Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A progresszió mártírja, Bauer Sándor

A magyar progressziónak mindenkoron három fontos követelése volt. Egyrészt szembenállás a hatalmat diktatórikus eszközökkel a kezükben tartó reakciós erőkkel, másrészt követelése a radikális szociális és gazdasági haladásnak, harmadrészt pedig küzdelem a nemzeti függetlenségért.

A magyar jakobinusokkal kezdődő sorban ott találjuk a 1848 márciusi ifjait, a fiatal munkásmozgalom agitátorait, az első köztársaság szociáldemokrata és polgári radikális támogatóit, a Galilei Kör tagjait, később a fegyveres antifasiszta ellenállás tagjait, a világháború után a fényes szelek nemzedékét és természetesen ide sorolhatjuk az 1956-os Petőfi Kört és a forradalmat kirobbantó egyetemi ifjúságot is.

Dicsőségek és tragédiák hosszú sora Martinovics Ignáctól, Petőfin, Politzer Zsigmondon, Garami Ernőn, Szabó Ervinen, Pataki Istvánon, Ságvári Endrén át Angyal Istvánig és Donáth Ferencig. Többségükben elfeledett vagy feledésre ítélt, jobb esetben radikális progressziópártiságukban megtagadott történelmi szereplők, akikre idehaza egyedül szinte csak a jobboldal tekint egységesen. Ők gyűlölettel. Történelmi nagyságukat megkérdőjelezik, életpályájukat meghamisítják vagy elhallgatják.

A progresszió mai örökösei, a polgári radikálisok és marxista baloldal sem képesek arra, hogy egységesen elfogadják és magukénak vallják ezt az örökséget. Van, aki Angyal Istvánt, van, aki Ságvári Endrét hagyná ki a sorból, de sokan felednék a magyar jakobinusokat és a munkásmozgalmi múlt képviselőit is. Van, aki a reakciós magyar jobboldal nyomására tesz így, mások a „kádári” történelemértelmezés miatt.

Bauer Sándor kapcsán még ezt a dilemmát sem látjuk. A többség azt sem tudja ki volt ő, aki ismeri a történetét, annak általában annyi információja van, hogy egy fiatal, aki – követve a cseh Jan Palach példáját – felgyújtotta magát, így tiltakozva a szovjet megszállás miatt. Mára Bauer Sándor egy fiatal proli, autószerelő tanuló lett, aki a nemzeti oldal mártírja.

El is fogadhatnánk ezt, ha nem lenne ismert tény, hogy ez a fiatal sokkal inkább volt tekinthető egy kritikus és érzelmileg túlfűtött baloldalinak, semmint reakciós jobboldalinak.

Talán nem véletlen, hogy búcsúlevele teljes terjedelmében szinte sehol sem érhető el, Wikipedia oldalán sem. Abban vannak olyan részek, amelyek alapján hamar a meghasonlott és kétségbeesett cselekvésbe menekülő baloldali képe rajzolódik elénk:

„Ne gyűlöljétek az orosz népet, nem az orosz proletáriátus nyom el minket, hanem az orosz nacional bolsevik vezetés. Lenin elvtárs nem így gondolta. Kommunista üdvözlettel Sándor … Vigyázzatok az orosz vezetők és az USA tőkései felosztották a világot! Az USA-tól semmi jót ne várjatok.”

Ezek a sorok, a búcsúlevél lényegi politikai mondandója nem hangzik el, amikor jobboldali politikusok emlékeznek, az USA és a „tőkés világrend” kritikáját viszont a polgári demokraták söpörnék a szőnyeg alá. Utóbbi közegben az orosz nép és proletariátus „felmentése”, előbbiben pedig Lenin elvtársként való megnevezése számítana ma tabunak.

Ma, egy mindkét végpontján lényegében jobboldali rendszerben nagyon nehéz megérteni azt az évtizedet, amelyben Bauer Sándor rövid életének lényegi részét leélte.

A hatvanas években a tömegek még idehaza is hittek abban, hogy a szovjet rendszer lehet emberarcú is. Miként elhitték azt is, hogy a „hanyatló” nyugatot ez a rendszer utoléri és el is hagyja rövid időn belül. Vörös szputnyikok hódították meg a világűrt, kommunista függetlenségi mozgalmak rázták le magukról a gyarmati függőséget, az USA gyilkos háborúba keveredett Vietnámban, a keleti blokk 1944-1945-ben felszabadított és egyben megszállt országaiban egyre jobban felszabadult a politikai légkör.

