Mit ér 70 év után az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata?

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata egy két évig tartó tárgyalássorozat eredményeként született. 1947-ben az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága megbízott egy eredetileg három fős csoportot azzal a feladattal, hogy szövegezzenek meg egy emberi jogi dokumentumot.

A három megbízott tag az amerikai Eleanor Roosevelt (az Egyesült Államok korábbi First Lady-je), a kínai Pen-Chun Chang (drámaíró, filozófus és diplomata), valamint a libanoni Charles Malik (filozófus, diplomata) voltak. Habár az előkészítő munkacsoport tagságát hamar kibővítették, és bevették Ausztrália, Chile, Franciaország, a Szovjetunió és az Egyesült Királyság ENSZ-delegáltjait is, Roosevelt, Chang és Malik szerepe az egész folyamat során meghatározó volt.

A munkacsoport feladatául azt kapta, hogy részben korábbi háttéranyagok, részben pedig az ENSZ többi tagállama által benyújtott javaslatok alapján készítsenek el egy olyan szövegtervezetet, amely a későbbi tárgyalások alapjául szolgálhat.

A tervezetet az Emberi Jogi Bizottság, valamint a Gazdasági és Szociális Tanács is több körben megvitatta, módosította, majd a végső döntéshozó szerv, az ENSZ Közgyűlése elé terjesztették. A hosszú és alapos előkészítés után a Közgyűlésnek már túl sok feladata nem maradt.

Alig két napos vitasorozat után a plenáris ülés 1948. december 10. napján 48 igen szavazattal, ellenszavazat nélkül és nyolc tartózkodás mellett fogadta el a 217 A (III) számú határozatot, közismertebb nevén az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát.

A Nyilatkozat jelentősége

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata több okból fontos mérföldkő volt a nemzetközi emberi jogi rezsim fejlődése szempontjából.

A második világháború előtti nemzetközi jogrendszer az állami szuverenitás sérthetetlenségének és egyenlőségének elvén alapult (ezt szokás vesztfáliai rendszernek is hívni az 1648-as vesztfáliai béke után).

Ebben a rendszerben az, hogy egy állam miként bánik a polgáraival, olyan belpolitikai kérdésnek számított, amelyet semelyik másik államnak vagy államok fölötti szervezetnek nem volt joga vizsgálni és kritizálni. Így tehát az emberi jogok megsértéséért sem lehetett felelősségre vonni az államokat vagy azok politikai vezetését. A nemzetközi jogrendszer ebben az állapotában nyilvánvalóan teljesen alkalmatlan volt az emberi jogok hatékony védelmére.

Az állami szuverenitásnak ezt a nagyon merev felfogását már az ENSZ Alapító Okmánya is oldotta, amely ugyan még több pontban deklarálja az állami szuverenitás védelmének és a tagállamok belső ügyeibe való be nem avatkozás tilalmának elveit, de már számos rendelkezésében utal arra, hogy az emberi jogok betartása minden résztvevő állam kötelessége. Az állami szuverenitás tehát megmaradt, de a politikai hatalom legitim gyakorlásának alapja az emberi jogok tiszteletben tartása lett. A Nyilatkozat ennek a folyamatnak további lökést adott azáltal, hogy pontosította, milyen emberi jogokra terjed ki az állam védelmi kötelezettsége.

A Nyilatkozat abban az értelemben is újítást hozott, hogy korábban a nemzetközi jog alanyai, más szóval a jogok és kötelezettségek címzettjei kizárólag államok lehettek. Egy nemzetközi emberi jogi katalógus elfogadásával ugyanakkor az egyének is a nemzetközi jog alanyaivá váltak, akiket megilletnek bizonyos jogok a saját államukkal szemben is. Ezek a jogosultságok közvetlenül a nemzetközi jogból fakadnak, nem az állam adja vagy ismeri el azokat.

Az állami szuverenitás áttörése és az egyének elismerése a nemzetközi jog alanyaiként olyan szükségszerű lépések voltak, amelyek nélkül sosem alakulhatott volna ki az emberi jogok nemzetközi védelmének rendszere.

Ma már megkérdőjelezhetetlen, hogy minden államnak tiszteletben kell tartania az emberi jogokat, e kötelezettség betartását más államoknak és a nemzetközi szervezeteknek joguk van vizsgálni, és elmulasztása szankciót vonhat maga után. A valóság persze sokszor kiábrándító, de nem szabad lebecsülni ennek a paradigmaváltásnak a fontosságát.

A Nyilatkozat és az emberi jogi rezsim kritikája

Minden elvitathatatlan erénye ellenére a Nyilatkozatnak van két olyan fogyatékossága is, amelyek nagyon megnehezítik, hogy  érvényt szerezhessünk a benne foglaltaknak. Ezek a hibák nem csupán a Nyilatkozatra, de általánosságban az egész nemzetközi emberi jogi rezsimre vonatkoztathatók.

