Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Bartók Béla, aki a nemzeti kultúrába emelte a népzenét

Nemrég múlt 138 éve, hogy a bánáti Nagyszentmiklóson megszületett Bartók Béla, a XX. század egyik zseniális zenész és zeneszerző egyénisége. A nevét mindenki ismeri, emlékszünk rá a suliból, de hogy mit csinált, és hogy mi a jelentősége mindennek mai világunkban, azzal már kevésbé vagyunk tisztában. Barátjával, Kodállyal, akivel amúgy nem volt konfliktusmentes a kapcsolatuk, olyan elválaszthatatlan párosként szerepelnek emlékezetünkben, mint Cirill és Metód, Karl Marx és Friedrich Engels vagy Winnetou és Old Shatterhand. Külön-külön kevesebbet tudunk róluk, talán még Kodályról valamivel többet, mint az iskolában sokat emlegetett Kodály-módszer kidolgozójáról.

Bartók Béla pedig kifejezetten érdekes életet élt, színes, sokoldalú egyéniség, széles olvasottsággal, érdeklődése a zene, a képzőművészet és a társadalomtudományok mellett még a biológiára is kiterjedt. Több területen is a legnagyobbak közé emelkedett. Egyrészt kiemelkedő tehetségű előadóművész volt, remek zongorista, főleg Liszt Ferenc műveinek értő megszólaltatója. Másrészt nagyon fontos zenetudós, a magyar népzenének olyan kutatója, akinek munkája, észrevételei alapjaiban határozzák meg nemcsak azt, amit a zenéről, hanem azt is amit általában a folklórról gondolunk.

Nagyban köszönhető neki, hogy ez a gyönyörűséges kincs, amit a magyar parasztzene (és hozzá kapcsolódóan a tánc is) jelent, olyan fontos szerepet tölt be a mai magyar kultúrában.

Nélküle talán nem is lenne, de legalábbis egészen biztosan más lenne a táncházmozgalom és a versmegzenésítések, a színpadi művészet. De még a mai magyar könnyűzenében is érezteti hatását a művészete (az Illéstől a Punnany Massifig vagy a Kormorántól a Bohemian Betyarsig). Harmadrészt Bartók egy egyedülállóan kreatív, sok stílust összegző, és sok új ötletet megvalósító zeneszerző is volt. Műveinek zenetörténeti jelentőségéről már nagyon sokan írtak, most nem is erről szeretnék szólni (már csak azért sem, mert én magam sem vagyok zenetörténész).

A nyugtalan századforduló fia

Bartók Béla 1881-ben született. Egy olyan nemzedék gyermeke, amely a XIX-XX. század fordulójának szellemi izzásában élte ifjúságát (ebben az izgalmas korszakban találkozott Bartók Kodállyal, a jó baráttal), majd a Magyarországra oly sok szerencsétlenséget hozó korszakokban próbált emberséges ember maradni, és valami értelmeset, később is használhatót mondani.

Egy soknemzetiségű, sokkultúrájú országba született bele (Bartók szülővárosa, Nagyszentmiklós is több nemzetiség: a magyar, a szerb, a német és a román találkozási pontja), átélt több történelmi sokkot és csalódást, és próbált önazonos maradni. Bartók végül keservesen csalódva távozott az egyre kétségbeejtőbb helyzetbe kerülő hazájából, de élete legvégén talán még látta a megcsillanó reményt arra, hogy a sokat szenvedett nép számára pozitív változások jöhetnek.

Aztán az ezt követő újabb csalódást már nem érhette meg.

A sokáig illetve sokak számra oly stabilnak látszó Osztrák-Magyar Monarchia történetében és azon belül Magyarországéban az 1890-es években mutatkoztak az első válságtünetek.

Az éppen csak polgárosodni kezdő magyarországi parasztság megszenvedte a gabonafélék árának hirtelen leesését és azt a behozhatatlan hátrányt, amivel a kevés kézben összpontosuló hatalmas főúri, grófi bárói birtokok konkurenciája jelentett.

