembe; különösen akkor nem, ha az „csak” az anyát érte, feltételezve, hogy a gyerekre az anyja bántalmazása nincs káros hatással.

Kivételt képez, amikor az anyát róják meg, megkérdőjelezik szülői képességeit, azon az alapon, hogy veszélyeztette gyermekét azáltal, hogy a gyerek az anyját ért bántalmazás szemtanújává vált. Egy ilyen anya, aki nem tudja ettől megvédeni a gyerekét, inkább lássa be, hogy annak a kompetens bántalmazónál, vagy legalábbis állami gondozásban van a helye.

S ha a gyerek az anyánál marad is, az állam kapcsolattartásra kényszeríti mindkettejüket a bántalmazó apával: az apák gyerekekhez fűződő joga fontosabb, mint a nők és a gyerekek biztonsághoz fűződő joga.

Ha pedig a gyerek nem akar menni, akkor az a feltételezés sújtja az anyát, hogy a gyereket az apa ellen hangolta; előbb kap bírságot egy anya azért, mert nem kényszerítette a rettegő gyereket az apjához, minthogy távoltartást adnának neki az ellen a férfi ellen, aki rettegésben tartja őket.

A rendszer túl buzgón igyekszik a pártatlanság látszatát fenntartani ahhoz, hogy felismerje, a családon belüli erőszakból kimenekülő nők és a gyerekeik érdeke egyezik: hogy túlélhessenek, és együtt élhessenek, biztonságban. Ezért lett az idei 16 akciónap központi témája a családon belüli erőszak gyerekekre gyakorolt hatása.

Aki szeretné kifejezni a szolidaritását az érintettekkel, szeretné számon kérni az igazságszolgáltatást és az intézményrendszert, amelyek kiszolgáltatják a nőket és a gyerekeket a bántalmazó férfiaknak, és szeretné velünk követelni a nők és a gyerekek élethez és biztonsághoz való jogát, a szombati felvonuláson megteheti.