Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Metoo után az élet: még mindig félnek a nők bevallani, hogy szexuálisan zaklatja őket a főnökük

Valamivel több mint egy év telt el a metoo-mozgalom elindulása óta. Az évforduló kapcsán nem volt nehéz elmélkedni azon, hogy vajon globálisan hozott-e bármilyen pozitív, kézzel fogható eredményt az, hogy nők százai-ezrei álltak nyilvánosság elé. Az viszont már más kérdés, hogy vajon mennyivel jutottunk előrébb (ha egyáltalán…) egy év alatt.

Valójában ugyanis szinte lehetetlen felmérni, hogy vajon tényleg volt-e olyan, hosszútávon is értékelhető, a társadalom minden rétege számára hasznos elmozdulás, amely segíthet fellépni a nők elleni erőszak, a munkahelyi zaklatás ellen.

A Kavanaugh-ügy mindenesetre adhat okot némi jogos szkepszisre.

Annyit talán elmondhatunk: közösségi szinten bizonyos, hogy soha nem esett még ennyi szó egyszerre a nők elleni erőszakról.

Magyarországon ennél azért valamivel könnyebb átlátni a helyzetet. És ezzel párhuzamosan könnyebb borúsabban látni a helyzetet. Hazánkban ugyanis a kezdeti fellángolás hamar apátiába süllyedt – nem függetlenül attól, hogy a kevés számú nyilvánosságra került esetnek sem lett igazi, hosszú távon is érezhető következménye (lásd Sárosdi Lilla és Marton László ügyét, előbbi jelenleg már külföldön él családjával, utóbbi visszakerült a színházi életbe).

Folyamatok persze elindultak, a közbeszédben is viszonylag sokáig jelen volt a kérdés, sokan hallottak a konkrét esetekről – csakhogy széleskörű igény a változásra nem alakult ki.

Ennek okai persze összetettek, és túlmutatnak jelen cikk határain, de azért érdemes talán néhány szempontot felvetni:

  1. Magyarországon továbbra sincs politikai szándék arra, hogy egységes és hatékony fellépéssel vessenek gátat a nemek közti egyenlőtlenségeknek.
  2. Ugyanígy nem fontos politikai topik a nők elleni erőszak kérdése sem (sem a kormánypártoknál, ahol szándék sincs például az Isztambuli Egyezmény ratifikálására, sem az ellenzéki térfélen, ahol hangsúlytalan ez a téma).
  3. Mindazok a civil szervezetek, akik viszont nagyon is foglalkoznak a bántalmazás, zaklatás, egyenlőtlenségek kérdéskörével, forrás- és humánerőforrás-hiánnyal és egyre inkább a megbélyegzéssel küszködnek, vagyis lényegében alig tudják fenntartani magukat.
  4. Bár elindult egyfajta töredezett diskurzus a téma megértése, kanonizálása céljából, ez azonban elhalt, nem függetlenül attól, hogy a társadalom számára túlzottan ‘elméleti’ kérdésfelvetésekről volt szó, amelyekkel szemben berögzült hagyományok (vakkomondorozás) állnak.
  5. A metoo-mozgalom hatására elinduló diskurzus egy viszonylag szűk réteg számára vált csupán létkérdéssé. Beszédes adat a Závecz Research Intézet kutatásából: a válaszadók 69 százaléka szerint a nyilvános kiállások hatására semmi sem változott.

És itt jutunk el a jelenig: fogalmunk sincs arról, hogy merre tovább.

Az szinte biztosan elmondható: a metoo-mozgalom hazánkban nem tudott túllépni a saját határain. Mert bár úgy tűnt, hogy Sárosdi Lilla kiállása után elindult egyfajta megtisztulási folyamat, ennek hamar vége szakadt.

