A nemzeti giccs anatómiája – 3. rész

A Fidesz az utóbbi években támadást intézett az úgynevezett liberális túlsúly ellen, amely többek között az uralkodó irodalmi kánon leváltását tűzte ki maga elé. Az elmúlt hat esztendő „kánonváltó” megnyilatkozásai nem csupán a leváltandó kánon szereplőire – köztük a kortárs magyar irodalom legjelesebbjeire – mutattak rá, hanem az is összeszedhető belőlük, kikkel kellene őket leváltani. Ez a cikk az ő műveik egyezéseire mutat rá egymással, a jelenlegi állami emlékezetpolitikával és a népi képzelet mitologémáival is. Alább következik a Nemzeti giccs anatómiája című, háromrészes sorozat befejező része, az első ide kattintva, a második pedig ide kattintva olvasható. 

Az egyén döntési szabadságának kétségbevonása ugyancsak a huszadik században már nagyon is virgonc autonóm individuum alávetését célozza. Jászberényi József[1] a Trianon óta erős Erdély-romantika mellett azzal magyarázza A funtineli boszorkány kirobbanó sikerét – 2005-ben a Nagy Könyv versenyben a legnépszerűbb 12 magyar regény közé került –, hogy a latin-amerikai írók divatja nyomán a „mágikus realizmus” – egy Márqueztől Coelhóig vezető leszálló pályán, egyre több mágiát és egyre kevesebb realitást kínálva – elérte a szélesebb olvasóközönséget. Ilyen mágikus vonásnak tartja Jászberényi a műből kiolvasható sorsfilozófiát: „A történeteink tehát előre meg vannak írva, a bűvös körből nincs mód kitörni. Ugyanezt sugallja a regény narratív menete is: voltaképpen egy jóslattól indul a történet, s a jóslat pontos beteljesülésééig tart. Közben pedig Nuca, a boszorkányasszony mindent előre megjövendöl”. Így aztán „az olvasó – egyre kisebb izgalommal – pusztán azon csodálkozhat, hogy minden éppen úgy történik, ahogy az előre elmondásra kerül”.

Mellőzzük most, de ne feledjük, hogy a giccsolvasó éppen arról szeret értesülni, amit már amúgy is tud. Sérült önbizalmára balzsam, hogy olvasmánya is őt igazolja. Ezért nem zavarja, sőt szereti, ha a regényben ábrázolt események nem csupán a sors könyvében, hanem a kezében tartott könyvben is előre meg vannak írva. Fontosabb, és nem csupán A funtineli boszorkányra, hanem Wass egész életművére érvényes ennek a „mágiának” egy másik aspektusa, amire ugyancsak Jászberényi hívja fel a figyelmünket: „Az ilyen szabadságfelfogás messze áll mai életünk polifon, posztmodern(?) szabadságfelfogásaitól, hiszen ez a világ ma – remélhetőleg minél tovább – éppen arról szól, hogy sokan sokfélét gondolhatnak, számos egyenrangú értelmezői közösség létezik, és a választás szabadsága mindenhol jelen van.”

A kánonból hiányolt irodalom olvasója készséggel lemond szabadságáról, ha ezáltal a sorsáért viselt személyes felelősségétől is megszabadul. Ha saját mulasztásai és vétkei ódiumát a végzetre háríthatja. Ezért saját legbensőbb meggyőződését igazolja Wass „mágikus” szemléletmódja.

A fatalizmus megnyilvánulásaival nem csupán ebben a „mágikus” boszorkányregényben találkozunk, hanem Wass más regényeiben[2] és a nemzeti giccs irodalmának más darabjaiban is[3].  Ez a fatalizmus rokonságban áll a biologizmussal, annak állításával vagy sejtetésével, hogy az emberi életet az állatvilágéhoz hasonló törvények irányítják. Wass természetleírásai, amelyeknek sok finom észrevétele méltán dicsérhető, jóllehet monoton ismétlődésükkel egy idő múltán sokat vesztenek frissességükből, az emberi lét és a természeti lét mély azonosságát hivatottak érzékeltetni. Másfelől bizonyos írói ügyetlenségről vagy igénytelenségről árulkodik, hogy jószerivel csak az ilyen természetleírások beiktatásával képes a helyszínek közötti átmenetet megoldani.