Ez volt az az évtized, amikor Gagarin, Tyereskova, Che Guevara, Fidel Castro voltak a kommunizmus szimbólumai; és harcias polgárjogi harcosok, mint Angela Davis, Rosa Parks vagy Martin Luther King az Egyesült Államokban mutattak rá a kapitalista demokráciamodell súlyos hiányosságaira.

Sőt, ebben az évtizedben kerültek előtérbe a szociáldemokraták Németországban és ekkortól nézett szembe először az ország őszintén a náci múlttal és kerültek elő az addig alig-alig bujkáló háborús bűnösök.

A sztálinizmus bűneivel szembenéző hruscsovi szocializmus sokkal szerethetőbb politikai alternatívának tűnt, mint a feketéket elnyomó USA rendszere, a nácikat bújtató, sőt pozícióban hagyó nyugatnémet kereszténydemokrácia vagy de Gaulle diktátor Franciaországa. Mindenki azt várta, hogy a kommunista blokkon belül a radikális változások történnek, ki Prágára tekintett, ki Pekingre. Emitt Dubček, amott Mao üzent hadat a sztálinista időkből örökölt bürokráciának.

Mindezt figyelembe véve semmi meglepő nincs abban, hogy Bauer Sándor „kommunista üdvözlettel” búcsúzott és őszintén hitt abban, hogy „Lenin elvtárs nem ezt akarta”.

Generációjának óriási törés lehetett Hruscsov puccsal történő leváltása, már csak azért is, mert a kádári rendszer konszolidációját, az ötvenes évek fanatizmusával szembehelyezkedő társadalmi gyakorlatát a többség örömmel fogadta, ahogyan a hatvanas években teret nyerő „gulyásszocializmust”, a hruscsovi enyhülést is.

Itthon a helyzetet csak bonyolította, hogy Kádár következetes képviselője volt az antisztálinista politikának és támaszkodott is a korábban háttérbe szorított polgárság képviselőire a párton belüli reakciósok elleni küzdelme során. A magyar politikus egyértelműen kifejezte, hogy Hruscsov leváltását helyteleníti, szinte folyamatos és vállalt kapcsolatban volt Dubčekkel, persze az csak évtizedekkel később derült ki, hogy a csehszlovák politikust minden eszközzel próbálta rávenni, hogy ne menjen szembe Moszkvával, mert saját elért reformeredményeit látta veszélyben.

A fent vázolt optimista, baloldali és progresszív időszaknak 1968-cal lett vége.

Elbukott Párizs forradalma, páncélosok vetettek véget a prágai tavasznak, eltűnt Hruscsov, megölték Che Guevarát és maradt az öregedő államszocialista elit. Egy fiatal baloldali számára mindez riasztó és elkeserítő lehetett.

Tudjuk, a korban a szélsőbaloldaliságot, például Maót is felvállaló fiatal értelmiségiek és a velük együtt mozgó Lukács György ebben az időszakban lett a rendszer ellensége. Többségük olyannyira csalódott, hogy hátat fordított a szocializmusnak és a nyugatos liberalizmus felé fordult. Meghatározói lettek a rendszerváltásnak és meghatározói annak a rendszernek, amely kitermelhette nekünk Orbán Viktort.

Bauer Sándor, a fiatal szakmunkástanuló nem volt benne ezekben a kiútkereső közösségekben. Egyedül, az önmagát kommunistának mondó rendszer önmagát kommunistának tekintő ellenzékijeként próbálta feldolgozni mindazt, ami történt. Nem talált más kiutat, csak a mártírhalált. Felgyújtotta magát a Nemzeti Múzeum kertjében.

Többen beszéltek vele még a tűz eloltása után is. A legtöbben értetlenkedtek, nem értették, hogy miért tette, amit tett. A rendszer a tettel nem tudott mit kezdeni. Kádár számára véget ért a népszerűségét megalapozó hatvanas évek. A Brezsnyev puccsát lehetőségnek tekintő hazai reakciósoknak engedményeket kellett tennie, eltűntek a reformkommunisták, sokadjára a rendszer ellensége lett Lukács György és az összes fiatal, aki hitt abban, hogy létezhet emberarcú szocializmus.

Bauer Sándor soha nem lett valós szimbólum. Annak ellenére sem, hogy megpróbáltak antikommunista ikont faragni belőle. Itt az ideje, hogy mi baloldaliak, a mindenkori progresszió támogatói fogadjuk vissza őt és ne hagyjuk, hogy üres jelkép legyen a jobboldalon.

Olvass tovább!