Eredmények 99,98%-os feldolgozottságnál

52,26%
16,21%
9,90%
6,67%
6,42%
Szerzett mandátumot:
Fidesz: 13 (52,26%)
DK: 4 (16,21%)
Momentum: 2 (9,90%)
MSZP-P: 1 (6,67%)
Jobbik: 1 (6,42%)
Nem szerzett mandátumot:
Mi Hazánk: 3,32%
MKKP: 2,62%
LMP: 2,18%

Jordan Peterson pannonhalmi homárjai, avagy mi vagyunk a lúzer lobsterek

A Zizek-Peterson vita annyira bosszantóan semmitmondó volt, hogy az eddig megjelent hazai és külföldi cikkek bőven kimerítették azt, amit erről az eseményről érdemes mondani. Azért hozom újra szóba mégis, mert Peterson híveként mutatkozott be nemrégiben a Pannonhalmi Szemlében megjelent cikkével a magyar liberális értelmiség körében a 90-es években még radikálisnak számító, de ma is meghatározó „nagyágyú”, a MOME egyetemi tanára, Tillmann J.A..

Írása, mint ideológiai jelenség érdekes számomra, ahogy Peterson világnézete is, amiben a neokonzervatív és a liberális eszmék változatosan keverednek. A két platform egyértelműen az igazságossági képzetekben jut közösségre: a liberálisok a veleszületett képességek meghaladhatatlan, adott különbözőségére hivatkoznak, és paternalisztikus segélyekkel „adnak esélyt” az elmaradottaknak a felzárkózásra. A neokonzervatívok viszont az egyén felelősségét hangsúlyozzák („a szegény maga tehet a szegénységéről”) és esélyteremtő és büntető intézkedésekkel, és félelemkeltéssel élve morálisan reguláznak. A két platform közös abban, hogy az egyenlőtlenséget termelő struktúrák kérdését kerülik, és újraelosztás-ellenes politikát képviselnek.  

Már nem arra keresem a választ, hogy Zizek baloldali-e, hanem hogy vajon miért interpretálja kritikátlanul, és méltatja ma egy vezető magyar értelmiségi és egyetemi tanár Peterson sekélyes (szerinte „ritka bölcsességről” tanúskodó) életvezetési tanácsait?

Az üzletembernek mindenképpen remek pszichológus – aki még a torontói esemény élő videofelvételeit is kiárusította – közhelyekkel teli gondolatainak világát ismerhetjük meg Tillmann ismertetőjén keresztül is (pl. az emberi lények egyszerre jók és gonoszak,”  „bizonyos dolgokat tudunk irányítani, másokat meg nem” stb.). Peterson teljesítményét látva, leginkább az egoizmus szentségére épülő kapitalista emberkép vulgárfilozófiába való bujtatásának tudósa állhat előttünk, és fontos meghallanunk a zizeki  figyelmeztetést. Talán az elöregedő liberális társadalom és a jobboldali patriarchátus megerősödésének jelenségeként is, de moralizáló öregurakkal lesz tele a világ, akik megszerzett státuszaiknál és anyagi többleteiknél fogva felhatalmazva érzik magukat, hogy olyan dolgokról is – bevallottan kevés ismeretük alapján – nyilatkozzanak, amihez nem értenek. Ám ma a moralizálás annak a helyét követeli, ami a felélesztésre váró társadalmi képzeleté (és ennek érdekében pl. Castoriadist, Hannah Arendtet vagy Erik Olin Wrightot érdemes olvasni és nem Petersont!).  A moralizálás a populista jobboldali politika részeként az altatás és a kritika leszerelésének egyre gyakrabban használt eszköze. Úgyhogy jó lesz vele vigyázni!

A „társadalom” elvont képe

„Tegyük rendbe a saját portánkat, mielőtt a világ bírálatába bocsátkoznánk. A különféle szociális elméletek és szociológiai értelmezések térhódítása nyomán széleskörűen a „társadalom” elvont képe vált minden bajok forrásává.”