*

A kánonból hiányolt szerzők műveiben, mint láttuk, a szereplők etnikai hovatartozása és abból levezetett kollektív identitása meghatározó szerepet játszik. Vagy eleve annyival fontosabb az egyéni, személyes vonásaiknál, hogy azokról nem is értesülünk, vagy azok mintegy önként adódnak nacionáléjukból. A pozitív, az olvasó számára identifikációs mintaként vagy libidinális áttétel tárgyaként szolgáló szereplők azok lesznek, akikben mint tükörben az olvasó saját kollektív identitását élvezheti.

A zavartalan élvezethez az kell, hogy ez az identitás-tükör makulátlan legyen. A zavaró foltokat el kell távolítani.

A giccsirodalom ezért mindig történelmet hamisít, alternatív történelmet gyárt.

Nem is tudom, van-e olyan nemzet Európában, amelyik ne próbálta volna meg a legutóbbi mocskos háborúban való részvétele szégyenfoltjait a giccsirodalom segítségével eltüntetni. Amelyik ne kapott volna örömmel az irodalom kínálta történelmi giccsen.

Kelet-Európa népeinek emellett az elszenvedett történelmi kudarcokra is gyógyírt kell találniuk a giccsben. Ehhez egyre tovább kell hátrálniuk az időben, hiszen minél régebbi a kor, annál kevesebb adat teszi kétségessé a koholmányt. Ámbár nemcsak a románok vagy a magyarok büszkélkedhetnek kitalált eredettel. A Tacitus által leírt cheruskok éppoly kevéssé voltak a németek ősei, a Ronsard Franciade-jában megénekelt Francus, a trójai Hektor állítólagos fia éppoly kevéssé volt a franciák ősapja, mint ahogy a románok sem származtak Decebal dákjaitól vagy a magyarok Attila hunjaitól.

A magyarokra, igaz, kívülről ragadt rá a hun rokonság legendája. Már a honfoglalás idején azonosították őket a hunokkal a megtelepedett európai népek, egyrészt mert szokásaik, harcmodoruk, egész kultúrájuk a hunokhoz tette hasonlatossá őket a más lovasnomád népeket nemigen ismerők szemében, másrészt a sztyeppei genealógiában járatlanoknak a „hungarus” népnév is hun eredetre utalt.[4] A kívülről kapott, és inkább megbélyegző, mint dicsekvésre okot adó rokonításból Kézai Simon kovácsolt eredetmondát, amely ebben a formájában  az Árpádházi dinasztia és a korai feudális vezetőréteg uralmát volt hivatva ideológiailag alátámasztani.

Nem volt ebben semmi új, Európa-szerte hasonló eredetmondák szolgálták a római birodalom romjain berendezkedő új hatalmak önigazolását. Az eredet kérdése akkor vált ismét fontossá, amikor az volt a napirenden, hogy az egyes etnikai csoportok politikai nemzetként határozzák meg magukat, feltételezett leszármazáson alapuló közösségből egyenlő jogokon és közös kötelességeken megalapozott politikai nemzetté alakuljanak át. És akkor került le a napirendről, amikor ez sikerült.

Van, akiknek máig sem sikerült. Például azoknak sem, akik ma magyaroknak mondják magukat.  A változásra képtelen társadalmak, mondja Münkler, „arra törekednek, hogy a történelem befolyása ne mozdíthassa ki őket egyensúlyi helyzetükből”. Az eredet mítoszának, amely előbb egy ismeretlen előtörténet pótléka, majd egy jövőre irányuló közös törekvés jelképes összefoglalása volt, „itt az a szerepe, hogy semlegesítse azokat az impulzusokat, amelyek változást idézhetnének elő; az alakulás befagy, és az azonos visszatérésének mitikus feltételezése a folytonosság igazolásául szolgál, amelynek érzékelésére az ilyen társadalmak rá vannak utalva”[5]. Ettől kezdve történelemhamisítás a neve, hirdetői harciasan lépnek fel, az elfogulatlan történetírást ellenséges áskálódásnak tekintik, és idegen háttérhatalmak összeesküvésének tulajdonítják. Münkler szerint a politikai mítosz három összetevője, a narratív variáció, az emblematikus sűrítés és a rituális színrevitel közül a narratív variáció szerinte inkább a társadalmi változások szolgálatában áll, míg az emblematikus sűrítés és a rituális színrevitel a változatlanságot szolgálja[6].

