Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az illiberális állam következő öt éve

Nyáron jelentette be Orbán Viktor, hogy Magyarországon létrejött az illiberális állam, majd rá pár hónapra az ellenzék váratlanul áttörést ért el az önkormányzati választásokon. Korszakhatárhoz érkeztünk, történelemformáló hatása lesz, hogy az orbáni ideológiával szemben milyen eszmék jutnak most főszerephez az ellenzéki oldalon.

A kormányfő 2019. július 27-én Tusnádfürdőn úgy értékelte, hogy „…létrejött egy illiberális állam és egy valódi államelméleti, politikaelméleti modell, egy sajátos, kereszténydemokrata állam”.

A miniszterelnök öt évvel korábban, 2014-ben ugyanitt közölte: „az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam”. Vagyis Orbán idén úgy értékelte: mindössze öt év alatt sikerült felépítenie Magyarországon az illiberális államot. Vajon hogy alakítaná tovább ennek kereteit a jövőben, s mit tud ezzel kezdeni a hirtelen erőre kapott ellenzék?

Gazdasági kihívások

Orbán illiberális államának több gazdasági problémával kell az elkövetkező években megküzdenie. Az egyik szinte kiszúrja bárki szemét, aki ránéz az államháztartás négy évre előretekintő mérlegére, ez pedig az uniós források drámai csökkenése.

2021-ben például fele annyi uniós támogatást sem lehet elkölteni, mint idén (több mint 1050 milliárd forintos a csökkenés, a GDP csaknem 2,5 százalékával kevesebb), 2022-ben ennél is kevesebbet.

Nem véletlen, hogy az Orbán- kormány már akkor beszélt a közelgő válság veszélyéről, amikor annak még sok jelét nem lehetett látni – tudták ugyanis, bármi is történjék a világgazdaságban, a források ilyen szintű apadása meg fogja ütni a hazai gazdaságot. Amit ugyanis ma kormányzati sikernek adnak el, amögött döntően az uniós támogatások állnak. Ezek nélkül  a magyar GDP 2015-ben alacsonyabb lett volna, mint 2006-ban – derült ki a KPMG és GKI korábbi tanulmányából.

A másik probléma, hogy a világgazdasági lassulás az uniós támogatások apadását elfedő sztoriból kezd valósággá válni. A német gazdaság tartósan gyengélkedni látszik, az autóipar globálisan csökkenő kereslettel néz szembe. Ez nagy veszélyt jelent hazánkra, ugyanis az egészségesnél sokkal nagyobb mértékben támaszkodunk erre a konjunktúraérzékeny és bizonytalan jövőjű ágazatra – ez rövid és hosszabb távon is gondot fog okozni.

Mit tehet ilyenkor egy illiberális állam, amelynek vezetője hisz abban, hogy joga van rendelkezni a polgártársai sorsáról, és dönteni arról, milyen feltételekkel kínálja fel őket munkaerőként a nagytőkének?

Igyekszik meggyőzni a nagytőkét, hogy ha ez most nem is annyira az új beruházások ideje, mégis érdemes áthelyeznie ide a kapacitásait, mert erős illiberális államként olyan eszközökkel élhet, amelyekkel érdemben segít feljebb tornászni a profitrátát.

Például gyengíti a nemzeti fizetőeszközt, így a bérek a külföldi beruházó szempontjából máris alacsonyabbak. Vagy éppen átírja úgy a munkapiac szabályait, hogy az a munkáltatónak kedvezzen. Vagy olyan extrém mértékű közvetett és közvetlen állami támogatást (pénzajándékot) ad, amely a nagytőkének jóval olcsóbbá teszi a beruházást, és amelyből a munkáltató sok éven keresztül fizetheti a dolgozókat. Vagy megkönnyíti a munkáltatónak, hogy a hazai munkavállalóknál is alacsonyabb béren foglalkoztatható, keletről érkezett vendégmunkásokkal dolgoztasson.

Vagy éppen az összes eddig felsorolt eszközt használja, ezt láttuk eddig, s valószínűleg ennek a politikának a folytatását látjuk majd a jövőben is: a munkaerőpiaci szabályozás további szigorítását, szakszervezet-ellenességet, egyre gigantikusabb állami támogatásokat a nagyvállalatoknak és mind több állami pénzből épülő munkásszállást a vendégmunkásoknak. Ezzel a politikával persze semmilyen szempontból nem lehetséges átütő sikert elérni még rövid távon sem, az illiberális állam vezetése sem kizárólag erre kíván támaszkodni.