Még egy olyan, nagy publicitást kapó esetben is, mint az egyébként ismert és elismert szinésznő ügye, folyamatos támadási és hiteltelenítési kísérletek őrölték fel az áldozatot, az elkövető pedig egy rövid intermezzo után visszakerült a színházi körforgásba, jövőre új bemutatója lesz, és így tovább. Talán nem csoda, hogy további áldozatok (pláne olyan körökből, ahol még ennyi publicitásra és empátiára sem számíthattak) nem indították el a saját harcaikat. Leszámítva például azt esetet, amikor Tyukodon Németh-Kiss Pálma anyakönyvvezető zaklatás miatt feljelentette a helyi polgármestert. Mindezért cserébe a válogatott internetes szitkok mellett egzisztenciális fenyegetettség és fizikai inzultus is osztályrészéül jutott, a nyomozás pedig ebben az ügyben is nehezen haladt.

És senki sem beszél a buszvezetőkről, a fogorvosokról, a bolti eladókról, a pedagógusokról, a szegénységben élőkről, a fiatalokról, az idősekről, a betegekről, és így tovább. Vagyis az olyan csoportokról, amelyeknek kifejezetten alacsony az érdekérvényesítő képessége. Hozzájuk a metoo már nem jutott el, értük nem igazán aggódik senki.

Csak egy példa: a BKV által tavaly készített felmérésből kiderült, hogy a női járművezetők közül 59-ből 17-et ért már fizikai, illetve szexuális bántalmazás, 59-ből 41-en pedig heccelés célpontjává váltak. A külső személyek által elkövetett szexuális és fizikai zaklatás is gyakori: 59-ből 25-en voltak már kitéve ennek. Maradjunk annyiban, hogy ezek az ügyek jócskán kevesebb publicitást kapnak, mint Sárosdi Lilla esete.

És hogy egy különösen elrettentő, és sok szempontból atipikus példát is mondjak, ami szerintem kifejezetten beszédes: hosszú napokig lázban tartotta a közvéleményt az az eset, amikor kőbányán egy hajléktalan férfihoz odalépett egy személy, és némi hezitálás után lehúzta a cipzárját és a szájába vette a nemi szervét. Valódi szenzáció lett ez, viccek tucatjait generálta. Arra viszont már csak az Utcajogász hívta fel a figyelmet, hogy ez nem egy olcsó vásári látványosság, hanem egy hajléktalan ember ellen elkövetett szexuális erőszak – amely ügyben ők feljelentést is tettek, miközben kiderült, hogy a rendőrség csak közerkölcs megsértése és a közterületfigyelő kamera videójának kiszivárgása miatt nyomozott, erőszakról szó sem esett.

Miért tartom ezt fontosnak kiemelni? Mert egy olyan polgártársunkról van szó, akinek nem sok lehetősége van megvédenie magát, mégsem volt nyoma jó ideig a szolidaritásnak, mintha attól, hogy valaki egy hajléktalan ember ellen követ el ilyen bűncselekményt, attól az már nem is lenne az.

Bár szélsőségesnek tűnik a példa, de talán jól mutatja meg azt, hogy valójában hatalmi kérdésről van szó: a szexuális erőszak, a zaklatás elleni fellépés iránti igény elsősorban akkor jelenik meg, amikor olyan személyek emelik fel a hangjukat, akik rendelkeznek bizonyos (gazdasági, kulturális, kommunikációs, társadalmi) presztízzsel – ám azoknak, akik mindebben hiányt szenvednek, már kevesen állnak az oldalára,kevesen törik magukat azért, hogy az érdekeiket képviseljék.

Épp ezért hiánypótló és egyben iránymutató is az a felmérés, amelyet a Magyar Szakszervezeti Szövetség Nő Tagozatának a megbízásából az IDEA Intézet készített idén októberben online kérdőíves formában.

Fontos kutatásról van szó, amely ugyanis deklaráltan csak női szakszervezeti tagok (651 fő) megkérdezésével készült, vagyis kizárólag arra koncentrált, hogy női munkavállalók, akik egyben szakszervezeti tagok is, mennyire vannak tisztában a saját jogaikkal, mennyire tudják, hogy milyen ügyekben kell segítséget kérniük, és tudják-e egyáltalán, hogy kitől kérhetik ezt a segítséget.

GRAFIKON AZ IDEA KUTATÁSÁBÓL

És hiába hallott több mint háromnegyedük Sárosdi Lilla ügyéről, közel felük nem tudja, hogy vajon az ő munkahelyi helyzetét segítette-e a metoo-mozgalom megjelenése a közéletben/közbeszédben.