Mihelyt azonban bekövetkezik a mítosz ikonizációja („iconic turn”), a narratíva képlékenysége – és azzal együtt a lehetőség, hogy a mítosszal annak őseredeti terepén, az elbeszélésben kritikailag megütközzünk – jelentőségét veszti a plakátszerűvel, a közvetlenül gerjesztett képzeletivel szemben. Azáltal, hogy a narratíván az ikonikus uralkodik, elhalványul a mítosz egyik legfontosabb vonása: különbözése a dogmától[7]. A mitikus képek ráadásul olyan erőt képviselnek, amelyet nem korlátozhatunk az általunk választott célokra. Újra meg újra visszatérnek akkor is, amikor már nincs szükségünk rájuk[8].  Ha a politikát mitikus képekben fogjuk fel, annak az lesz a következménye, hogy a körülményeket változhatatlannak érzékeljük, és ezáltal lehetetlenné válik annak elgondolása, hogy önmagunk megváltoztatásával mások hozzánk való viszonyát is megváltoztathatjuk. Aki Siegfriednek érzi magát, és egy nagy, erős karddal hatakozik, szem elől veszti az erőszakos megoldás alternatíváit[9].

Az, hogy a magyarság, mint a Himnuszban is olvasható, „Bendegúznak vére” (Bendegúz, alias Mundzsuk Attila apja volt[10]), nem csupán egy ma már semmire sem használható harcias hatalommal való azonosulást kínál. Vigaszt jelent az olvasó számára az is, hogy ezzel a rokonsággal a sztyeppei katonanépek nagy családjába tartozónak tudhatja magát. „Néz nyúgatra, borús szemmel néz vissza keletre / A magyar, elszakadott testvértelen ága nemének”[11].,  és ha nem is mondhatja el magáról a kijózanodott Vörösmartyval, hogy „Testvérim vannak, számos milliók”[12], mert idegengyűlölete szembefordítja a népek jelenbeli és jövendő testvériségének gondolatával, annyit legalább elmondhat, hogy „terestvérim voltak, számos milliók”.

„Kazár, kun… testvérnépek vagyunk, bizonyos az! Bárcsak idejönnének. Lenne hely mindannyiunk számára ezen a földön, s együttesen megmentődhetnénk királytól, papoktól, s bizony még magunk országát is megteremthetnénk itt, Öregisten országát, Szamos völgyétől le a Maros völgyéig, szabad Kun-Kazár országot!” – olvashatja Wass Albertnél[13]. Kodolányi János is, jóllehet nem tartozik a finnugor rokonságot tagadók[14] közé, a magyar régmúltban játszódó regényeiben inkább a sztyeppei türk kapcsolatokat emlegeti: „Már a kúnok között, Havaselvén, találkoztak sok magyarral és csakugyan, mindjárt tudtak beszélni velük. Mert ők, a baskirdok, emlékeznek dédapáik szavára. Hogy valamikor mind együtt voltak, még a bolgárok is, de a magyarok elszakadtak tőlük, hogy elfoglalják Etilközt, majd Etile király országát. Ők azonban ott maradtak. Most is sok baskird él még az Itil vidékén.”[15]

Bemutatja, egyébként a valóságnak megfelelően, hogy a honfoglalás utáni századokban a vezető réteg többnyelvű volt, a magyaron kívül türk és „kozári” (azaz kazár) nyelven is beszélt[16]. Erre a multikulturalizmusra olvasói persze kevéssé fogékonyak. Ahogy azzal a kísérletével is kivívta maga ellen a purista magyar nyelvszemlélet ellenkezését, hogy megpróbálta a különböző etnikai eredetű (kun, besenyő, kazár) magyar népcsoportok nyelvi sajátosságait érzékeltetni (a kun eredetűek ízve beszélnek stb.)  Holott Móricz Rózsa Sándorának esetlen naturlaizmusával ellentétben itt a nyelv normális létezésmódjának érzékeltetésére tesz kísérletet, ahogyan az pl. szláv vagy neoromán nyelvű beszélők számára adott.

