TGM: Az európai választásokra

Szokványosabb körülmények között rendes baloldali ember azt mondaná, hogy mert az európai választásokon induló magyarországi pártok között számunkra nincs elfogadható alakulat, ezért nem szavazunk, vagy protesztszavazatot adunk le. Ez az utóbbi opció azonnal kiesik, ha meggondoljuk, hogy a be nem jutó pártokra leadott szavazatokkal csak az állítólagos „Fidesz-KDNP”-t, azaz Orbán Viktor pártállami apparátusát támogatnánk. Ennél még a nemszavazás, a szavazástól való tartózkodás is „hasznosabb”.

A komolyan esélyes ellenzéki pártok közül az MSZP-P a szörnyű hétköznapi működése és gyanús húzásai miatt nem érdemli meg a szavazatunkat, alacsony szellemi színvonala, megalkuvó magatartása, ügyetlen demagógiája kíméletesen szólva is elkedvetlenítő. Programja – amelyet nem nagyon népszerűsít – nagyjából elfogadható egy jobboldali szocdem párttól. Európai pártszövetsége (S&D) tűrhető.

Mellette szól, hogy ha rá szavazunk, bejuttathatjuk a parlamentbe a ma legjobb európai képviselőnket, Jávor Benedeket, ami nem volna kis dolog. De vele együtt menne a gyorsan romló Ujhelyi István, aki legutóbb (ezt május 15-én este írom) már az ukrajnai vendégmunkások ellen uszított… Meg Szanyi… De hagyjuk az MSZP bűnlajstromát, elég közismert.

Ám hogy egyetlen képviselő miatt (akinek a helye nem is biztos) szavazzunk ennyire tönkrejutott, romlott pártra…? Nem nagyon megy.

A DK legtöbb tekintetben jobboldali párt, demagóg, fanatikus szekta, amely azonban elkötelezetten, mondhatni mániákusan Orbán-ellenes, e tekintetben megbízható. Ugyanakkor arra hajlik, hogy gépiesen az ellenkezőjét mondja mindannak, amit Orbán Viktor mond, ha kell, ha nem. Ilyen a Gyurcsány-házaspár legutóbbi ötlete, az „Európai Egyesült Államok”.

Ez csak arra volt jó, hogy a kormánypropaganda elhitesse még olyan komoly emberekkel is, mint Böröcz József barátom (Rutgers University), hogy ilyesmi csakugyan szerepel a napirenden (bárki másnak a napirendjén), pedig ezt senki nem akarja, komolyan tehát a DK se. Evvel csak az euroszkeptikus, szuverenista közvéleményt lehet bőszíteni, amúgy totál bénaság, semmi értelme, üres duma. A DK ukránozással, putyinozással és erdélyimagyarozással küzd az etnicizmus ellen, és olyan módon kíván „liberális” színben föltűnni, hogy attól az igazi liberálisok sírva fakadnának. Nélkülünk is alighanem bejut.

A Jobbik nálunk nem jöhet szóba.

Az LMP fő jelöltje, Vágó Gábor nekem rokonszenves (kár, hogy a kitűnő Meszerics Tamás nem indul), de a párt viselkedése gyanút keltő, amikor éppen nem öngyilkolászati jellegű. A programjában vannak kitűnő elemek, és az Európai Parlament zöld frakciója ott az egyik legjobb (érdemes lenne támogatni), de az LMP hazai ámokfutása és jobb-bal cikkcakkjai nem teszi(k) érdemessé bizalmunkra.

A Momentum jobboldali párt, nem voksolhatunk rá, bár szépen kiállt nemes ügyek mellett. Legfőbb vezetői akkora hajlamot mutatnak az összevissza beszédre, a giccsre és a rossz nyelvtanra, olyan rémületes történelmi tudatlanságot árulnak el, s akkora gazdaságelméleti zűrzavarban élnek – s ez a fiatal értelmiség pártja☺!… – , hogy legmélyebb sajnálatunkra kénytelenek vagyunk a XXI. századnak ettől a büszke megtestesítőjétől eltekinteni. Az európai színtéren valaminő rejtélyes okból avval az Emmanuel Macron elnökkel rokonszenvezik e derék kis alakulat, akinek a fő érdeme az, hogy Orbán, a 888 és az Origo utálja, de ettől még nem szűnik meg népellenesnek és ripacsnak lenni.

Gyorsan túljutottunk az ellenzéki pártok listáján.

Elég hiba, hogy „európai” választáson csak az ilyen helyi, járási pártokra lehet szavazni – ugyan miért ne lehetne bármelyik EU-tagállam bármelyik pártjára, ha ez itt csakugyan Európa…? – , ez nagyon megkönnyítené a helyzetünket, hiszen pl. választhatnánk a portugáliai Baloldali Blokkot (Bloco de Esquerda); bár ld. ezt a kritikai írást is a portugál baloldalról. De más lehetőségek is lennének bőven.

Európai kérdésekről többször is írtam mostanában – ld. itt és itt és itt – , ezeket a tételeket és megfigyeléseket most nem ismétlem meg.