Megindult a parasztság látványos elszegényedése, ami majd az 1910-es évekre vált igazán súlyossá (ennek következménye pedig egyfelől egyfajta „visszajobbágyosodási” folyamat, másfelől –mint ismert– a kivándorlás növekedése volt). Ugyanakkor az új század első évtizedében a Birodalom két nagy tagállama között is megrendült a bizalom. (Az 1905-ös évben a Monarchia csaknem szétesett.) Az öntudatra ébredő magyarországi nemzetiségek egyre kevésbé elégedtek meg a magyar állam látszatengedményeivel, egyre élesebben kritizálták a hol burkolt, hol egészen nyíltan erőszakos magyarosítási törekvéseket. Az 1896-ban, a honfoglalás 1000. évfordulójához kapcsolódóan jellemző önünneplő magyar optimizmus hamar megkérdőjeleződött.

Ebben a két évtizedben (az 1890-es évektől az 1910-es évekig, de főleg a XX. század első éveiben) sok értelmiségi kezdett egyre kritikusabban állni az őt körülvevő világhoz, a láthatóan egyre kevésbé működő „ezeréves rendhez”. Új utak keresése kezdődött az irodalomban (pl. a Nyugat), a képzőművészetekben (új festőiskolák, impresszionizmus, realizmus), a társadalomtudományokban (pl. a Társadalomtudományi Társaság és folyóirata, a Huszadik Század). Ez a szellemi izzás természetesen a zenészeket sem kerülhette el.

Az is természetes, hogy ebben a helyzetben, a nagy társadalmi viták közepette sokak érdeklődése fordult ismét a parasztság felé. A parasztság felé, amely még mindig az ország legnagyobb számú társadalmi rétegét alkotta. A parasztság felé, amelynek a reformkor értelmisége szívén viselte a sorsát (a nemzeti reformerek egyik törekvése az volt, hogy a parasztságot megszabadítsák a jobbágyi kötöttségektől, másrészt az, hogy a parasztság kultúráját a nemzeti kultúra integráns részévé tegyék), de amelyről a következő „úri” nemzedék mintha kicsit elfeledkezett volna, mind anyagi, mind kulturális értelemben.

Hiszen egyfelől, mint már szó volt róla, a parasztság minden erőfeszítése ellenére, csak kis rétegnek sikerült kitörnie a korábbi jobbágyállapotból – a kapitalizmus egyenlőtlen versenyhelyzete újratermelt minden függőséget, és így minden jobbágyi beidegződést is, a jobbágyság eltörlése után is. Másfelől a paraszti kultúra mégsem lett olyan mértékben a nemzeti kultúra része, ahogyan azt Petőfi Sándor és társai szerették volna.

A magyar elit tudatába sokkal inkább a magyar paraszti kultúrának valami giccses, „úrias” interpretációja ment át, az, ahogyan a főurak és dzsentrik látni szerették volna „alattvalóikat” és a magyar kultúrát.

A századforduló idején ez a régi rendet és megmerevedett társadalmi viszonyokat szimbolizáló „magyarnótás” kultúra is sokak szemében hiteltelenné vált és megkérdőjeleződött.

Parasztzene, népzene, nemzeti zene

Ebben a történelmi korban, ebben az új utakat kereső, nyugtalan szellemi közegben kezdte meg népdalgyűjtő tevékenységét a két fiatal zenetudós és zeneszerző, Bartók Béla és Kodály Zoltán (és rajtuk kívül még mások is). Tulajdonképpen ők írták le először a magyar parasztzene legfontosabb jellegzetességeit, és hívták fel a figyelmet értékeire. (A korábbi időkben, a reformkorban inkább a népköltészet gyűjtése volt a jellemző, vagyis a gyűjtött népdalokat inkább a szöveg felől közelítették meg, eszerint rendezték, a dallamokat néha le sem jegyezve.) Nemcsak a zenének a legősibb rétegeire, hanem arra is, hogy az eredeti paraszti, közösségi kultúra milyen eredeti és kreatív módon képes magába integrálni az idegen hatásokat is. Tették mindezt a fiatal zeneszerzők egy olyan helyzetben, mikor először kezdett sokaknak feltűnni, hogy a paraszti közösségek bomlásával, a parasztság anyagi lecsúszásával párhuzamosan ez a fajta sajátos értéket képviselő kultúra végleg eltűnhet.

Ezzel indirekt módon a társadalomtudósok számára is rámutattak arra, hogy a parasztsággal, belső viszonyaival, problémáival, életmódjának megváltozásával foglalkozni kell, és érdemes is. Ugyanakkor

a saját zenedarabjaikkal egy lehetséges példát mutattak arra is, hogy hogyan lehetne a parasztzene értékeit más hatásokkal is kiegészítve, kreatívan felhasználni, úgy hogy abból mégse külföldi kultúrtermékek utánzása, hanem valami sajátosan új, és sajátosan magyar jöjjön ki.

