Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ideológiák összecsapása helyett bátortalan beszélgetés a földi társadalom jövőjéről A Peterson-Žižek vita legfontosabb tanulságai

A huszadik század végén az újságolvasásról és rádióhallgatásról szépen lassan a televíziókra átterelődő tömegmédia egyik nagyon fontos műfaja volt Európában és Amerikában az értelmiségi tévévita. Ezekben a korszak akár évtizedeken is átívelő, fontos társadalmi kérdéseit két, amúgy könyvei, újságcikkei vagy éppen tévészereplései miatt fontosnak tartott úgynevezett „közértelmiségi” avagy politikus vitatta meg nagy nyilvánosság előtt.

Fontos beszélgetések voltak ezek, amelyek önkéntelenül is generációk vitatémáit és gondolkodását befolyásolták, az amerikai feketék polgárjogának helyzetétől („Az amerikai álomért az amerikai négerek fizetnek?” – Vita a Cambridge-i diákszövetségben: résztvevők: James Baldwin és William F. Buckley, 1965, BBC), az emberi természetről (résztvevők: Michel Foucault és Noam Chomsky, holland köztévé, 1971) vagy éppen az iraki háborúról (résztvevők: George Galloway és Christopher Hitchens, Baruch Egyetem, New York City, C-Span, 2005.)

A közértelmiségi – és főleg az univerzum közepén álló francia közértelmiségi – szerepe azonban – ahogyan azt Shlomo Sand nemrégen megjelent könyvében is kifejtette – mára kiüresedett és Michel Houellebecq valamint társai megjelenésével konkrétan kihalt.

Sand szerint főleg azért, mert a neoliberális átalakulással az állam immár nem szorul rá arra, hogy működésének kérdéseit értelmiségiek döntsék el és reprezentálják (ez a szerep egyébként a pénzügyi és tech-kaszthoz került át – gondoljunk itt csak Steve Jobs néhai Apple-vezető látványos, milliók által követett termékbemutatóira 2007 és 2014 között).

Nyilvánvalóan jól mutatja a hasonló – a médiában már régen nem divatos – tömegkulturális igényt az ilyesmire nemcsak az, hogy a YouTube – főleg jobboldali – megmondóemberei folyton egymással vitáznak a platformon, nagy érdeklődés mellett, hanem az is, hogy április 19-én, nagypénteken a torontói Sony Centre-ben nagyívű beharangozók, komoly készülődés után végül sor került Jordan Peterson kanadai pszichológus, a YouTube ifjú jobboldaliak által kedvelt amatőr kultúrkritikusa, és Slavoj Žižek, az önmagát gyakran kommunistaként definiáló, szlovén és nemzetközi vándor szofista, egyetemi filozófiatanár közötti nyilvános vitára is.

A Peterson-Žižek vita

A különböző internetes vitafórumokon, szubkultúrákban egyaránt hőssé nyilvánított intellektuális figurák vitájára a Dialektika internetes filozófiai magazin például úgy készült, mint „az új eszmei hidegháború legnagyobb konfrontációjára”. A legtöbb forrás előzetesen azt sugallta a vitáról, hogy az elsősorban a marxista dialektika összecsapása lesz a Peterson által egyébként a szélsőjobboldali gondolatvilágból adaptált „kulturális marxizmus”-ból általános konzervatív elméletet faragni igyekvő Petersonnal.

A jegyeket a vitára iszonyatos árakon hirdették meg. A saját ideológiai mozgalmát pedig vállalkozás-szerűen üzemeltető Peterson ezenkívül pénzért (15 amerikai dollárért) árulta a vita élő videójához való hozzáférést is. A moderált vitát a „Boldogság: Marxizmus versus Kapitalizmus” címen, több ezer érdeklődő előtt tartották meg, helyi idő szerint péntek este a Yonge Street-i nagy, általában koncertekhez használt arénában.