Univerzális értékek vagy nyugati elnyomás?

Nagyon leegyszerűsítve a dolgokat, a Nyilatkozat megszületésének két narratívája létezik. Az egyik verzió szerint a Nyilatkozat elfogadása egy hosszan tartó civilizációs folyamat betetőzése volt, amely a politikai hatalom gyakorlásának legitimitását végleg és visszafordíthatatlanul az emberi jogok tiszteletben tartásához kapcsolta. Ezáltal 1948-ban a tagállamok maguk mögött hagyták a kicsinyes állami érdekek, a nacionalizmus, a gyarmatosítás és a rasszista ideológiák fémjelezte sötét múltat, és soha nem látott konszenzussal fektették le a modern nemzetközi jogrend alapjait.

A másik verzió szerint – és most szándékosan sarkítva fogalmazok – a Nyilatkozat valójában nem volt más, mint a háború utáni győztes nyugati liberális politikai erők próbálkozása, hogy a saját képükre formálják a nemzetközi jogrendszert, azaz a nyugati hódítás egyfajta ideológiai verziója. Erre utalnak a Nyilatkozat elfogadásának körülményei is.

Habár nem volt ellenszavazat, a ma létező független országok többsége ekkor még a nyugati országok gyarmatbirodalmába tartozott, így nem tudták képviselni saját álláspontjukat a tárgyalások során. (1948-ban még csupán 58 tagja volt az ENSZ-nek, a tagság mára 193-ra duzzadt.) Továbbá nyolc állam (Belorusszia, Csehszlovákia, Lengyelország, Szaúd-Arábia, Dél-Afrika, a Szovjetunió, Ukrajna és Jugoszlávia) tartózkodott a szavazás során, tehát ők sem adták kifejezett beleegyezésüket.

Sőt, a szövegtervezet elkészítői is nagyrészt nyugati származású vagy nyugati környezetben szocializálódott személyek voltak (mint pl. Charles Malik, aki bár libanoni származású volt, de amerikai karriert futott be).

Erre az alapvető konfliktusra vezethető vissza az emberi jogok nemzetközi rendszerében máig jelen lévő vita az univerzalizmus és a kulturális relativizmus között.

Míg az univerzalizmus képviselői azt vallják, hogy az emberi jogok nem csak mindenkit megilletnek, de a világon mindenhol azonos tartalommal kell, hogy érvényesüljenek. Addig a relativizmus hívei szerint a nemzetközi egyezmények a nyugati liberális, individualista felfogásnak megfelelően fogalmazzák meg az emberi jogokat, és azokat kérik számon a világ más régióin is. Szerintük minden államnak a saját jogi kultúrája szerint kell értelmeznie az emberi jogi kötelezettségeket.

Ma már a két álláspont között nem olyan éles az ellentét, mint korábban. Jelentős lépés volt például az emberi jogokról szóló Bécsi Egyezmény elfogadása 1993-ban az ENSZ égisze alatt. A dokumentumot 170 ország fogadta el, ezáltal megerősítve elkötelezettségüket az emberi jogok egyetemessége iránt, ami sok szempontból orvosolta a Nyilatkozat megszületésének fogyatékosságait.

De kétségtelen, hogy a relativizmus hívei máig erős kritikával illetik a nemzetközi emberi jogi rezsim működését. Sajnos nem segít a helyzeten, hogy autokrata vezetők is előszeretettel lovagolják meg ezt a hullámot, és úgy próbálják meg visszaverni az elkövetett emberi jogsértések miatt kapott kritikát, hogy a relativizmus álcája mögé bújnak.

A hatékony kikényszerítés hiánya

A Nyilatkozat másik fogyatékossága a hatékony kikényszeríthetőség hiánya. A tárgyalások egyik fontos vitapontja volt egykor annak eldöntése, hogy az emberi jogi dokumentumot egy nemzetközi szerződés vagy egy nyilatkozat formájában fogadják el. Ez nem pusztán jogi formalitás, hanem alapvető fontosságú kérdés. A szerződés ugyanis jogi kötőerővel bíró dokumentum, amelynek betartására minden aláíró állam köteles a nemzetközi jog (az ún. pacta sunt servanda elve) szerint.

Ezzel szemben a nyilatkozat nem több annál, mint amit a neve is sugall: egy jogilag nem kötelező kinyilatkoztatás. Habár a tárgyalások során az indiai és az ausztrál delegáltak is határozottan érveltek a szerződési forma elfogadása mellett, a résztvevők többsége végül mégis úgy döntött, hogy az emberi jogi dokumentum egy nyilatkozat formájában fog az ENSZ Közgyűlése elé kerülni, mert így könnyebb elérni a tagállamok közötti konszenzust.