Az, hogy a magyarság koholt eredetét, egyébként 19. századi előzmények nyomán, a népi képzelet – és újabban a hivatalos emlékezetpolitika is – egészen Mezopotámiáig, az emberiség első ismert írásos kultúrájáig, a sumérokig igyekszik meghosszabbítani[17], a fentiek értelmében azt a gyanút kelti, hogy e képzelet szubjektumának nem csupán az elmulasztott teendők, hanem az elmulasztott elsajátítandók terén is van mit megszépítenie. 

A Kard és kasza vak prófétája így prédikál a hegyen: „Segítsétek egymást igaz szívvel, minden erőtökkel, s az Úr veletek lesz ismét, mint hajdani időkben, Árpád vezér alatt, s még azelőtt is, sok ezer esztendővel annak előtte, mikor még az Úr választott népe voltatok Úr városában.” (2. 326-327. oldal) Kodolányi táltosa pedig így adja tovább az özönvízig visszavezethető titkos tudást: „Bizony, fiaim, – oktatta őket Apsa s mindnyájan mély tisztelettel, látott szájjal hallgatták, – még könyvek is vannak ám ilyen írással. Nekem van ilyen könyvem. Apámtól örököltem, ő meg öregapámtól, az pedig ükapámtól, így egészen a hetedik atyámig. Ő pedig az Égből kapta, amikor az a nagy áradás volt, a Hold leesett az égről s nem volt Hold.”[18] A rovásírásról van itt szó, amelyet ezek szerint őseink Mezopotámiából hozhattak. A népi mitologéma szerint István király papjai vetették máglyára rovásírással rótt ősi könyveinket. A kereszténység felvétele, és ezáltal a magyar etnikum betagozódása az európai kultúrkörbe tehát valójában kultúravesztés volt.

Másfelől viszont, mint az közismert, Európa kulturális fölénye annak köszönhető, hogy a magyarok, Európa védőbástyájaként, feltartóztatták a Keletről betörő (és most eltekintünk attól, hogy ezek szerint szintén mezopotámiai, vagy legalábbis turáni eredetű) hordákat. Makkai Sándor Hollandiában élő fiatal lelkésze számára az itthoni áldatlan állapotokkal a török terjeszkedés feltartóztatásáért fizetünk: „Mink, szegin magyarok nem is képzelnők azt. Micsoda templomok, paloták, mily nagy kereskedelmek, mesterségek, micsoda míveltség és tudomán meg művészetek vagynak ott s biztonságos állapotok! Mink védelmeztük s tartjuk mostan is a fene pogánság ellenében napnyugat boldog népeit, hogy mívelődjenek és gazdagodhassanak, míg mink szeginségben, tudatlanságban, durva erkölcsökben, sárban, piszokban vészünk!”[19]

Az, hogy Makkai hőse itt nosztalgikus elismeréssel szól a Nyugat kulturális fölényéről, nem csökkenti, inkább csak elmélyíti a gondolat önfelmentő hamisságát. Hiszen egy olyan műveltségi hátrányért, amelynek ledolgozása azóta minden egyes nemzedéknek újra és újra módjában állt volna, egy többszáz évvel korábbi eseményt okolni nem igazán meggyőző okoskodás.