Az igazi összecsapás a várakozásokkal ellentétben elmaradt, főleg azért, mert mint várható volt, Peterson ideológiai felkészültsége, filozófiai olvasottsága messze elmarad Žižekétől.

A vita két, a résztvevő felek által előadott, körülbelül 45-50 perces előadásból állt, amelyeket 10-10 perces reflexiók követtek, mindkét kört Peterson kezdte és Žižek fejezte be. Ezek után, már asztalhoz ülve tehettek fel egymásnak kérdéseket.

„Hogy honnan ember és meddig állat, azt a jó ég tudja nálad”

Jordan Peterson már a vita elején, előadása megtartása előtt jelezte, pontosan annyira sikerült felkészülnie a szlovén filozófus munkásságából, amennyire ez pár hónap alatt lehetséges. Mivel azonban megítélése szerint az este témája a marxizmus volt, ezért Peterson a tőle megszokott ismeretterjesztő nyelvezettel az 1848-as, Marx és Engels által jegyzett Kommunista Kiáltvány sajátságosan konzervatív szövegkritikáját mutatta be.

Több ponton is elítélte a szerzőket és így Marxot, amiért szerinte egyszerűen nem vetették alá elméleteiket, gondolataikat kritikus ellenpróbáknak, nem kérdezték meg, „mi van, ha ebben vagy abban nincs igazam? Mi van, ha egyik állításom sem igaz?” Ezek után hosszasan sorolta, melyek szerinte azok az ellentmondások, amelyek miatt a „marxizmus mint ideológia” mindig tragédiával végződik.

Szerinte ilyen például a történelmi determinizmus, avagy a gondolat, hogy a történelem nem más, mint osztályharcok története. A pszichológus szerint ebből az értékelésből kimaradt, hogy az emberi lények „biológiailag meghatározott lények”.

Szerinte Marx és Engels sem törődött a társadalmat körülvevő természeti környezettel, és annak törvényeivel, mivel szerinte a természetes és állandó hierarchiák a különböző állatfajoknál is megfigyelhetőek, a darwini evolúciós elmélet szerint pedig ezek „természetes” adottságok, amelyeket megváltoztatni nem lehetséges.

Ez az oka Peterson szerint annak, hogy a szerinte fixált, történelmen kívüli, azonos biológiai tulajdonságokkal bíró emberi természeten tett erőszak az, amit a huszadik század „proletárdiktatúrája” tett.

Jordan Peterson ezenkívül arra is kitért, nem volt igaza szerinte Marxnak és a marxizmusnak abban sem, hogy a kapitalizmusnak van érvényes, és jobban működő alternatívája. Expozéja második részében így hát azt fejtegette, sohasem éltek még olyan kevesen az ENSZ által 2000-ben meghatározott napi 1,9 dollár, vagy ez alatti összegből, mint éppen ma, és ez nagyszerű teljesítménye a szabad piacnak, ugyanakkor jól látszik ebből, hogy „a proletárdiktatúra” huszadik századi álmainak céljait a kapitalizmus érte el.

Peterson fő állítása itt az volt, hogy Marx tagadja a hierarchiát, amely pedig nem emberi konstruckció, hanem az állatvilágra is jellemző.

A féltékeny férjtől a camembert sajtig

Slavoj Žižek bevezető expozéja, melyet a filozófus egy magasított székről tartott meg, tényleg a Szókratészt megelőző, városközpontokban viszonylag szabad szövegeket előadó szofisták előadásaira hajazott.