De van valami, amit különösen a Mérce olvasóinak szeretnék kifejteni.

Sokan állítják az Európai Unióról, hogy „neoliberális” intézmény. Ez egyszerűsítés. Az „európai gondolat” mint olyan a Ventotenei Kiáltványból származik (itt megtalálható az EU összes nyelvén, magyarul is), amelyet eredetileg az akkor még kommunista Altiero Spinelli írt 1941-ben a fasiszták fogságában (egy Nápoly melletti kis szigeten).

Ez az a koncepció, amely miatt – bár katolikus-korporatista elemeket is tartalmaz – a néhai Mrs. Thatcher egyenesen szocialistának tartotta, s emiatt gyűlölte az Európai Uniót. Az Európai Unió és jogelődei a szabad piaci és a védővámos-etatista gazdaságpolitikák ritmikus váltakozásának egyébként már Mannheim Károlytól megfigyelt hullámzása szerint – s ami még adekvátabb: Polányi Károly „kettős mozgás” elméletének megfelelően – alakították irányvonalukat.

A neoliberalizmus kudarcot vallott, s a mai szélsőjobboldali áttörés többek között a védővámos (protekcionista), korporatista-etatista, nemzetállami-soviniszta, a gazdasági versengést egyre inkább katonai erővel alátámasztó politika népszerűségének köszönhető.

Antikapitalistáknak tudniuk illenék, hogy bár a neoliberalizmus csakugyan ellenség, de letepert, a földön heverő ellenség, a libertárius-neokonzervatív történelmi szakasz már véget ért, míg a korporatista-etatista gazdaságpolitika kezdi mindenütt átvenni a hatalmat. S ez is kapitalizmus (bár valamelyest más), tehát ez is épp úgy ellenség, mint a piaci-megszorításos-államtalanító változat volt.

Igaz ugyan, hogy a szociáldemokrácia (amelynek én nem vagyok a híve, bár kisebbik rosszként olykor kiegyezném vele) ma már megkülönböztethetetlen a burzsoá etatizmustól (New Deal stb.), amely megtartja a tőkés magántulajdont, de a gazdaságpolitika irányítását az állam (az állami elitek, bürokráciák, intézmények, közigazgatás) kezébe adja: ez a XIX. században új jelenség volt, amelyet Marx vett észre először a Louis Napoléon brumaire 18-ája c. klasszikus művében (1852), amelyről (s a problémáról) nemrég tartottam előadást a pisai Marx 201 konferencián (kézirat).

A fasiszta, rooseveltiánus, gaullista és szociáldemokrata gazdaságpolitika közötti különbség mindenekelőtt az újraelosztás vonatkozásában mutatkozik meg (itt most – botrányos mértékben – eltekintek az állampolitikai eltérésektől: autoritarizmus, militarizmus, terror, zsarnokság, tömegmészárlás, népirtás, vagy se: ez korántsem mindegy). A szociáldemokrácia egyenlősítő, a szegényeket fölemelő újraelosztási politikát folytat (ami helyeselhető, sőt: helyeslendő), de minden (akár kezdő) marxista tudja, hogy nem az elosztási, hanem a termelési viszonyok a döntők.

A burzsoá etatizmus, sőt: a tervező államkapitalizmus is kapitalizmus, tehát az antikapitalistáknak épp oly élesen szembe kell szegülniük vele, mint a „neoliberális”, „szabad piaci” változattal. A liberálisok makacs tévedése, hogy a kommunizmus egyenlő az etatizmussal, „az állami túlhatalommal”, központosítással: mert az ő szemükben Sztálin testesíti meg a szocializmust-kommunizmust.

A mai antikapitalisták egy része ugyanezt képzeli, egyszerűen megfordítva a liberális tévedést, s úgy véli – marxista szemszögből száz százalékig tévesen – , hogy az állam gazdasági hatalma „haladást” jelent a piaci variánsokkal szemben, pedig ez csak a kapitalista válságciklusok függvényében alakuló fölületi jelenség, amely épp annyira elnyomó lehet, mint az „ultrapiaci” vagy „neokonzervatív” változat. Megfordítva, a liberálisok is tévednek, amikor arról ábrándoznak, hogy a piaci társadalom a politikai szabadság garanciája (pedig Mussolini és Pinochet is gazdasági „liberális” volt).

Ily módon a baloldal egy része öntudatlan szövetségesévé válik a védővámokkal körbekerített, militáns és soviniszta nemzetállamnak és hiperreakciós védelmezőinek (ld. pl. a brit Munkáspárt nacionalista-etatista politikáját, amely a „Brexit” mellé állította a párt vezetőségét, de nem a tagságát és a szavazóit), és ez az oka egyfajta euroszkeptikus baloldal kialakulásának is, amely bizonyos esetekben eljutott a migránsellenes etnicizmushoz (vö. Sahra Wagenknecht tündöklésével és bukásával).