A másik hathatós eszköz a problémák időleges elfedésére ugyanis a gazdaság mesterséges élénkítése. A családvédelmi és versenyképességi csomag együttesen 2022-ig minden évben nagyjából két százalékpontot adnak hozzá a GDP növekedéshez a legfrissebb konvergenciaprogram szerint.

Jelentős részben hitelből növekedésről van szó. A 2020-as költségvetés indoklása szerint jövőre a családalapításra készülő vagy gyermeket nevelő házaspároknak „700 milliárd forint hitel kerülhet kihelyezésre”. Ebből a babaváró hitel 420 milliárd forint – vagyis a GDP jó 1,6 százalékával adósítják el jövőre a családokat. Ennek egy részéből (mivel a babavárót nem kell visszafizetni, ha minden az adós tervei szerint történik) később államadósság lesz, de már csak a következő kormányzati ciklusban, 2022 után.

A külső körülmények azonban olyannyira elromlani látszanak, hogy ezek a bűvészmutatványok sem feltétlenül elegendők ahhoz, hogy a gazdaság szárnyalásának illúzióját fenntartsák az egész kormányzati cikluson keresztül. Ez rossz hír a kormánypártoknak, ugyanis népszerűségük és a fogyasztói bizalom erősen összefüggenek, együtt változnak.

Orbán Viktor nyilvánvalóan 2022-ben is találni akar olyan témát, amely elvonja a figyelmet a kormányzás kudarcairól – ez 2014-ben a rezsicsökkentés, 2018-ban a migráció volt.

Orbán idei tusványosi beszédében („a magyar nemzet (…) hamarosan birtokában lesz azoknak a fizikai képességeknek, amelyekkel meg tudja magát védeni”) nyitva hagyta a lehetőségét némi militarizációnak, és további ellenségek keresésének. Az elkövetkező években az agresszív külpolitikai húzások éppen úgy benne vannak a pakliban, mint egyes hazai csoportokkal szembeni hadjáratok – persze akkor és csak akkor, ha a közvéleményt szondázó fideszes spin doktorok úgy látják, hogy ezzel támogatás szerezhető.

Azt a központi témát azonban nem látják még a kormánypártok stratégái, amellyel 2022-ben a Fidesz választást nyerhet, a migrációellenes hisztéria nem fenntartható az egész cikluson át még a közmédia, és a sajtó túlnyomó részének birtoklása révén sem. Orbán Viktor ezért minden korábbinál nagyobb erőfeszítéseket tesz azért, hogy rendszerét ideológiailag megalapozza, és valamiféle eszmei közösséget alakítson ki a táborában.

Az illiberális államban keresztény szabadság van

Orbán idei tusványosi beszédében vezette be a „keresztény szabadság” fogalmát. Pechére azután ezt a fogalmat sokan a Borkai-videó fényében igyekeztek értelmezni. Ez valahogy úgy hangzik, hogy a keresztény szabadság az, ha fideszes vagy, akkor neked mindent szabad. Ez a kormánypárti ideológia mögött álló célok sikeres megfejtése ugyan, de beszéljünk azért arról is, Orbán ezt eredetileg hogyan értette.

A miniszterelnök szerint az illiberális demokrácia nem magát demokráciának álcázó autokrácia, hanem „keresztény demokrácia”, amelyben a szabadság „keresztény szabadság”. Ebben a rendszerben „az egyén szabadságra való hivatkozása nem írhatja felül a közösség érdekeit”. Szerinte „ma illiberális az, aki védi a határait, aki védi a nemzeti kultúráját, és elutasítja a külső beavatkozást”. A kereszténység tehát a kormány migrációs politikájának igazolásaként jelenik meg, mindemellett olyan majdani intézkedéseket is alátámaszthat, amelyek a közösség érdeke nevében korlátoznak szabadságjogokat.