Nagyon fontos, hogy az általában a fennálló, kapitalista termelési mód által termelt „ideológiákat” dekonstruáló Žižek nem ment be Peterson utcájába, és ahelyett hogy Marx rövidke kulcsszövegére érkezett kritikákra válaszolt volna, nagyívű előadásban beszélt arról, hogy a boldogság, mint bizonytalanul meghatározható fogalom bizony egyáltalán nem lehet legitim célja egy embernek, sőt, mint kiemelte, még az önmegtagadás, a modern, radikális liberalizmus „áldozat-narratívája” is csupán a fennálló rendszert szilárdítja meg:

„Természetesen el kell fogadnod a szenvedéseket. De ne ess szerelembe szenvedéseddel! Sohase feltételezd, hogy szenvedésed önmagában bizonyítéka autenticitásodnak! Az élvezetek megtagadása nagyon egyszerűen fordulhat át az önmegtagadás élvezetévé.”

Ezzel kapcsolatban leszögezte: a főleg fehér, multikulturalista, baloldali liberálisok éppen azért feketítik be és utasítják el annyiszor az eurocentrizmust, mert ezzel a látszólagos önmegtagadással, engedménnyel, gyökereik eldobásával univerzális bírálói pozíciót szereznek, és ezek után kegyesen engedélyezik kisebbségi szószólóknak ebből a pozícióból identitásuk kifejezését és megélését.

„A fehér, multikulturalista liberálisok megestesítik az identitáspolitika hazugságát” – szögezte le, miután a huszadik századi ideológiák célját így összegezte: „Azok főleg azzal voltak elfoglalva, hogyan vehetnek rá jó embereket szörnyű tettekre.”

Žižek ezek után – kedvenc párizsi mestere, Jacques Lacan analitikus filozófiájának patológia-elméletével magyarázta meg, miért hazugság szerinte a jobboldali nacionalizmus bevándorlóellenessége is: Lacan példájában a házasságban élő férj folytonos, feleségére irányuló féltékenységét nevezi patologikusnak, mert akár megcsalják, akár nem, a feleség féltése a burzsoá (francia) társadalomban a férfi identitásának alapeleme.

Hasonlóan ehhez, mondta Žižek, a jobboldali populisták saját társadalmukat, kultúrájukat „harmonikus egésznek” képzelik el, erre pedig a fenyegetést csak és kizárólag egy nagy, gonosz, külső erő, az idegenek bevándorlása jelenti. Žižek szerint ez teljesen azonos a nácik patologikus elképzelésével, amellyel a nemzetközi zsidót tették meg főellenségnek, és – Lacant követve – még ha minden vád igaz is lenne, amit a bevándorlókra mondanak, akkor is fennáll, hogy ezek a „populistának” nevezett erők társadalmi és gazdasági rendszerünk belső, feloldhatatlan ellentmondásait akarják kivetíteni külső erőkre, hogy a harmónia látszatát fenntartsák.

Ezért szegezte Petersonnak Žižek azt is, hogy a „hagyományos, régi jó autoriter konzervatív világhoz” való visszatérés a posztmodern korában már lehetetlen: Donald Trump nemhogy nem erkölcsös, konzervatív életvitelt hirdető politikus, de éppen ennek az ellenkezője: pillanatonként változó, Twitteren közzétett nézeteivel, látványos és értelmetlen akcióival a spontaneitást mindennél nagyobbra tartó posztmodern első elnöke ő, míg legnagyobb ideológiai ellenfele, Bernie Sanders szenátor inkább „ódivatú moralista.”

Bármit is tesz tehát az ideológia, Žižek szerint mindig az a célja, hogy elrejtse: a jelenlegi globális kapitalista rendszer a teljes összeomlás és szétesés felé vezeti az emberiséget. Felszámolja természeti környezetünket, elpusztítja erőforrásainkat és még a relatívan magasabb jövedelmek mellett is fokozza az emberek kizsákmányolását.

Minderre mind az „identitáspolitikát” hirdető liberálisok, mind a nacionalista populisták a status quo fenntartására szolgáló ideológiák kifaragásával válaszolnak.