Bartók elsősorban azt fogalmazta meg célként, hogy egy új, sajátosan magyar, ugyanakkor külföldiek számára is befogadható műzenét alkosson. Írásaiban és magukkal a művekkel is cáfolni igyekezett azt a tévhitet, hogy a népzenéhez való visszanyúlás csak a saját kreativitás hiányát hivatott elfedni.

„A végzetes tévedés abban van, hogy túl nagy fontosságot tulajdonítanak (…) a témának, ami pedig teljesen helytelen nézőpont. Nem gondolnak ezek az emberek arra, hogy Shakespeare nem is írt olyan színművet, amelynek témáját maga találta volna ki. Hát Shakespeare agyveleje is ki volt talán szikkadva? (…) Hát Shakespeare is >>belső tehetetlenségét<< akarta ezzel leplezni? (…) Annak, ami az irodalmi műnél a mese, a téma, annak a zeneművészetben a tematikai anyag felel meg. De a zeneművészetben éppúgy, mint az irodalomban, a szobrászatban vagy a festészetben nem az a fontos, hogy milyen származású témát dolgozunk fel, hanem az, hogy hogyan dolgozzuk fel azt. Ebben a hogyanban rejlik a művész tudásának, formáló- és kifejezőerejének, egyéniségének a megnyilatkozása. (…) A megformálás az igazi tehetség erőpróbája.” –írta Bartók A népzene jelentőségéről című 1931-es írásában.

(Igaz, addig a gondolatig ő sem jutott el, hogy a parasztzene akár önmagában, eredeti formájában is lehet olyan erős és érdekes, hogy megállja a helyét egy hangversenyteremben. Ezt csak a Muzsikás együttes gondolta ki – de azóta látszik, hogy a dolog működik. Ehhez azonban az kellett, hogy a népzene előbb visszataláljon az eredeti funkciójához, vagyis hogy néprajzi érdekességből újra könnyűzenei műfajjá váljon, amire akár táncolni, bulizni is lehet, akkor is, ha az ember nem parasztnak született. Ezt az 1930-as években a regöscserkészek, majd az 1970-es évektől a táncházmozgalom próbálja megvalósítani.)

Bartók kifejezetten fontosnak tartotta, hogy a magyaron kívül más magyarországi nemzetiségek vagy akár távolabbi népek (törökök, arabok) zenéjét is tanulmányozza, ezzel a magyar kultúra értékeit valamilyen nemzetközi összehasonlításban is megmutassa. Már ezért is támadások érték. Összességében azonban azt lehet mondani, hogy Magyarországon elismert művésznek számított a két világháború között, lehetőséget kapott tudományos műveinek rendszerezésére és a tanításra, tudásának továbbadására is.

Mikor 1940-ben Magyarország elhagyása mellett döntött, azt egyáltalán nem azért tette, mert az üldöztetéstől tartott. Egyszerűen elege lett a közéletet eluraló gyűlölködésből, romboló fasiszta nihilizmusból.

De biztos volt benne, hogy valamikor még visszatér Magyarországra. Sajnos másképpen történt, hazatérésére már nem kerülhetett sor halálos betegsége miatt. Nem tudni, ha lett volna alkalma újra Magyarországra jönni, be tudott volna-e illeszkedni az 1945 utáni új rendszerbe. A másik nagy emblematikus zeneszerző, Kodály Zoltán mindenesetre aktívan részt kívánt venni egy új, demokratikusabb Magyarország felépítésében: képviselő lett az Ideiglenes Nemzetgyűlésben, majd tagja lett az ország legnagyobb tudósait tömörítő Országos Köznevelési Tanácsnak, amely leginkább a magyar oktatás reformjával foglalkozott.

Természetes, hogy a századfordulón a népzenét felfedező zeneszerzők a parasztság által őrzött értékek feltárásával visszahatottak koruk társadalmi gondolkodóira is. Az, hogy a társadalom legelnyomottabb rétegeiben ilyen szellemi tartalékok vannak, még azok figyelmét is ráirányították az ország szociális kérdéseire, akik talán korábban kevésbé foglalkoztak ezekkel a témákkal. Innentől kezdve annak, aki komolyan foglalkozni kívánt belpolitikai problémákkal, megkerülhetetlen téma lett a parasztság helyzete. Vagyis a magyar szellemi elitben végre megindulhatott egy vita a lakosság legnagyobb tömegét kitevő réteg sorsáról. Ennek nagy jelentősége volt akkor amikor a legnagyobb parlamenti ellenzéki párt, a Függetlenségi („48-as”) Párt hajlamos volt beleragadni az úgynevezettt közjogi vitákba, vagyis Magyarország és Ausztria helyzetének folytonos újra- és újratárgyalásába, amely mellett eléggé elsikkadtak azok a problémák, hogy Magyarország népének nagy tömegei voltaképpen hogyan is élnek – akár a falvakban, akár a nagyvárosokban.