Az előző kérdéssel szorosan összekapcsolódott a megfogalmazott emberi jogok kikényszerítésének módja. Az ausztrál, a francia és az indiai delegáltak is amellett érveltek, hogy egy erős, nemzetek fölött álló mechanizmust kell létrehozni (egy bíróság vagy egy bizottság formájában), amely képes rászorítani a tagállamokat az emberi jogok tiszteletben tartására.

A Szovjetunió, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok viszont nem voltak elragadtatva ettől az ötlettől. A szovjetek attól féltek, hogy egy ilyen nemzetközi mechanizmus hamar a nyugati államok politikai nyomásgyakorlásának, újfajta gyarmatosítási törekvéseknek az eszközévé válna. A britek és az amerikaiak inkább az állami szuverenitás és az állam hatalmának meggyengülésétől tartottak. Az erős ellenállás miatt így végül semmilyen hathatós mechanizmust nem állítottak föl a Nyilatkozat betartásának monitorozására és kikényszerítésére.

A Nyilatkozat tehát egy jogi kötőerővel nem bíró dokumentum, amelynek kikényszerítésére nincsen hatékony mechanizmus. De azért nem kell nagyon elkenődni, szerencsére az emberi jogok nemzetközi rendszere ma már sokkal jobban néz ki.

Habár az ENSZ máig az egyetlen olyan globális szervezet, amelynek egyik legfőbb célja az emberi jogok védelme, de a hatékonyabb együttműködés jegyében a földrajzilag, kulturálisan és politikailag egymáshoz közelebb álló országok hamar megalapították a saját regionális szervezeteiket. Elsőként az Arab Államok Ligája (1945), majd az Amerikai Államok Szervezete (1948), az Európa Tanács (1949), végül az Afrikai Egység Uniója (1963, mai nevén Afrikai Unió) született meg.

Ezek a regionális szervezetek valamilyen szinten mind a küldetésükként fogalmazták meg az emberi jogok védelmét (habár az Arab Államok Ligája értékelhető tevékenységet ezen a területen nem fejt ki). Ezek közül az Európa Tanács tekinthető a legfejlettebb regionális emberi jogi rezsimnek (ami nem összekeverendő az EU kormány- és államfőiből álló Európai Tanáccsal!) Így tehát Ázsia az egyetlen olyan régió, amelynek nincs regionális emberi jogi szervezete.

Retorika és valóság

Mára az emberi jogok leggyakoribb és legfontosabb forrásává a jogilag kötelező nemzetközi emberi jogi egyezmények váltak. Ezeket a szerződéseket tipikusan az ENSZ vagy valamelyik regionális szervezet égisze alatt fogadják el. Az emberi jogi szerződések jellemzően maguk hozzák létre azokat a fórumokat, amelyek az adott egyezményben foglalt jogok tiszteletben tartásának monitorozására hivatottak, általában bizottságok, tanácsok vagy bíróságok formájában.

Európában a leginkább közismert fórum a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága, amely az Európa Tanács keretében elfogadott Emberi Jogok Európai Egyezményének betartása felett őrködik.

Bár a látszat azt mutatja, hogy a nemzetközi emberi jogi rezsim, mind a szerződések számát, mind pedig az intézményi felépítését tekintve fejlett, a kép azért némileg csalóka lehet. Az szép dolog, ha egy állam belép egy nemzetközi szervezetbe és aláír egy nemzetközi szerződést, de ez önmagában természetesen még nem garantálja, hogy tiszteletben is fogja tartani az általa vállalt emberi jogi kötelezettségeket. Ezeknek az egyezményeknek betartatása, monitorozása és megsértésük szankcionálása is feltételezi különféle hatékony kikényszerítőmechanizmusok létezését.

Na, és itt van a kutya elásva. Sajnos azt látjuk, hogy a retorika szintjén közel minden állam támogatja az emberi jogok védelmét, de már kevesebben hajlandók aktívan közreműködni emberi jogi szerződések megírásában, és még kevesebben akarják azokat aláírni. De még ezen a csoporton belül is bőven akadnak olyanok, akik fittyet hánynak a nemzetközi szervezetek elmarasztalására, és egész egyszerűen figyelmen kívül hagyják a számukra kedvezőtlen döntéseket.

Ez az egyik olyan hiányossága a nemzetközi emberi jogi rezsimnek, amely komolyan aláássa annak hatékonyságát. Nagyon kevés és nagyon gyenge eszközök állnak rendelkezésre a jogsértő államok megregulázására. És ne gondoljuk, hogy ezek csupán a notórius jogsértők, mint Oroszország, Kína vagy Szaúd-Arábia. Sok nyugati ország is nehezen viseli, ha ellenőrzést akarnak gyakorolni felette. Így pl. az Egyesült Államokat általában alig lehet belekönyörögni emberi jogi egyezményekbe, de az Egyesült Királyság is előszeretettel kritizálja a európai jogvédelmi fórumokat, ha éppen őket marasztalják el.

Kiemelt kép: Wikimedia
Olvass tovább!