Slavoj Žižek a félreértéseket eloszlatva ehhez azt is hozzátette: ő maga nem hagyományos értelemben vett kommunista, és nem is gondolja, hogy a világ minél előbbi, minél gyorsabb megváltoztatása (forradalom) önmagában jelenleg hasznos dolog lenne, sőt korábbi gondolataihoz hasonlóan hangsúlyozta, a 21. század inkább a világ lassú baloldali újraértelmezésének, újbóli megértésének időszaka kell, hogy legyen: a klímakatasztrófa, amely Žižek szerint alig elkerülhető, ugyanúgy erre int minket, mint az automatizáció, vagy a robot-biotechnológia fejleményei és a kiépülő digitális rendőrállami rendszerek is.

Felhívta Peterson figyelmét, Marx maga is érezte saját elméletének korlátait, többször felveti saját ellentmondásait, és több olyan eshetőséget is felvázolt, amelyek teljesülése esetén eredeti elmélete a haszonráta csökkenéséről és a kapitalizmus elleni elkerülhetetlen proletárforradalomról módosulhatnak, így tehát ez nem a jövőre vonatkozó jóslat, hanem gazdasági-módszertani prognózisok sora.

Ugyanakkor kiemelte: Marx sohasem állította, hogy a kommunizmus megvalósulása a teljes egyenlőséget és a hierarchia eltűnését jelentené, sőt, egyik írásában (A Gothai program kritikája) érinti csak az egyenlőség fogalmát, és ott mint polgári kategória, visszautasítja.

Igazi vita egyébként főleg azért nem alakult ki, mert Peterson, ahogyan ezt egyébként kertelés nélkül be is vallotta, nem számított arra, hogy Slavoj Žižek nem „ortodox marxistaként” válaszol majd neki felvetéseire. Ennél azonban mindenképp érdekesebb volt a két előadó egymásnak szegezett kérdéseiből álló rész.

Slavoj Žižek nem hanyagolta el Jordan Peterson legfőbb állításait a „természeti törvényekről”. Ezeknek statikus, állandó jellegével vitatkozott, ehhez egy anekdotát használt. Szerinte az evolúció folytonos önkorrekció, amely esetleges szabálytalanságait, hibáit később beépíti a rendszerbe. Azt mondta, a természet inkább olyan, mint a francia konyha: anekdotája szerint ugyanis a legtöbb ételkülönlegesség a franciáknál eredetileg valami hiba eredménye volt: például hagyományos módszerrel akartak sajtot készíteni, de az idejekorán elpenészesedett, szétrohadt. Ahelyett azonban, hogy ezt hibaként fogták volna fel, egyszerűen azt mondták: de hát ez camembert, ilyen a francia sajt! Žižek szerint – noha a hierarchiát a német gondolkodó sem tagadja – Marx gazdaságelméleti írásai ezeket az önkorrekciós rendszereket is remekül jellemzik.

Itt a szlovén filozófus végre feltette Jordan Petersonnak elmélkedéseivel kapcsolatos legfontosabb kérdést: ugyan nevezzen már meg egyetlen „politikailag korrekt, posztmodern marxista” gondolkodót azok közül, akiket homályos kirohanásaiban folytonosan támad.

Hosszabb kitérők után Peterson végül kibökte: az 1968-asok közül Michel Foucault-ra és Jacques Derridára gondolt. Róluk azonnali válaszként viszont Žižek árulta el a pszichológusnak: Foucault kifejezetten kora marxistái és főleg Jean-Paul Sartre ellen fogalmazta meg a hatalomról és biopolitikáról szóló tételeit (a hetvenes évek nagy, televíziós vitája ehhez kapcsolódóan amúgy éppen Foucault és Noam Chomsky marxista értelmiségi között folyt le).

Žižek hangsúlyozta: az általa radikális liberálisnak nevezett, posztmodern fősodornak kevés köze van a kortárs marxizmushoz: azt ugyanis szerinte például a politikai gazdaságtannal és marxista filozófiával is foglalkozó David Harvey, vagy Frederick Jameson képviselik, ők azonban a nyugati egyetemeken marginalizáltak, a Peterson által kritizált jelenségekhez pedig végképp semmiféle közük nincsen.