Még nagyobb lett ennek a parasztközpontú gondolkodásnak a szerepe az I. világháború után.

Az, hogy Magyarország területeinek kétharmadát elvesztette, egyben azt is jelentette, hogy a maradék országot nem feszítette tovább a nemzetiségi jogok kérdése: a parasztság elszegényedése egyértelműen magyar etnikai problémává vált, amelyre a nemzeti jelszavakat hangoztató elitnek mindenképpen reagálnia kellett.

A Horthy-korszak társadalmi vitáinak központjában is a parasztság állt, igaz az elit számára továbbra is hangzatos jelszavakban merült ki a nép, mint a legmagyarabb réteg támogatása.

Kinevelődött azonban egy új reformnemzedék, amely már nem elégedett meg azzal, hogy a magyar parasztzenében kizárólag a külföld számára megalkotott „nemzeti kirakatba” illeszthető díszt látott, hanem egy olyan rejtett értéket, amelynek hordozóival is foglalkozni kell. Ehhez a felismeréshez pedig sokaknak Bartók zenéjén át vezetett az út. (Leginkább azoknak, akik maguk nem paraszti környezetből jöttek.) A két világháború közötti politikai értelemben vett népi mozgalomban vita indult arról is: megőrizhető-e a paraszti zene és tánc eredeti funkciójában akkor, amikor a régi paraszti életmód és közösségek egyre inkább felbomlanak. A regöscserkészek és a népi kollégisták bebizonyították, hogy mindez lehetséges.

Büszkeségünk öröksége

Bartóknak és társainak ezzel a szellemi-társadalmi örökséggel azonban még mintha ma sem sokmindent tudnánk kezdeni. Az, hogy a magyar paraszti zene (és az ehhez kapcsolódó táncos hagyomány) értéket, mégpedig az egész nemzet szempontjából is jelentős értéket képvisel, ma már mindenki számára nyilvánvaló. (Ez részben Bartók és Kodály érdeme de méginkább a ’70-es években indult táncházmozgalomé, amely a népzenét és a néptáncot „lehozta a színpadról”, lehetővé tette azt, amiről a népi kollégisták álmodtak: hogy nem parasztként is gyakorolhassa és magáénak érezhesse az ember a paraszti réteg művészeti örökségét.)

Míg azonban a népzene él és virul, a „népről” való gondolkodás mintha eléggé ellentmondásossá vált volna. Mintha a paraszti életmód eltűnésével a társadalom alsó rétegei elvesztették volna érdekességüket az elit számára. A népzene és a néptánc művelése mindenki figyelmét ráirányítja a régi paraszti folklórra és a régi alávetett rétegek életmódjára is. De fel kell tennünk a kérdést: mi lesz a mai alávetett rétegekkel, a mai néppel?

Ha a falu értékek teremtője volt a múltban, ha a ma még fellelhető zenész és táncos adatközlőket tisztelni illik, akkor nem lenne érdemes többet foglalkoznunk annak a közegnek a változásával, amelyből ezek az adatközlők származnak?

Nem lenne érdemes a változásokat mint a magyar társadalom változásait nyomon követnünk, és nem csupán a homályos értelmű gonosz „globalizáció” hatásának betudnunk?

Én azt hiszem, hogy Bartók örökségéhez leginkább akkor lehetünk méltók, ha nem csak mint magyar nemzeti zeneszerzőt, Magyarország külföldnek mutogatható, „kirakatba tehető” ékességét tekintjük, hanem úgy is, mint egy elnyomott és lenézett társadalmi réteg értékeinek felfedezőjét. Széles érdeklődése, az hogy a zenetudományt és a magyar zene leírását egy szélesebb tudományos és nemzetközi összefüggésbe is be tudta helyezni, szintén csak példa lehet számunkra.

Címlapkép: Wikimedia Commons
Olvass tovább!