Mellesleg, amint ezt Mrs. May épp ma (május 15-én) nyomatékosította, Nagy-Britannia kiválásának az oka az, hogy az Egyesült Királyság „vissza akarja szerezni az ellenőrzést a [kelet-európai] bevándorlás fölött”. A védővámos sovinizmussal kombinált militáns korporatizmus-etatizmus már csak ilyen, és effélével semmi dolga nem lehet a marxista baloldalnak (az árulás történelmileg ismert esetének kivételével).

Másképp kifejezve: némely antikapitalisták, szocialisták, baloldaliak összekevernek egy gazdaságpolitikai és államvezetési modellt – az újraeolosztási hányad további növelése, állami beavatkozás a gazdaságba, piackorlátozás, egalitárius társadalompolitika, a fogyasztás serkentése, részvételi költségvetés, alkalmazottak beleszólási joga a vállalatirányításba, szakszervezetek korporatív előjogai, kulcsiparágak és hitelintézetek államosítása és í. t., illetve mindennek a („piacbarát”) ellenkezője – a rendszerkérdéssel. Nemcsak a laissez-faire típusú meg az etatista-korporatista kapitalizmus: kapitalizmus, hanem a „haladó”, szociáldemokrata kapitalizmus is kapitalizmus (noha sokkal jobb, mint a többi variáns, bár sajnos meg szokták puccsolni).

Jelen pillanatban úgy fest, hogy a legrosszabb variáns következhet be: korporatív etatizmus, protekcionizmus, a vele járó nemzetállami sovinizmusokkal (és még rosszabbakkal), ráadásul perverz újraelosztással (a szegényektől a gazdagokhoz), növekvő elnyomással, rendőrállamisággal és militarizmussal. Tehát az állam gazdasági beavatkozása, az államosítás, az újraelosztási hányad növelése stb. önmagában még szociáldemokrata szemszögből se kielégítő. Nem elég (bár szükséges) a halványuló piaci fundamentalizmus bírálata, de látni kell az antiliberális reakció jogkorlátozó funkcióit – akkor is, ha a liberális alapjogi fölfogás lényegében illuzórikus; de ezt a poszt- és neofasizmus terjedésével kell politikailag összevetni, nehogy megismételjük két világháború közötti szocialista és kommunista „elődeink” történelmi hibáit.

Európa-ellenes baloldal ma: abszurdum.

Az Európai Unió polgári intézmény, amint polgári intézmények a nemzetállamok is. Az eszményi eset az lenne – a többi problémára hivatkozott írásaimban tértem ki – , ha az egyenlősítő újraelosztást az új európai többség kombinálni tudná a szabadságjogok és az alkotmányosság (és igen: a multikulturalizmus, a pluralizmus és a kanti értelemben vett világpolgárság) védelmével. Ez a maximum, ahová polgári társadalom eljuthat, mert az antikapitalista opció hatalmi esélye nulla. De ez nem jelentheti azt, hogy közömbösek legyünk a posztfasiszta és neofasiszta erők rohamával szemben, s hogy ne legyenek számunkra is viszonylagosan tűrhetőbb polgári erők, már csak önvédelmi okokból is.

Csak a sztálinisták képviselték azt az álláspontot(az ún. „harmadik periódusban”, vö. és vö. Trockij kiváló írásával), hogy mindegy, valamelyik tőkés állam szociáldemokrata-e, liberális-e avagy náci. Ez az őrültség, gondolhattuk volna, lezárult 1933-ban vagy legkésőbb 1945-ben. Többé-kevésbé le is zárult. A polgári Európa a maga egészében nem a mi ügyünk, de a sorsunk – egyéni sorsunk, de a mozgalom sorsa – attól is függ, hogy milyen lesz ez a polgári Európa. Tehát mindent el kell követni annak érdekében, hogy a gyorsan fasizálódó radikális jobboldal ne erősödjék meg mértéken fölül.

A magyarországi ellenzéki kínálat, mint tudjuk, szánalmas. De a Jobbik kivételével – a szokásos módon: orrunkat befogva – szavazhatunk valamelyik mérsékeltnek tetsző polgári pártra, bár nem tudom zokon venni senkitől, ha erre mégse képes. Kérdés, rászánom-e magam. Elég szégyenteljes helyzet, és még a „siker” (a mostani európai status quo megőrzése) se lenne valami nagy öröm.

A parlamenti kreténizmus, amelyről megemlékeztem már itt, majd magyar viszonyokra alkalmazva itt, nem jelenthet semmiféle kiutat. Semmilyen választás nem vihet bennünket közelebb a céljainkhoz, legföljebb ideig-óráig elodázhatjuk vele a leggonoszabbnak, a legocsmányabbnak a bekövetkeztét vagy a további rosszabbodását. Ez csak defenzíva, jobb híján való, vonakodó és kedvetlen együttműködés a tőlünk idegen polgári erőkkel.

A mi dolgunk is (bár a nem létező „demokrácia” állítólagos „védelme” elég komikus), de nem a mi ügyünk.

Kiemelt kép: MTI/Balogh Zoltán
Olvass tovább!