Az tehát, hogy valamiféle egyszerre posztmodern és marxista (képzavar) „lobbi” lenne az egyetemeken, egyértelműen teljes képtelenség.

Peterson a vitában folyamatosan engedett egyébként szigorú pozícióiból: elismerte például, hogy a kapitalizmusnak végzetes ellentmondásai vannak, szerinte azonban „ennél viszont nincsen jobb”. Jellemző volt a vita általános hangulatára, amikor Peterson rácsodálkozott arra, amit Žižek az identitáspolitikáról mondott, majd némileg meglepve hozzátette:

„Nahát, nem csodálkozom, hogy nem nagyon hívnak meg sehová!”

A szlovén filozófus és Jordan Peterson talán egy dologban hasonlítanak tehát a vita alapján: mindketten ellenfelei annak a szerintük hegemón közegnek, amely a politikai- és köznyelv „szabályozásával”, és főleg a kulturális, etnikai, nemi identitás, elnyomások kérdéseivel foglalkozik.

A transzfóbnak is tartott Petersont több nyugati egyetemen sem látják szívesen, előadásai ellen rendszeresen tüntetnek, ő maga pedig politikai online showt csinált abból, hogy a Torontói Egyetemen bejelentette, nem fogja a szexuális kisebbségek „kedvelt nemi névelőjét” használni. Slavoj Žižek ezzel párhuzamosan a menekültekkel szembeni, 2016-os, vitás megszólalásai miatt, valamint a #MeToo mozgalom egyes elemei iránt megfogalmazott bírálatai miatt több baloldali fórumról is szabályosan „ki van tiltva”, így nem publikálhat például egyik fő fórumában, a Tariq Ali által felügyelt New Left Reviewban sem.

A vita tehát valójában a liberális tendenciák egy vulgárisabb (Peterson), és egy elméletibb (Žižek) kritikusa között folyt le.

Jól látszott azonban, hogy miközben Jordan Peterson a „szólásszabadság” nevében rendszeresen provokál vitát egyenlőtlen felek (fiatal, radikális diákok egyetemi kampuszokon) ellen, avagy YouTube videóiban, távolról könnyedén kárhoztatja általánosítva a „szélsőbaloldalt” az általa nem kedvelt jelenségek bűnöseiként, a filozófiai képzettségű Žižekkel szemben nem igazán volt olyan pillanata, amikor intellektuális fölényét csillogtathatta volna. Ezt legtöbbször valóban remek retorikai képességeivel, és a természettudományok terén szerzett jártasságával igyekezett kompenzálni, mérsékelt eredménnyel.

Slavoj Žižek viszont nemhogy hozta hagyományosan egyedi, dialektikus és pszichoanaltikus érvelését, de szokásos anekdotázását és viccelődését visszafogva is brillírozott. Érzékelhetően úgy vélte, ennyi emberhez még egyfajta „sztárfilozófusként” is csak ritkán szólhat, sok fontos dolgot akart tehát belesűríteni expozéjába.

A valódi kérdés az esemény után nem is az, miért érhette meg valakinek akár 15 dollárt kifizetnie azért, hogy élő netes videón nézhesse a vitát (rengetegen megtették ezt is), hanem az, hogy ha valóban ilyen tömegigény mutatkozik – akár ilyen elnagyolt – intellektuális összecsapásokra is, akkor vajon miért nem látunk ilyesmit egyetlen nyugati tévén, vagy internetes portálon sem? Hiszen, mint látjuk, tiszta haszon az egész.

A válaszhoz, attól tartok meg kell fontolnunk mindazt, amit Žižek az uralkodó ideológiáról írt és mondott ezidáig.

Címlapkép: képkivágás a vita élő videójából
Olvass tovább!