És akkor még egyszer arról, miért nincs sikeres újbaloldali párt Magyarországon?

Minden újabb ellenzéki vereséget követően felemelkednek az (új)baloldal megújításával foglalkozó írások, és szemben másokkal nem 2010-ben, hanem 2002-ben érzem magam. Azt megelőzően is állandó téma volt már egy MSZP-től balra és a posztsztálinista Munkáspárton kívüli baloldal megteremtésének igénye, de magam csak az egyetem első éveiben kezdtem lelkesedni a vonatkozó publicisztikákért. Mindezt követték a globalizációkritikai mozgalmak vizsgálatából következő politikai optimizmusok és várakozások, amelyek viszont nem teljesültek. Ennek okáiról Gagyi Ágnes írt nem régen egy remek munkát.

Bár csak 10 évet mentünk volna vissza az időben.

(Fotó: Mérce / Markoszov Szergej)

A vonatkozó reflexiók egy jelentős része ugyanis nem vesz tudomást arról, amit Gagyi valamivel több, mint 300 oldalon át fejteget, és amelyből álljon itt egy hosszabb idézet a permanens újbalos kudarc bizonyságául:

„A baloldali politika és az értelmiségi reorientáció perspektíváinak egybeeséséből következő másik aspektus az új baloldali megnyilatkozások teátrális jellege: az a retorikai pozíció, ahol más társadalmi csoportok érdekében fellépő megszólalások a saját történelmi és társadalmi relevanciájukat a más csoportokkal kötött szövetségek valós szerkezeti hiányában a megszólalás gesztusán belül hozzák létre. E megszólalások sajátja, hogy tartalmukban saját jelentőségüket és felelősségüket túlértékelik valós társadalmi hatásukhoz képest. Végül, az ebből a pozícióból megfogalmazott programok sajátja, hogy bár a válság körülményeivel az azon belül mobilizálódó iskolázott középosztály szempontjából foglalkoznak, ezt a szempontot – az iskolázott középosztály régiós pozíciójára hosszú távon jellemző módon – nem a megszólalók saját nevében, hanem az egész társadalom nevében, köztük az újonnan megszólított szövetségesjelöltek, a populáris rétegek nevében fejezik ki.”

Ez a megszólalási mód nem csak az érintett – képviselni kívánt – kör magára ismerését gyengíti, hanem e mellett a beszélő kitüntetett, szóvivői szerepét is, azaz saját maga reprezentációs igényét is erősíti. Kár lenne utóbbit tagadni, aki tapasztalt már olyat, vagy hallott már arról sztorikat, hogy egy-egy részvételiséget hirdető workshopra csak azok kerülnek meghívásra, akik vallják a meghívó normatív bázisát, az tudja, miről beszélek.

Ennek kiváló példái a magyarországi feminizmus-, és kapcsolódó identitáspolitikai viták egy jelentős része, amelyek mint a Friedrich Ebert Stiftung kutatásából kiderült, nagyon messze vannak attól, ami a magyar (alsó-középosztálybeli) nőket foglalkoztatja.

De az dominálja az intézményeket és velük a reprezentációs eljárásokat, aki a forrásokat is uralja.

Ez a politika legtermészetesebb velejárója, az ebből kiszoruló újbalolosok sem tennének másképpen. Az, hogy komolyabb hatalmi harc folyik az újbaloldali szubkultúrán belül is az erőforrásokért, az egyike azoknak, amit senki el nem beszél nyilvánosan, de mindenki meséli a másiknak. Holott az okok éppúgy keresendők a forráselosztás módjában, mint abban, ahogyan az így konstituálódó „mozgalmi liberalizmus” és a baloldaliság egymásnak megfeleltetésre kerül (ennek a belátásának reflexiója Jámbor Andrásé, noha a szerző írásaiban néha maga is el szokta követni az általa is visszatérően kritizált eljárást). Ennyiben az újbal olyan, mint a politikai baloldal: informálisban zavarosabb, mint formálisan. És ez rá is nyomja mindkettő működésére a bélyegét.