Az az állami rangra emelt emlékezetpolitika, amely többek között a Szabadság téri emlékműben vagy a Sorsok Háza projektben testesül meg, és e két példából láthatóan az újabbkori történelem átértékelésére is bejelenti igényét, bőséges tápot talál Wass Albert regényeiben. A történelemhamisítás Wass regényeiben mindenekelőtt legújabbkori történelmünk két szégyenfoltja, a magyarországi zsidóság elpusztítása és a magyar háborús részvétel kérdése körül sűrűsödik. Mindkettő esetében a „magyarság” áldozatként való feltüntetése és a felelősség másra hárítása a módszer, a zsidóság esetében pedig, némi ellentmondás árán, az áldozat hibáztatásával lesz teljessé.

Mindez egyetlen bekezdésen belül szemlélhető a Kard és kaszában. Miklós gróf némi lelkifurdalással gondol vissza arra az esetre, amikor üres biztatással rázta le Reich Samut, a rettegő zsidó boltost, aki tanácsért és segítségét fordult hozzá: „Sokszor gondolt vissza Miklós később erre a beszélgetésre. Amikor látni kellett, amint goromba, részeg oláh csendőrök puskatusával tömték marhavagonokba a mindenükből kifosztott zsidókat, s aki elesett, azt egyszerűen agyonverték s úgy hajították be a többi után. Amikor hírét vette a gázkamráknak, az oltatlan mésszel megtöltött gödröknek, embertelen szörnyűségeknek. Majd később, amikor megfordult a kocka, és dühös bosszúvágytól tajtékzó bőrkabátos, pisztolyos, fényes csizmájukat szíjkorbáccsal verdeső zsidó legények kéjelegtek áldozataik megkínzásában a népi demokrata rendőrség kihallgatószobáiban, ahol harapófogóval tépdesték le emberek körmeit, és öngyújtó lángjával égették meg sikoltozó lányok mellbimbóit” (2. 242-243. oldal) Itt meg kell jegyeznem, hogy nincs igaza Ágoston Vilmosnak, amikor szemére veti a szerzőnek, hogy a marhavagonokban végrehajtott deportálást tévesen tulajdonítja a románoknak[20]. Az igazság az, hogy 1941-ben, a helyben rendezett pogromokkal párhuzamosan, a román vasgárdisták is deportáltak a zsidókat a Dnyeszteren túl létesített haláltáborokba[21].

Viszont sem Wass Albert, sem hőse nem lehetett tanúja a visszafoglalt Bukovinában és Beszarábiában elkövetett atrocitásoknak, tanúja lehetett viszont annak, amikor 1944. május 16. és június 9. között a viszacsatolt Észak-Erdély zsidóságát a magyar csendőrség  zsúfolta marhavagonokba. A gázkamrákra való hivatkozás a következő mondatban szintén nem a románok által Transznyisztriába, hanem a magyarok által a náci haláltáborokba deportált zsidók sorsára vonatkozik.

A történteket hézagosan ismerő olvasó mindenesetre arra a következtetésre jut, hogy a magyar közigazgatás által elkövetett bűnök valójában a román vasgárdista kormányt terhelik.

Wass csúsztat, történelmet hamisít, amikor a magyarok által végrehajtott deportálás felelősségét (is) a románokra hárítja, de állítását igazságba csomagolja, hiszen a románok (is) deportáltak marhavagonokba zárt zsidókat.

Így aztán, amikor a harmadik mondatban Miklós gróf – és vele Wass – a sztálinizmus rémtetteit „a zsidók” bosszújának tulajdonítja, akkor az olvasónak rá kell ébrednie, hogy ez a bosszú nemcsak személy szerint, hanem a kollektív bűnösség fogalmai szerint is ártatlanokat sújtott: „a románok” bűneiért „a magyaroknak” kellett lakolniuk. Ez a kiáltó igazságtalanság pedig visszamenőleg kérdésessé teszi a vagonokba zsúfolt, haláltáborokba deportált zsidók ártatlanságát. A bűnösből így lesz ártatlan áldozat, s az ártatlan áldozatból bűnös.

