A Mérce két érdekes cikket is közölt Karácsony Gergely főpolgármester-jelöltségéről: az egyiket Lehoczki Noémi írta, a másikat Kis Miklós. Azt vitatják ezek az okos írások, hogy vajon autentikusan baloldali-e Karácsony és a programja. Hajlom rá, hogy Kis Miklósnak adjak igazat. Magam is olvastam Karácsony programját, és egyetértek abban Kis Miklóssal, hogy ez baloldali szöveg, tele (nekünk) rokonszenves ötletekkel és gondolatokkal – bár természetesen másfajta (pl. jóval radikálisabb) baloldali javaslatcsomag is elképzelhető.

Attól tartok azonban, hogy nemcsak a közönség ismeretes fölületessége, könnyelműsége és a programokkal szembeni ellenszenvező közönye az oka annak, hogy Karácsonynak és tanácsadóinak, barátainak a szerintem megfontolandó eszméi nem kerültek a budapesti helyhatósági választási kampány középpontjába. Még az ellenzék többé-kevésbé „baloldalinak” nevezhető, nehezen körülírható részében se.

Olyannyira nem, hogy az embernek néha az a kínos érzése támad – összhangban a választók zömének a benyomásával – , hogy „a program mint olyan” nem is annyira releváns, nem is annyira fontos.

Ugyanis azok az esetek, amikor sokaknak (így nekem is) kételyei(n)k támadtak Karácsony Gergely tehetsége, különösen vezetői képességei iránt (bár mint sok százezer honfitársunknak, nekem is rokonszenves Gergő), egytől egyig avval függenek össze, hogy Karácsony – a helyzet kényszere folytán – nem lehet önálló szereplő.

Amikor relativizálni próbálta a Jobbik egyik figurájának korábbi antiszemita országgyűlési indítványát, kénytelen volt tekintettel lenni a potenciális szövetséges érzékenységére. Amikor ugyan nem támogatta, de nem is próbálta (eleinte) meghiúsítani az általa irányított XIV. kerületben az MSZP és a Fidesz korrupt parkolási bizniszét, akkor azért volt kénytelen így eljárni, mert nincs számba jöhető saját pártja, ezért a rettenetes kerületi MSZP-vel, sőt: a Fidesszel kellett együttműködnie, ha meg akart maradni a tisztségében. (De eszem ágában sincs tagadni a zuglói polgármester sikereit, kitűnő szociálpolitikai kezdeményezéseit stb.)

Amikor mentegette Bangóné Borbély Ildikó szocialista képviselő tűrhetetlen kijelentését (vö. evvel és evvel), akkor legfontosabb szövetségeséhez, az MSZP-hez kellett alkalmazkodnia, és í. t.

Amikor eltűri a mérgező troll, Puzsér Róbert (előválasztási „partnere”), két rivális, de szövetséges párt (LMP, Jobbik) jelöltje, garázdálkodását és sértő támadásait – meg a fővárosi MSZP elég kétértelmű és kelletlen „támogatását” és a DK oldalvágásait – , akkor olyan szabályokat tart be, aminőket független aktorként a sutba vághatna és valószínűleg vágna is.

Mindezeken fölül engednie kell az „összefogista” fanatikusok nyomásának, akik választói táborának nem jelentéktelen hányadát képezik.

Ez teljesen megoldhatatlan probléma.

Az összefogászat társaslélektani, politikai és médiakényszere – amelyet súlyosbít a sajtónak az a kétlelkű magatartása, amely helyteleníti mind a politikai szereplők következetes, elvszerű, független magatartását (mert kockáztatja az összefogózkodást), mind az elvtelen kompromisszumaikat (mert elvtelen kompromisszumok) – minden tárgyi vitát nevetséges színben tüntet föl. Természetesen ezt meg lehetne haladni, ha Karácsony Gergely kis pártja, a Párbeszéd erősebb lenne, de hát nem az.

Még a saját pártja által megbuktatott Botka László esetében is – aki legalább valamilyen módon tekintélyes ember volt az MSZP-ben, s a szocialista párttagok és szavazók körében népszerű – kiderült, hogy az európai pártrendszer logikája megköveteli, hogy a listavezető-csúcsjelölt egyben pártja vezetője legyen.

Máskülönben a párt tényleges irányítói elgáncsol(hat)ják. (Ez még Martin Schulz [SPD] emlékezetes vereségéhez is hozzájárult.) Pláne olyan pártban, mint az MSZP, amely joggal híres róla, hogy apparátusában ismeretlen a lojalitás, és amelyben a személyi politika lényege a régről ismert technika, a „fúrás”, ami akkor is végzetes lenne, ha a Botka-ügyben (mint korábban az MDF, az FKgP, a régi KDNP, az elfelejtett MDNP, a MIÉP és a Jobbik tönkretételében) nem játszott volna szerepet a kormányzat földalatti munkája (bár nem akkora mértékben: hiszen Orbán úgy lett a magyarországi jobboldal vezére, hogy titkosszolgálati és maffiaeszközökkel széttiporta jobboldali vetélytársait: ezért van egységes jobboldal! – és evvel nem lehet, nem kell és nem szabad versenyezni).