Schultz Nóra élesen fogalmaz, és másképp nem is nagyon érdemes, amikor azt írja:

„vagyis nincsenek komolyan vehető erőforrások felett rendelkező integratív intézményeink, és leginkább: nem rendelkezünk olyan csoportosulással, amely képviseleti alapon, azaz általános érdekekre hivatkozva politizálhatna.”

Azon most ne ragadjunk le (bár az sem mindegy), hogy kiket is takar a többes szám első személy, kiknek a nevében is beszél, a lényeg az, amit mond. Itt van rögtön az integratív intézmények problémája: Gagyi mentén haladva továbbra is fennáll, hogy az újbaloldaliak kódrendszeréhez nem tudnak hozzáférni még minimálisan se a tömegek. Magam sok éven keresztül voltam a Társadalomelméleti Kollégium tagja és 2006 után a Fordulat (fő)szerkesztője, pontosan tudom kikhez beszéltünk anno, és kiknek csináltuk a lapot.

Bár az utóbbi években kiváló – és tényleg – kritikai munkák sora jelent meg, a helyzet ma sem kardinálisan más. 2009-2010-ben a szélsőséges Jobbik nem a kritikai társadalomelmélet szótárával szólította meg a devizakárosultakat, hanem a sikeres – radikális – politikára jellemző ellenfél-megnevezéssel („bankok”, „spekulánsok”, „balliberálisok”, stb.) is.

Az újbaloldaliak Yuval Noah Hararije, a belga Chantal Mouffe legutóbbi könyvecskéjében is megerősíti, hogy

a hegemóniaváltásra törekvő szervezet nélkül semmiféle új politika megvalósítására nincs lehetőség.

Nincs ebben semmi korszakos megállapítás, sőt, ez is csak egy feltétel a sok közül. A szervezet (párt, mozgalom megléte) sem lehet elégséges a hegemónia kialakításához. Elég csak Németországra, az ottani Zöldek kiemelkedésére és a Die Linke stagnálására néznünk, hogy lássuk: univerzálisnak szánt gondolat is lehet a gyakorlatban partikuláris.  Hiába beszélhetünk egy társadalmilag meglehetősen beágyazott (új)baloldali mozgalmiságról, a következő idők aligha fognak az SPD vagy a Linke felfutásáról szólni. Nem véletlen, hogy Mouffe kortárs példái között sem szerepel a Linke, ahogyan az sem, hogy leginkább a Sziriza és a Podemos a mintái. Már a Corbyn- és Sanders-modellre alkalmazva is döcög a mouffe-i szemlélet, de láthatóan maga is erőlteti. Az is jellemző, ahogyan a Corbyn és Sanders fétissé lettek a kelet-európai újbaloldal számára, de erről az öngyarmatosító dologról  majd talán máskor.

Arról már ehelyütt írtam, hogy véleményem szerint miért fog még jó darabig váratni magára a magyarországi új baloldal, így most csak nyomatékosítom a korábbiakat és egy további szempontot vetek fel.

Először is az MTA TK keretében a napokban, A magyar társadalom és a politika, 2019 címmel publikált kutatás ismét megerősíti azt, amivel az újbaloldali közeg nem akar szembesülni: a munkásosztály-, alsó-középosztály- és a középosztály további – sajnos – lefelé nyitott része a szociális igazságosság kérdésében egy húron pendül azokkal, akik a nevükben beszélnek, de azontúl sokkal konzervatívabbak annál, hogy a folyamatos „átnevelések” révén (nem vagy alig létező szervezetek igénye szerint) magukra ismerjenek.

Pedig a baloldali populizmusok felíveléséhez – legalábbis ahogyan a Mérce számos szerzője megálmodja – az kellene, hogy az inklúzív populizmus jegyében a vesztesek egy normatív alapra legyenek helyezhetők. Ez az, ami biztosan nem fog menni egy tömegpártnyi támogatásra. Ezt szem előtt is kell tartania annak, aki valamekkora támogatottságú pártban gondolkodik. Amikor Kiss Viktor az antiorbánista populizmus bukásáról ír, akkor más oldalról megérkezve ő is erre jut, és az abból levont következtetés is hasonló ahhoz, amit Schultz ír: „A magyarországi újbaloldal demokrácia-felfogásában elfordult a képviseletiségtől és már jó ideje a részvétel-fetisizmus állapotában rekedt.”