81 százalékuk nem tudja, hogy a munkahelyi vagy a munkahelyeken működő szakszervezetek mit tesznek a szexuális erőszak ellen, miközben pont 50 százalékuk tapasztalt már a saját munkahelyén olyan esetet, amely a saját bevallása szerint szexuális erőszaknak minősül.

Grafikon az IDEA kutatásából

Közel negyedük tapasztalt már saját kollégája, 10 százalékuk felettese, 13 százalékuk pedig munkahelyének valamilyen vezetője irányából szexuális zaklatást.

Itt érdemes közbeszúrni, hogy hazánkban körülbelül 50 ezer nő tagja valamilyen szakszervezetnek. Joggal merülhetne fel akkor a kérdés: miért nem tudunk ezektől az esetekről?

A válasz egyszerűnek hangzik: mert nem beszélnek róla.

Arra a kérdésre, hogy „Amennyiben látott és/vagy tapasztalt erőszakot a munkahelyén jelentette-e?”, a válaszadók 61 százaléka mondta, hogy nem tapasztalt ilyesmit (ami érdekes annak tükrében, hogy egy korábbi kérdésre 50 százalék mondta, hogy találkozott már a munkahelyén a szexuális zaklatás valamely formájával), és az erőszakot tapasztalók mindössze 14 százaléka jelentette, hogy ilyesmivel találkozott, míg 24 százalék nem tett bejelentést.

Grafikon az IDEA kutatásából

Hogy mi befolyásolja ezt a döntést? Döntően (34%) az, hogy milyen a cselekmény súlya, de jelentős mértékben van jelen a félelem is a következményektől (13%), az, hogy támogató-e a kollegiális környezet (7%) és az, hogy milyen vezetővel kell beszélni az esetről (5%). Ezek összességében azért kirajzolják az összképet, miszerint nagyon nem mindegy, hogy a munkahelyünkön milyen légkör uralkodik.

Hasonló, de sokkal érzékletesebb az, ahogyan arról vélekednek a válaszadók, hogy mások miért nem jelentik azt, ha erőszak áldozataivá válnak. Itt ugyanis döntő túlsúllyal jelenik meg a félelem a negatív következményektől (77%), emellett pedig a „nem hinnének neki” (48%) és a támogató munkahelyi környezet hiánya (47%) is sokat elmond arról, mennyire bíznak a munkavállaló nők a munkahelyükben.

GRAFIKON AZ IDEA KUTATÁSÁBÓL

Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni egy következő kérdést:

„Van működő szabályozás munkahelyén a szexuális erőszak ellen?” A válaszadók 11 százaléka szerint van, 23 százaléka szerint nincs, 66 százalékuk (kétharmaduk!) pedig nem tudja, hogy van-e ilyen szabályozás a saját munkahelyükön.

Vagyis a negatív következményektől való félelem mellett (ami fakadhat saját tapasztalatokból éppúgy, ahogy táplálkozhat azokból a benyomásokból is, amelyek más, hasonló esetek kapcsán, akár a médián keresztül érik a válaszadókat),

megjelenik az a faktor is, hogy a munkavállalók valójában nincsenek megfelelően tájékoztatva a saját jogaikról és lehetőségeikről – ami egyébként nem csak azt eredményezi, hogy saját esetükben sem tudnak/mernek fellépni, de valójában munkaadójukat sem tudják mi alapján számon kérni.

Mondjuk az éremnek van másik oldala is: a hatályos törvényeket, jogszabályokat a válaszadók 46 százaléka nem ismeri, és azoknak egy részével is csak a válaszadók 41 százaléka van tisztában saját bevallása szerint – ami már csak azért is érdekes, mert a kutatásban szakszervezeti tagok vettek részt, akik minden valószínűség szerint valamelyest tudatosabb munkavállalók, mint azok, akik nem tagjai szakszervezeteknek.