Karácsony Gergely nem hogy nem tekintélyes alakja az MSZP-nek, hanem kívülálló. Kiszolgáltatott kívülálló.

Így aztán a nagyközönség érdektelensége Karácsony Gergely programja iránt nem érthetetlen: föltéve, hogy nyer, és a szövetséges ellenzéki pártok is többségbe kerülnek a városházán, hogyan irányíthatná Budapestet evvel az MSZP-s/DK-s/LMP-s/jobbikos garnitúrával – amelynek az „arculata” egyre riasztóbban, hogy is mondjam csak, bontakozik ki szemünk előtt – a szinte teljhatalmú Orbán-kormány bojkottja és bomlasztása közepett, erős Fidesz-ellenzékkel és korrupt kollaboránsokkal?

Karácsony egyetlen esélye az összefoguláspárti választóknál az, hogy ő a Fidesz-ellenes jelölt (mert Puzsér mindenkit támad, csak Tarlós Istvánt, a hivatalban lévő fideszes főpolgármestert nem: miféle ellenzéki jelölt az ilyen?). Akár nyer, akár veszít, ebben sajnos nincs szerepe a programjának (bár az ellenoldal majd fog róla mindenféle vadakat állítani persze).

Ha mindez nem lenne, Gergő simán nyerhetne olyan ellenféllel szemben, mint Tarlós „Átlagember” István, aki semmit nem tesz az ellen, hogy a fideszes-arab-kínai ingatlanmaffia, orbáni-arab szállodaipar, a fővárost összeroppantó, aránytalan idegenforgalom, a dilettáns átépítési düh, a szegényeket kiszorító „dzsentrifikáció”, a térkövezés, a giccsszoborállítás, az álemlékmű-mánia, az épített örökség meghamisítása stb. tönkre ne tegye a fővárost. Budapest a turisztika díszlete, s kifejlődik benne az, amit Csurka István emlékezetesen és prófétai erővel így nevezett volt: PINCÉRNEMZET.

Tarlós helyrehozatott néhány metrószakaszt. Kösz. Különben tevékenysége kimerül abban, hogy sajtóértekezleteken gorombáskodik és puffog. Legfőbb ideje volna, hogy végre nyugalomba vonuljon, s valaki már törődjék ennek a városnak a népével – és ne csak az eladható és kiadható épületeivel mint ingyen megszerzett és drágán értékesíthető tőkével.
De Karácsony Gergelyt gúzsba kötik „szövetségesei” és „támogatói”, emiatt nem eshetik szó a programjáról, amelyet in abstracto támogat(hatna) a szociáldemokrata velleitású mérsékelt baloldal – és némi kritikával, fönntartásokkal más baloldali eszmeáramlatok hívei is.

Ez a baj Karácsonnyal, ami persze főleg a jelenlegi ellenzéki pártrendszer hibája. Ettől csak úgy tudna megszabadulni, ha nem indulna főpolgármester-jelöltként a következő választáson. Mint független értelmiségi, hatástalanul elmondhatná, mit gondol a főváros gondjairól – meg azt is, hogy mi a véleménye mai szövetségeseiről. (Nem nehéz kitalálni most se. Szegény pasas.)

Karácsony programja – a mostani sanyarú hazai körülmények között – meglehetősen baloldalinak mondható, ebben igaza van Kis Miklósnak.

Ugyanakkor mi a jelentősége olyasvalaki terveinek, aki nem teheti szabadon azt, amit helyesnek tart?

Az egész projekt önellentmondásos, magyarán: lehetetlen. Egy vele alapjában egyet nem értő – és a mocsárban egyre inkább elmerülő – politikai tábor fölött a hatalmat csak Orbán Viktor félelmetes módszereivel lehet megszerezni. (És Orbánnak azért mégis volt saját, bár nem túl nagy pártja, amelyet – a fiatal liberális pártot – épp úgy megsemmisített, mint a jobboldaliakat, akiknek az élére állt barátaival együtt. Karácsonynak nincs más erőforrása, mint az MSZP, amelyben nincs oka bízni.) Orbán módszereit nem lehet és nem szabad átvenni. És Karácsony nem az az ember, aki pártokat szalámiz, politikusokat zsarol, fenyeget, veszteget, régi barátokat hajít a süllyesztőbe, ahogyan ez évezredek óta szokás.

Csak a maga szelíd, barátságos, engedékeny módján süllyed bele abba a zsombékos közegbe, amelyből legelszántabb hívei éppen az ő segítségével szerettek volna kiemelkedni.

Nagyon szomorú történet.