Az Átoksori kísértetek elbeszélője a háborút Magyarországon éli át, így a zsidók deportálását sajnálatos módon nem foghatja a románokra. Viszont kéznél vannak más idegenek: a németek. Gátlástalanul (és a magyar állami emlékezetpolitikával teljes összhangban) azt hazudja tehát, hogy a zsidók deportálása a Gestapo műve volt, míg a magyarok a város polgármesterének vezetésével menteni próbálták őket (100-101. oldal). És aztán mégis bekövetkezett a vérlázító igazságtalanság: a sztálinista terrorról ismét mint „zsidó bosszúról” számol be az Átoksori kísértetek elbeszélője, immár a lelkifurdalás felhangjai nélkül, folklorisztikussá jegecesedett megfogalmazásban: „Az elhurcolt zsidók visszatértek s hozzáfogtak szörnyűséges ígéretük beváltásához, hogy keresztény koponyákkal kövezzék ki Budapest utcáit.” (133. oldal) Majd pár oldallal később még egyszer, nehogy elfelejtsük: „»Keresztény koponyákkal kövezzük ki Budapest utcáit!«, hányszor hallottam hencegni ezzel azokban a napokban. Mert valahol távol onnan, ezer meg ezer öreg zsidó meghalt szörnyűséges módon, apák, anyák, nagyapák. S a szemet szemért, fogat fogért hittétel szerint valakinek fizetnie kellett értük, mindegy kinek, de valakinek szenvednie kellett, mert ők is szenvedtek.” (140. oldal)

Az elbeszélő szerint a szörnyűséges zsidóuralom mindjárt 1945-ben, közvetlenül a háború után kezdődött. (132-133.) Csak találgathatunk, Wass miért felejtett ki a magyar történelemből egy korszakot, ezúttal a rövid demokratikus kísérletet, amelynek aztán a kommunista hatalomátvétel vetett véget. Talán azért, mert számára demokrata és kommunista egy kutya. Hiszen elbeszélőjének új otthona, Amerika is kommunistagyanús: „De az igazság az, hogy a pionír atyák bátor és szabad Amerikája, mely praktikus kereszténységen és az egyén felelősség tudatán épült volt naggyá, nem létezik többé. Helyette egy megváltozott Amerika van itt, mely belezavarodott egy hamis demokrácia üres jelszavaiba s a szabadságot lassan becseréli a szocializmus aprópénzére.” (205.) Azoknak az olvasóknak, akik Wass regényeiben keresik az igazságot, a „libsiket” és „bolsikat” egybesöprő állami emlékezetpolitika sem lehet idegen ezek után.

De mi is történt valójában 1945 előtt? „Egy barbár horda tódult egyre beljebb az országba, amerikai bombázógépek százainak védelme alatt. A harcvonalon a magyar honvédség próbálta elkeseredett erőfeszítéssel útját állani a beözönlő ázsiai csordának, míg mögötte az országot egy másik ellenség árasztotta el, mely hidakat robbantott, gyárakat gyújtott fel és elhajtott minden barmot, kirabolt minden gabonást.” (123.) Tehát az amerikaiak érthetetlen okokból a magyarokat megtámadó barbár hordát támogatták, sőt közvetve az egyébként szövetséges németek is, akik ezalatt kifosztották az országot. Nehogy elfelejtse a nagy igazságot, amely szerint a barbár hordákkal egyedül szembeszálló magyarság az összes nagyhatalom igaztalanul bántott áldozata volt, az olvasó néhány oldallal később ismét arról értesül, hogy a magyarok a szabadságért harcoltak, miközben a háború okozói, a németek terrorizálták őket, otthon hagyott családjaikat pedig az amerikaiak gyilkolták: „Ott voltak a magyarok, akik szabadságukért, családjukért, otthonukért harcoltak egy vad ázsiai csorda ellen, de ugyanakkor a hátuk mögött rabolta és terrorizálta őket az a szövetségesük, aki miatt ez az egész háború a nyakukba szakadt. És ugyanakkor otthonukra és családjukra gyilkos bombákat dobtak alá az amerikaiak, akiket csodáltak és kedveltek s akikkel háborúban sem voltak.” (128.)