És még egy kérdést szeretnék kiemelni a kutatásból:

„Véleménye szerint amennyiben munkahelyén képzéseken/belső fórumokon foglalkoznak/foglalkoznának a szexuális erőszakkal, zaklatással az érdemi segítséget jelentene Önnek?„ A válaszadók 37 százaléka szerint igen, ez érdemi segítség lenne. 37 százalékuk nem tudja. 26 százalékuk szerint pedig ez nem oldaná meg a problémát.

Talán ebből is látszik, hogy az a fajta bizalmatlanság, ami a munkaadók irányába több szinten is megjelenik, meglehetősen mélyen van beleivódva a munkavállalók gondolkodásába (bár ebbe nyilván nem kizárólag a munkahelyi környezet, de számos más tényező is belejátszik).

És itt lépnek színre a szakszervezetek, vagyis az érdekvédelem.

Ami ebből a kutatásból is jól látszik: a nők elleni erőszak, zaklatás témája ugyan valamennyire átütötte az ingerküszöbünket – ám még mindig csak felszínes tudásunk van arról, hogy pontosan miről van szó, és hogyan, kinek kellene fellépni ellene.

Jellemző, hogy a megkérdezettek maguk is bizonytalanok abban, hogy mi számít zaklatásnak, saját munkahelyükkel kapcsolatban pedig szintén nagy a bizalmatlanság, miközben többségében nem tudják, hogy milyen lehetőségekkel élhetnek.

És ami a legfontosabb: akár azért, mert nem látják értelmét, akár azért, mert félnek valamilyen negatív következménytől, de a hallgatás még mindig mélyen bele van ivódva a kultúránkba, és ez a munkahelyi környezetben is befolyásolja a viselkedést – nyilván nem függetlenül attól, hogy ebben a környezetben folyamatosan jelen van az az egzisztenciális félelem („Mi lesz, ha engem rúgnak ki azért, mert bepanaszoltam a főnökömet, aki fogdosott?”), ami kiszolgáltatottá és védtelenné is teszi a munkavállalókat.

Hova lehet tehát innen elmozdulni?

A kutatás már csak azért is fontos, mert a szexuális zaklatást a munkahelyi érdekvédelem kérdéseként kezelve, a munkavállalók, a dolgozó nők szemszögéből közelíti meg a kérdést. Annyit ezen a ponton érdemes még megjegyezni, hogy magát a kutatást a Magyar Szakszervezeti Szövetség Nő Tagozata rendelte meg. De ha végignézünk a hazai érdekvédelem világán: szakszervezeteink élén döntő többségében (többnyire még az olyan ágazatokban is, ahol a munkavállalók többsége viszont nő) férfiak ülnek…

Az, hogy a munkavállalók jogaival maguk a munkavállalók is tisztában legyenek (és ez nem csak a munkahelyi erőszakról, de bármilyen más munkajogi kérdésről is elmondható) alapvető szükséglet – amivel jelentős lemaradásban vagyunk.

A szakszervezetek ebben a kérdésben kifejezetten sokat tehetnek, és nem csak azáltal, hogy esetlegesen a kormány felé kommunikálják ennek szükségességét (amire egyébként még akkor is szükség van, ha falra hányt borsó), de az egyes ágazatok, és azon belül is az egyes munkaadók irányába is ideje lenne lépni, ideje lenne megmutatni, hogy attól, hogy nincs szabályozva egyes munkahelyeken, hogy mi számít erőszaknak és zaklatásnak, attól még egyetlen főnök sem paskolhatja meg a beosztottja fenekét.

És talán nem elrugaszkodott elképzelés az sem, hogy ha a munka világában végre értelmes diskurzus indulna a kérdésről, ha nem csak a munkavállalók, de a munkaadók is érdekeltek lennének a biztonságos környezet kialakításában, az más területekre is kihatna, szolidárisabb, értőbb és öntudatosabb társadalom felé mozdítaná el a jelenlegi közállapotokat. Amiből mindannyian profitálnánk.

A kutatásból kiderül, hogy e tekintetben van dolog bőven. A nagy kérdés már csak az: a szakszervezetek vajon felvállalják-e, hogy ezt a munkát elvégzik? És ha ők nem – akkor ki?

Olvass tovább!