Írja nagy szimpátiával Tillmann J.A. Peterson gondolatai alapján. Egy felsőfokú oktatási intézet tanárának bizonyára világos képe van ezekről a bizonyos „szociológiai értelmezésekről” (és ahogy a torontói esemény során már Zizeknek is kínos volt, de sajnos ezúttal sincsenek konkrét nevek és címek).  

Tillmann bizonyára olvasta az oktatási ügyekkel kapcsolatos „térhódító” magyar tanulmányokat, amit például Lannert Judit „Nem gyermeknek való vidék – A magyar oktatás és a 21. századi kihívások” címmel publikált, vagy amit Pogátsa Zoltán magyar oktatáspolitikáról írt a 2016-ban megjelent átfogó tanulmányában (Magyarország politikai gazdaságtana, 117-121. oldal). A „társadalom elvont képe” ugyanis meglehetősen konkréttá válik ezek alapján. Magyarország jelenleg a 4 millió szegény országa, ahol a szegénység és társadalmi kirekesztődés által veszélyeztetett 0-17 éves gyerekek arányát tekintve Magyarország a 26. helyen áll a 28-ból 43%-kal, a komoly anyagi nélkülözésben élő gyerekek arányát tekintve pedig még eggyel hátrébb szerepel országunk, a 27. helyen 35%-kal. (Pogátsa i.m. 194-195.oldal Forrás: Eurostat).

„Erkölcsi kötelességünk gondoskodni magunkról. Az alakítást a magunk háza táján kezdjük… Ne akarjuk átformálni az államot, amíg a saját életünkben rendet nem tettünk!”- idézi egyetértően Tillmann Petersont, és nem véletlen, ha ezzel a #metoo kampány kapcsán sokat emlegetett egyénhibáztatás kifejezést juttatja eszünkbe. Vagy a kritikai pszichológus David Smail gondolatát, aki „mágikus voluntarizmusnak” nevezi azt a hitet, hogy minden egyénnek hatalmában áll azzá tenni magát, amivé csak akarja. Ez a kortárs kapitalista társadalom nem hivatalos vallásának domináns ideológiája szerinte, amit a média, a politika, az oktatás képviselői – ezek szerint már nálunk is – hangoztatnak.

A rendszerváltás óta eltelt 30 évben az ország olyan hatalom-átalakulásokon ment át, ami a globális neoliberális kapitalizmus kiszolgálásával volt elfoglalva: csökkentették a szakszervezeti jogokat, a privatizáció, a dereguláció, a liberalizáció egy szűk gazdasági elitnek kedvezett, az alacsony adókkal a hatalom nagymértékben kedvez a globális nagytőkének, nagy mértékű a korrupció, mit sem tudunk az offshore adókimenekítésekről, de annál inkább érzékeljük a perverz tőkeáramlást (a szegényektől a gazdagok felé visszacsorgó haszontermelődést). Így vált kicsiny országunk működő tőke-függő versenyállammá.

Ennek lett áldozata a társadalmi mobilitást és felzárkózást biztosító oktatásügy is, amit jól mutat, hogy a gettóiskolák aránya folyamatosan emelkedik (jelenleg 13,2%), és az oktatást egyre súlyosabb mértékű szegregáció jellemzi az integráció helyett. A kétezres évektől a technológiai fejlődés következtében kialakuló globális munkaerő piaci olló további kinyílásával olyan fordulatokat élt meg hazánk is, aminek következtében a középosztály megszűnőben van, az egyetemi diplomások egyre nagyobb számban végeznek betanított rutinmunkát (nem kis számban a művészeti egyetemeken végzett diplomások!), élik a prekariátus kiszolgáltatott hétköznapjait vagy hagyják el az országot egy méltóbb élet reményében. Mindeközben a társadalom legfelső tizedében az egy főre jutó éves bruttó jövedelem már két és félszerese az átlagnak, a legalsó tizedben az egy főre jutó éves átlagos bruttó bevétel pedig ennek csak az egynegyede.