Bemutattam néhány tematikai invariánsát a Magyar Művészeti Akadémia szószólói és a pártállami sajtó publicistái által hiányolt „igazi magyar irodalomnak”, amelyet, mint láttuk, eleve giccsnek szánt, vagy széles körben giccsként olvasott művek alkotnak. Olyan művek, amelyeket olvasóik azért vesznek a kezükbe, hogy újra és újra azt találják meg bennük, amit amúgy is tudni vélnek; hogy újra és újra megerősítse őket vélekedéseik igazában.

Erre azért van szükségük, mert személyes tapasztalataikban, napi gyakorlatukban, az őket ténylegesen körülvevő világban semmi nem támasztja alá ezeket a vélekedéseket.

És mégis tíz körömmel ragaszkodniuk kell hozzájuk. Ha nem így tennének, támpontok és kapaszkodók nélkül maradnának egy olyan világban, amelyből semmit sem értenek immár. Mivel csak azzal hajlandóak szembesülni, amit tudni vélnek, nem képesek vélekedéseiket más véleményekkel ütköztetve felülvizsgálni. Az állami emlékezetpolitika, a népi képzelet mitologémái és az „igazi magyar irodalom” egy olyan zárt diskurzustérré álltak össze, amelyből csak nagy áldozatok árán lehetne kitörni. A benne élőknek ezért van szükségük valakire, aki megóvja őket a számukra érthetetlen elvek és szempontok alapján működő külvilág ellenséges törekvéseitől.

[1] Jászberényi József, „Egy életveszélyes filozófia (Wass Albert: A funtineli boszorkány)”, Ezredvég, 2008/12.

[2] – pl. „Érzem a jövendőt – mondta [Mikolt] –, tegnap óta érzem. Nagy utat kell megjárnom előbb, s az út végén összetalálkozunk megint. Vért látok s nagy tüzet, fekete harag tüzét. Ombozvölgyébe idegenek jönnek, csattog kezökben a fegyver. Szúnyogok szigetén gyermekünk fogamzik, s szelíd hegyoldalban, nagy kőrisfák mellett házat építünk majd, kis forrás fejénél…” Kard és kasza, 1. 110.

[3] – pl. „A bárány béget, s a kígyó sziszeg, / S nincs hatalom, mely más hangra tanítsa, / S az Isten irgalmatlan dicsősége, / Hogy minden meg van írva.” Reményik: „Meg van írva”

[4] – V. ö. Sándor Klára, Nyelvrokonság és hunhagyomány, Bp. Typotex, 2011.

[5]Die Deutschen und ihre Mythen, 41.

[6] – Uo. 18.

[7] – Uo. 31-32

[8] – Uo. 138.

[9] – Uo. 128

[10]Nyelvrokonság és hun hagyomány, 321.

[11]Vörösmarty Mihály, „Zrínyi”

[12] – „Gondolatok a könyvtárban”

[13]Kard és kasza, 61.

[14] – V. ö. Szeverényi Sándor, „Finnugor konteo és a stigmatizált emlékezet”, in Povedák István, Hubbes László Attila (szerk.) Tapasztalatból hallottam…Alternatív világképek, összeesküvéselméletek társadalomtudományi elemzése, Szeged, MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport, 2018.

[15]A vas fiai, 57.

[16] – pl. Emese álma, 156, 160.

[17] – V. ö. Szilárdi Réka, Az újpogány vallási diskurzus narratív mintázatai, Bp. Magyar Vallástudományi Társaság – L’Harmattan Kiadó, 2017

[18]Emese álma.

[19]Ördögszekér, 63.

[20] „A román vasgárdisták nem deportáltak vonaton senkit, ők helyszínen gyilkoltak”, A kisajátított tér, 229.

[21] – A román katonai hatóságok különös kegyetlenséggel léptek fel a zsidók ellen a visszafoglalt Besszarábiában és Bukovinában. […]  Besszarábiából és Bukovinából az egész zsidó lakosságot, de az ország más vidékeiről is egész közösségeket evakuáltak és deportáltak a Transnistriában (Dnyeszteren túl) felállított táborokba és lágerekbe, a tízezrek valóságos haláltáboraiba.” Demény Lajos, „Zsidóellenes törvényhozás Romániában 1940 és 1944 között”, Regio, 1994/2.

Olvass tovább!