A kereszténység ilyesfajta ideológiai szerepbe kényszerítésének belső ellentmondásosságát egyébként jól mutatta egy Orbán Viktor nevével jegyzett, kormányközeli lapban megjelent 2017-es karácsonyi cikk, amely Meg kell védenünk a keresztény kultúrát címmel arról értekezett, hogy a „Szeresd felebarátodat, mint magadat” parancsolat voltaképp előírja az önszeretetet. 

Azután az ember továbbmegy, majd megpróbálja bebizonyítani a fehérről, hogy fekete, amíg el nem ütik a legközelebbi zebránál – így jellemezte az ilyen típusú okfejtéseket Douglas Adams A Galaxis útikalauz stopposoknakban.

Orbán azonban még ennél is tovább jut el, amikor a szabadságot szembeállítja a krisztusi aranyszabállyal: „nem az a két ember közötti helyes viszony definíciója, hogy mindent szabad mindenkinek, ami a másik szabadságát nem sérti, hanem a helyes definíció az, hogy amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek, te se cselekedd azt a másiknak” – hangzott el az idei tusványosi beszédben.

Az orbáni ideológia ellenfele: Kant

Orbán az öt évvel ezelőtti programadó beszédében is ezt a krisztusi aranyszabályt tette meg a „mindent szabad, ami más szabadságát nem sérti” elvével szemben. Mint 2014-ben az elemzések kimutatták, a miniszterelnök e gondolatot egy tanácsadójának tanulmányából, Tellér Gyulától vette át.

Tellér szerint „a liberális rendszer(..) a kanti morálparancs segítségével igyekezett megfogalmazni és szabályozni. Kvázi: „minden szabad, ami más hasonló szabadságát nem sérti”. (…)A nemzeti, közösségi rendszer (…) helyreállítja az „amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek, te se cselekedd azt másnak” ősi morális magatartási szabályát”. Orbán az átvétel tényét mintegy elismerve az öt évvel későbbi beszédben kimondta Tellér, s – egy politikustól szokatlanul – a filozófus Kant nevét is.

Hogy e két fenti elv miért állna szemben egymással, azt nem indokolta a miniszterelnök. Kantnak az aranyszabállyal semmi más baja nem volt, minthogy nem tehető általános elvvé – mert akkor például a bíró nem ítélhetné el a bűnöst. A miniszterelnök azonban aligha érti kanti módon szó szerint az aranyszabályt, amint azt például a hajléktalanság kriminalizálása is mutatja.

Az ideológia zavarosságát fokozza, hogy amit Kant valójában mond („bárki önkényének szabadsága valamely általános törvény szerint együtt állhat fenn bárki más szabadságával”) nem morálparancs, hanem a jog általános elve Kant szerint. Mi több, hangsúlyozza is művében, Az erkölcsök metafizikájában, hogy ez nem erkölcsi elv. A kanti morálparancs lényege ezzel szemben az, hogy a másik embert soha nem szabad pusztán eszközként kezelni, híres humanitás formulája szerint „cselekedj úgy, hogy az emberiséget mind saját személyedben, mind mindenki máséban mindenkor egyúttal célként is kezeld, sohase puszta eszközként”.

No de Orbán Viktor célja nyilvánvalóan nem is egy ellentmondásmentes politikai filozófia megalkotása. Kant ideológiai ellenfélként kipécézése inkább csak üzenet: az orbáni ideológia rendszerében értéktelen a jogállamiság, amelynek eszméjével a kanti politikai filozófia összekapcsolódik. Ez az üzenet persze sokkal közérthetőbben is elhangzik nap mint nap, nemrégiben például Kövér László házelnök közölte, hogy a fékek és egyensúlyok rendszere egy hülyeség. 

Mi válhat az orbáni ideológia kihívójává?

A Scheiring Gábor által említett okokon túl az orbáni rendszer antiliberalizmusa, hogy a klasszikus liberalizmussal, végső soron a felvilágosodással szemben határozza meg magát, természetszerűen vezethet ahhoz, hogy kimondva-kimondatlanul a liberalizmus válik az orbánizmus fő eszmei ellenfelévé.

Ha az ellenzéki kritika főárama a klasszikus liberalizmus által meghatározott keretek között folyik majd, akkor az ellenzék nyilvánvalóan kudarcra lesz ítélve.