A strukturális és politikai problémákról elterelni a figyelmet és az egyén erkölcsi teendőiről beszélni kizárólag azok érdeke lehet ma, akik a gazdasági, politikai és értelmiségi elit tagjaként nem tartják kötelességüknek többé, hogy a társadalom egészében gondolkodjanak.

Nem csoda, ha úgy látják, ahogy Tillmann, hogy a valósággal számolni annyit jelent, mint az ördöggel számolni.” Pedig a valósággal számolni annyit jelent, hogy ideje lenne végre rendbe tenni a dolgokat, és minden szellemi és anyagi többlettel rendelkezőnek számolni a társadalmi felelősségvállalással.

Az önmegítélés milyensége

Peterson torontói megnyilvánulásaiból kiderült, hogy hite szerint nem létezhet a társadalom hierarchia nélkül. A természetről, mint valami ellenséges fenevadról beszélt, aminek ellenében az embernek saját létét ki kell vívnia, és erre csak akkor alkalmas, ha hierarchikusan épült társadalomban él, mert a vezetők biztosíthatják a többiek túlélését. A pszichológuson elhatalmasodó Maslow-piramis képzete meglehetősen idejétmúlt, jelenlegi pedagógiai és szociálpszichológiai ismereteink szerint az autoriter vezetésű hierarchikus közösségek a társadalmi szerveződések evolúciójának pusztán legalsó fokát jelentik és ez a működésmód vészhelyzetben aktuális (ahogy mellesleg a háborús helyzetre kitalált GDP is), és további négy szintet különböztethetünk meg, a demokratikus együttműködések egyre árnyaltabb lehetőségei szerint.

Azonban egy olyan világban élünk, ahol a financializált kapitalizmus korában már munkavégzés nélkül termelődik haszon egy szűk elitnek, és a gazdagok 1%-hoz tartozók bármelyik tagja 4 nap alatt keresi meg azt a pénzt, amit egy harmadik világbeli varrónő egész életén keresztül. Éppen ezért egyáltalán nem mellékes, hogy milyen képzeteket alkotunk a hierarchikus társadalomról: mint ami szükségszerű és meghaladhatatlan, vagy ami a társadalmi fejlettségek legprimitívebb fokán áll.

Ha Petersont követjük, – aki nevetséges módon a homárok kolóniáihoz hasonlítja az emberi társadalmat, és a hormonok mennyisége alapján ahhoz a megállapításhoz akar elvezetni, hogy vannak született lúzer lobsterek – akkor a hierarchiát, mint szükségszerűt és nem, mint az együttműködés meglehetősen primitív, vészhelyzeti formáját látjuk.

Így könnyen abba a helyzetbe kerülhetünk, hogy determinációról kezdünk beszélni, és feltételezzük annak az istennek és az őt képviselő (hierarchikus) egyháznak a szükségszerű létét, ami bennünket a transznacionális termelési lánc legaljára helyezett el (a lúzer lobsterek rokonaivá avanzsálva bennünket, magyarokat).

Márpedig a pedagógia létét éppen annak köszönhetjük, hogy az ember fejlődésre képes lény. Mérei Ferenc forog a sírjában (már csak az elnagyolt közhely miatt is), amikor „Peterson adatok és példák sorával cáfolja azt a Rousseau nyomán elterjedt elképzelést, mi szerint az ember eredendően jó, csak a társadalom hatására romlik el.” A pszichológus Peterson azt sejteti, hogy ennek éppen ellenkezője igaz, az emberek rosszak („statisztikailag a kétévesek a legerőszakosabb emberek”– állítja, bár ezt én háromgyerekes anyaként bátran tagadom) és beleszületnek egy jó társadalomba, amivel nem tudnak élni (mert biztos nem söprögetik elég szorgalmasan saját házuk tájékát, és nem veszik be a pszichológus által felírt gyógyszereket, ahogy azt könyvéből megtudhatjuk). A kapitalizmus, mint alapvetően hierarchikus társadalom, ahol a hierarchiát az anyagi gazdagság és az ehhez tartozó szabadság alakítja ki, a létező világok legjobbika és meghaladhatatlan, ahogy azt már Margaret Thatcher óta hallhatjuk, részben Fukuyamának és interpretálóinak köszönhetően mára egyre elterjedtebb közhelyként.  