Másodszor, további szempont a tisztázatlan viszony a létező pártokhoz. Mielőtt arról beszélnénk, hogy Magyarországon nem jött létre újbaloldal, akkor csak azt nem vesszük észre, hogy de igen. 2013 óta van egy újbaloldali párt, mégpedig a Párbeszéd, ennek támogatottsága megalakulása óta 1-2%. Ez nem azt jelenti, hogy ennyi lenne a kereslet az újbaloldaliságra, annyit azonban biztos, hogy ez a szervezet beárazásra került. Mindennek ellenére sem igaz, amit Jámbor András ír, hogy „lényegében egyszemélyes párt” lenne. Annak ellenére, hogy önállóan soha nem mérettette meg magát, a régi-újbaloldaliság számára fontos témákat hozott be, a parlamenti munkában szivárvány frakciója problémaérzékeny, és Jávor Benedek eredményes munkája nélkül szegényebbek lennének ma az ellenzéki esélyek.

Az viszont kevéssé megy, hogy ha bukó van, akkor azért mindig az MSZP (vagy más) a hibás, ha közös jelöltállítás van, akkor pedig „a baloldal megújítása a cél”.

Ennek „fura”, az MSZP-nek (is) jótanácsokat osztogató közelmúlt-feldolgozása az egyébként remek baloldali közgazdász, Büttl Ferenc EP-választás utáni írása.

Egy új újbaloldali formáció hasonló (intézményi) feltételekkel szembesülne, mint a P(árbeszéd). De ezek felemlegetése politikai értelemben egy ponton túl csak magyarázkodás – amit egy elemző ért és méltányol, egy kormányt/ rezsimet váltani akaró állampolgár sajnos tesz rájuk. Mert időközben a technokrata populista pozícióból instant-liberális (generációs) párttá szelídült Momentum megmutatta, hogy lehet más a pártszervezés. Az Index összeállításából pedig az tűnik ki, hogy a 2013 nyarán 1%-on vacakoló Demokratikus Koalíció, továbbá a Momentum kampánya és közösségteremtése messze felette áll a többi létező ellenzéki párténak. Lehet ezen pártok (köz)politikai világképével egyet nem érteni, lesajnálni magszavazótáboruk átlagéletkorát vagy gúnyolódni tagjaik Erasmus-liberalizmusán, ezek az EP-választás eredménye vagy korábbi havi pártpreferencia-mérések publikálása után maximum a saját párttagokat tömörítő zártcsoportokban lelhetnek egyetértésre.

2019-re – nem várt, de nem lehet mondani, hogy előkészítés nélküli módon – egy liberális-balközép és egy liberális párt megerősödésére lehet esély. Beszélnek már sokan ellenzéki átrendeződésről, e sorok írója azért várna még ezzel. Ugyanakkor amennyiben igaznak bizonyul, hogy a magyar politika tényleg visszarendeződik 2010 elé, azzal a liberális/ balközép – antiliberális – nem politikatudományi értelemben vett – törésvonal élesedhet. Ez akár még jobban csökkentheti az újbal iránti keresletet, ahogyan előállhat az is, hogy az „erősebbek” mellé kisebb, immáron (új)balos szemüveggel jól körülrajzolható párt kidomborodására nyílik esély. Lehetne érvelni hosszasan az utóbbi mellett is, de már annyiszor tettek így mások, hogy nem merészkednék egyelőre a politikai fantasztikum világába.

Schultz Nóra azt írja, identitásként létezik a baloldaliság. A reálpolitikát is minden bizonnyal a Spektakuláris Hatalmasság csalafintaságának tudó Tett szerzője szerint az „újbaloldal feladata: meghaladni az identitást”. Ez megy immáron 2002 óta.

Menetrendszerűen bejön melléjük egy-egy hihetetlen műveltségről tanúbizonyságot tévő „mindenki téved, nekem van igazam, és ez valahol szörnyű” hangulatban megíródott TGM-írás.

Hogy ezen túl mi van az újbaloldalra nézve, arról nincs most egyértelmű elképzelésem, e sorok írója csak arról írt (ismét), hogy mi van azon innen.

Címlapkép: Mérce / Markoszov Szergej
Olvass tovább!