Az orbáni rendszer lényege ugyanis, hogy egyszerre fogy a szabadság, és növekszik az egyenlőtlenség. Az ellenzéknek ezért a nagyobb szabadságot, és az egyenlőtlenségek drasztikus csökkentését egyszerre kell követelnie.

Az ellenzéknek ugyanakkor nagyon is lehet fontos Orbán nagy ellenfele, Kant, és inspirációt nyerhet a kanti morálfilozófiából. Kétségbevonhatatlan erkölcsi igazság, hogy az embert nem szabad pusztán eszköznek tekinteni, mert cél, s nem eszköz, s méltósága van – ezzel az elvvel áll szemben az orbánizmus.

Óvakodni kell ugyanakkor az ellenzéknek Kant hamis örököseitől, a libertariánusoktól. Ne higgyünk annak, aki a kanti morált úgy forgatja ki, hogy a gazdagokat nem szabad megadóztatni a szegények megsegítése érdekében, mert akkor a gazdagokat eszközül használják fel.

Hihetetlenül hangzik, de van, aki így érvel – mint a filozófus Robert Nozick. Ami természetesen ellentmond Kant tényleges nézeteinek, részben mert konkrétan leírta Az erkölcsök metafizikájában, hogy ilyen céllal meg lehet a tehetősebbeket adóztatni, másrészt a morális cselekvésnek azt is feltételéül szabta, hogy összeegyeztethető legyen a „célok birodalmával” vagyis az összes ember méltóságának elvi lehetőségével.

Hogyan is lehetne létrehozni egy olyan világot, ahol nincs olyan ember, akit pusztán eszközként használnak, ahol minden embernek méltósága van? Milyen elvek szerint kell egy ilyen világot berendezni? Ezt talán úgy a legkönnyebb elgondolni, ha elképzeljük, hogy lehetőséget kapunk arra, hogy még mielőtt megszülettünk, megmondjuk, hogy milyen elvek szerint működő világ fogadjon bennünket. Nem tudnánk azonban, hogy milyen társadalmi helyzetbe, és milyen képességekkel születünk – csak annyit tudunk, hogy emberek leszünk.

Ezt a gondolatkísérletet végezte el Kant által inspiráltan John Rawls filozófus, tőle már nem kellene az ellenzéknek óvakodnia. Szerinte az alábbi elveket hagynánk jóvá, ha nem ismernénk előre saját földi helyünket és képességeinket (már ha egy csöpp eszünk van, és felismerjük, mi szolgál a hasznunkra): minden személynek egyenlő joga van a másokkal jól összeegyeztethető, legkiterjedtebb alapvető szabadságra; továbbá a gazdasági egyenlőtlenségeknek úgy kell alakulniuk, hogy azok mindenki számára előnyösek legyenek, ugyanakkor olyan pozíciókhoz kötődjenek, amelyek mindenki előtt nyitva állnak.

Az egyenlőtlenségnek tehát csak akkora mértéke fogadható el, amelyből még a társadalom legrosszabb anyagi helyzetű tagja is valamiképpen hasznot húz. Az igazságtalanság olyan egyenlőtlenség, ami nem mindenkinek előnyös – írja a szociáldemokrata, avagy liberális(?) John Rawls.

Az orbánizmus az igazságtalanság szóval jellemezhető a legrövidebben. Az ellenzék szótárában ezért az igazságosság szónak kell lennie a legkiemeltebb helyen, és ezzel szoros összefüggésben az egyenlőtlenségek elleni és a szabadságjogokért való küzdelemnek.

Az igazságosság elvét érdemes szem előtt tartani az ellenzéki pártoknak az egymáshoz való viszonyukat illetően is. Az önkormányzati választások megmutatták, hogy a konfliktusokat, patthelyzeteket kiválóan meg lehet oldani az előválasztás intézményével, amely igazságos megoldást kínál. Emellett úgy tűnik, hogy az ellenzéki választók számára is megkönnyítik az átszavazást az ellenzéki pártok között, hiszen az előválasztás nyertesei a hivatalos szavazáson is sikeresekké váltak.

Ha az ellenzék egységes marad, ha képes egy olyan víziót mutatni, amely hihető módon egy igazságos Magyarország képét vetíti a választók elé, akkor van még esély meggátolni az illiberális állam teljes, visszavonhatatlan kiépülését és megszilárdulását.

Kiemelt kép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán
Olvass tovább!