Ezzel azonban nehéz mit kezdeni, ha szembenézünk a benne kialakult ökológiai, társadalmi, gazdasági válságokkal, és a társadalmi reprodukciót biztosító fizetetlen női munka hatalmas mértékével. A kapitalizmus ugyan a gazdasági növekedés motorja, de ezzel együtt szegénységet és marginalizációt hoz létre, és ez működésének inherens része. Éppen ezért korántsem biztosítja az emberi kiteljesedés feltételeit mindenki számára. Az élet anyagi feltételeinek egyenlőtlensége és a kapitalizmust jellemző versenyszellem a népesség nagy része számára fokozódó hátrányt eredményez. Így a kapitalizmusban a szabadság eszményével egyre kevesebben élhetnek.

A kapitalizmusban kialakul a társadalmi egyenlőtlenség a megélhető „valódi szabadság” tekintetében is. A vagyon egyéni felhalmozása néhányaknál (1%) a nagytöbbséggel szemben (99%), és a kapitalizmus profitmaximalizáló logikája, amely a kizsákmányolás rafinált módjaival él mind a társadalom, mind a természet kárára, alapjaiban sérti az esélyegyenlőség elvét, és folyamatosan növeli a társadalmi igazságtalanságot, és a környezeti károkat.

Ezekről gondolkodhatott el Dr. Svenja Baukje Doberstein német pszichiáter, aki elmondása szerint 10-ből 8 páciensénél strukturális okokat fedezett fel kezelésük során, szemben Petersonnal, aki az egyén felelősségéről és saját szükséges teendőiknek hangsúlyozásáról van meggyőződve Tillmann J.A.-val egyetemben. Ezek után Dr. Doberstein praxisát minimalizálva látott neki, hogy létrehozza a feltétel nélküli alapjövedelem pártot 2016-ban (Basic Income Alliance), ami a gazdaságpolitikai feltételek megteremtését vette célba azért, hogy egyszer majd a doktornő 10-ből 10 páciensén segíthessen.

A társadalmi hierarchiában elfoglalt helyünk érzékelése agyunk legrégebbi képességeinek egyike. Ennek hatása az önmegítélés milyensége” – írja Tillmann, megfeledkezve arról, hogy az önmegítélés alapvetően olyan szociálpszichológiai képesség, aminek kialakulása maximálisan függ a szociális és természeti környezettől, és a társadalmi feltételektől, amibe beleszületünk és élünk. A klímaválság vagy/és a szülészeti erőszak miatt nem szülő nők hosszan tudnának az önmegítélés okairól a tanár úrnak mesélni. Tehát a változtatás nem az agyunk ősi misztikus rétegeiben, hanem azok kezében van, akik ezzel kapcsolatban strukturális alakító erővel bírnak.

„Miért van mindannyiunknak kétszer annyi női felmenője, mint férfi?”

-teszi fel Peterson a meglehetősen megalapozatlan kérdést. Tillmann ismertetőjének legkínosabb része a nők és férfiak helyzetével kapcsolatos. Már az első mondatból kiderül, hogy a feminizmusról mindössze olyan képzete van, mint ami a kutya-macska harcról, a „ki a felsőbbrendű? A nő vagy a férfi?”- marakodásról szólna. És megint csak azoknak a „veszélyes” szociológiai kutatásoknak a nélkülözésével hangoznak el olyan nőket kritizáló állítások („a nők megszégyenítik és feszélyezik a férfiakat”), amiket olyan költői kifejezésekkel tompít a szerző, mint „természeti erő”. Azaz ez a jelenség ugyan van, de már megszoktuk, a nők ilyenek. De ez még semmi!

Tillmann kritikátlanul idézi a megint csak konkrétumokat nélkülöző, ám megbélyegzéssel „érvelő” állítást, miszerint

„egész tudományterületek vannak az egyetemeken, amelyek nyíltan ellenségesek a férfiakkal. Ezek arra a posztmodern neomarxista állításra épülnek, hogy a nyugati kultúra egy különösen elnyomó rendszer, amelyet fehér férfiak úgy építettek fel, hogy uralják és kizsákmányolják a nőket…”

Ennek az idézetnek kritikátlan interpretálása nem csak a bújtatott nőgyűlölet miatt elfogadhatatlan, hanem azért is, mert egy olyan országban élünk, ahol hatalmi szóval, egyik pillanatról a másikra, a szakmabeliekkel nem egyeztetve nemrég szüntették meg a gender tanulmányok mester képzését, ahol a nők helyzetével foglalkozó tudományos kutatások alapján zajlott a munka. Egy egyetemi tanár ilyen jellegű megnyilvánulása mély részvétlenségről, a szolidaritás maximális hiányáról, és a mélyben lappangó ideológiai állásfoglalásról tesz tanúbizonyságot.

Ennek a tudománynak köszönhetően kaphatunk világos képet – és nem homályos általánosításokat – a társadalmi berendezkedésről és működésről. Gregor Anikó és Kováts Eszter Nőügyek 2018 című kutatása, vagy Simonovits Bori és Szeitl Blanka Nők és férfiak helyzete – nemzetközi összehasonlításban című kutatása alapján érdemes néhány adattal láttatnunk, hogy a nőket elnyomó és kizsákmányoló rendszer valóban létezik. Például a feminizmus második hullámának fontos harca volt az „egyenlő munkáért egyenlő bér” elv érvényesítése, aminek megvalósulása ott tart ma, hogy jelenleg a nemek közti kereseti rés (Gender Pay Gap, GPG) globálisan 30 százalék körül mozog (WEF, 2016).

A Magyarországon mért kereseti rés öt társadalmi jellemzője és oka közül csak egyet említenék: a nők a férfiakénál magasabb arányú fizetetlen munkavégzése (nők esetében heti 26 óra áll szemben a férfiak által végzett heti 9 óra „láthatatlan” és fizetetlen munkával). És hogy Peterson ajánlására a saját házunk tájékán söprögessünk: a nemek közti kereseti résre vonatkozó 2016-os jelentésében Magyarország a béregyenlőséget (azonos munkáért azonos bért) tekintve 144 ország közül a 130. helyen állt. Azt is fontos látnunk, hogy hazánkban a nők 39,6%-a rendelkezik felsőfokú diplomával (míg a férfiak 26,4%-a), ennek ellenére fizetésátlaguk nem éri el a férfiak bérének kétharmadát (és mellesleg alig haladja meg a minimálbért!)

Kitérhetnénk a családon belüli erőszak vagy a lakhatási válság adataira is, ahogy tudjuk azt is, hogy a nők sokszor kénytelenek bántalmazói kapcsolatban maradni, mert e között vagy a hajléktalanság között választhatnak. De sajnos nem tudnék egyetlen olyan adattal sem előhozakodni, ami cáfolhatná azt, hogy a társadalmi berendezkedés alapvetően ne a nők fizetetlen reprodukciós munkájára és kiszolgáltatottabb gazdasági helyzetére, magyarul kizsákmányolására épülne.  Talán azért vannak Peterson szerint mindannyiunknak kétszer annyi női felmenői, mert a nők kétszer (de inkább háromszor) annyi időben végzik a nevelés feladatát és a gyerekek inkább rájuk emlékeznek?

Én mindenesetre nagyon várom, hogy a férfiak harcolni kezdjenek a szülési – legalább hathetes! – apasági szabadságért, aminek jótékony szociális hatását mellékesen kanadai és svéd pszichológusok igazolták. Talán a kanadai pszichológus Peterson erről az ismeretről is lemaradt volna?

Olvass tovább!