Ha Magyarországra jössz, zéró toleranciát kell gyakorolnod!

Loïc Wacquant francia szociológus 1999-ben megjelent könyvében – A nyomor börtönei – részletesen mutatja be a „zéró tolerancia” elvét, illetve születésének körülményeit, továbbá nyugat-európai importját. A szakirodalom New York város akkori polgármestere Rudolph Giuliani, és rendőrfőnöke, William Bratton által közreadott New York közterületeinek visszakövetelése című stratégiai dokumentum 1994. júliusi bemutatását tekinti referenciapontnak, ekkor alakítottak először ki a „zéró tolerancia” elvét követő gyakorlatot. Az új politikai gyakorlat „éleminőség-kezdeményezésként” tekintett a kísérletre, de egyben agresszív hatósági fellépést eredményezett már az olyan csekély bűncselekményeket elkövetőkkel szemben is mint a graffitizés, a szemetelés, a köztéri vizelés vagy ivászat, droghasználat és prostitúció. A hatósági beavatkozás legitimációját növelte a „betört ablakok” elméletének intézményi elfogadása is. Ez utóbbi értelmében a normaszegő magatartásokra érkező gyors társadalmi válaszreakció hiánya olyan szociális jelentést hordoz magában, amely növeli a normaszegő magatartás legitimitását, hozzájárulván ezzel az akár még súlyosabb bűncselekmények terjedéséhez is. Ahogyan Sárosi Péter fogalmaz: a szemlélet követői

„a rendőri szigornak tehát a puszta jogalkalmazáson, a csekély jelentőségű normaszegésnek a közvetlen szabályszegéssel járó ártalmakon túlmutató szociális jelentést tulajdonítanak: megváltozik az a szimbolikus közösségi tér, amelyben a rendőr eljár a szemetelővel vagy az utcán alkoholt fogyasztóval szemben”.

Ezen írás kereteit meghaladja azon folyamat bemutatása, miként jut el ez az elv az angolszász neokonzervatív műhelyekből a jóléti állam válságára adott válaszként a várospolitikai, majd kormányzati szintekre, a lényeg, hogy a fenti gyakorlat immáron Magyarországon is élesedett. A szegénység kriminalizálása, továbbá nagyvárosi, vizuális felszámolása, a hajléktalan emberek felelősségre vonása, a „hajléktalanbűnözés” köztudatba vezetése – röviden ugyanis így foglalható össze a 2010 tavaszát követő kormányzati, illetve a kormányzó pártok vezette önkormányzatok hajléktalansággal kapcsolatos politikája.

Ennek jegyében a kormányzó pártok a hajléktalanságot Magyarországon a szegénység egyik legszélsőségesebb formája helyett erkölcsi gyengeségként „definiálják”. Ez az álláspont az elmúlt nyolc évben törvényi erőre is emelkedett, hiszen egyes városok és budapesti kerületek már korábban is hoztak olyan rendeleteket, amelyek lehetővé tették, hogy a hatóságok a hajléktalanságot szabálysértésként kezeljék. Kezdődött a folyamat 2010 októberében, hogy aztán a hétfőn hatályba lépett, az utcai hajléktalanságot tulajdonképpen betiltó jogszabályban érje el egy újabb stádiumát.

Misetics Bálint a problémát egy 2011-es írásában a  következőképpen foglalja össze:

„Ebben a megközelítésben a hajléktalanság nem a társadalom által megtermelt javak elosztásának a problémája, nem a jóléti intézményrendszer, a munkaerő- vagy lakáspiac anomáliája, hanem esztétikai és rendészeti probléma. A hajléktalan ember nem a közösség tagja többé, akinek a közösség védelmére van szüksége, hanem veszélyforrás, amitől meg kell védeni a közösséget. (…) A hajléktalanságból a közösséget kívülről fenyegető probléma lesz, ahelyett hogy a közösség saját, belső problémáját látnák benne.”

Az Orbán-kormány e téren (is) következetes magához és szemléletéhez, hiszen hivatalba lépése óta szinte kizárólag téresztétikai és erkölcsi kérdésként kezeli a hajléktalanságot, célja, hogy „eltüntessék” a polgárokat városuk használatában korlátozó hajléktalanokat, valamint megbüntessék azokat, akik a közterületet „nem rendeltetésszerűen” használják vagy az elégségesnek tartott segítségnyújtást „elutasítják”.

Az intézkedés „sikere” az érzelmekre gyakorolt identitásképző erőn múlik, és ismerve a magyar állampolgárok többségének hajléktalanok felé irányuló tényleges szolidaritását, nem kockáztatok nagyot akkor, amikor azt írom: jelentős társadalmi ellenállás nem fogja övezni azt, amikor bezsuppolnak hajléktalanokat. (Bár ugye ennek elvégzését a jogszabály az utcai szolgálatoktól várja, amelyeknek viszont nincs joguk korlátozni mások szabadságát, azaz a következő sarkon akár ki is szállhat az érintett.) Nem fognak tömegek csörömpölni akkor sem, amikor a hajléktalanok értékeiknek (tulajdonképpeni életüknek) a megőrzése körül – finoman szólva – anomáliák tucatnyi esete kerül majd napvilágra. Ahogyan akkor sem fog senki vészféket húzni a külvárosokon átszaladó vonatokon ülve, amikor az ablakból azt látja, hogy hajléktalan kunyhókat bontanak el.

A kormánypártok immáron jogot „teremtettek” arra, hogy a hajléktalanok bármilyen tiltakozása „normaszegésnek” bizonyuljon, és így akár tiltakozásukat is az állampolgárok negatív megítélése alá tereljék. Sok fantázia nem kell ahhoz, hogy szemeink előtt lássuk azokat a kormánypárti híradásokat, amelyek a hajléktalanok „bűnözési szokásait” majd az azoktól való „jogos” és „indokolt” állampolgári félelem jegyében mutatják majd be, létrehozván ezzel a „bűnöző hajléktalan” képét, illetve annak kapcsán a morális pánikot. A kormánypárti média szenzációkeltő és leegyszerűsítő bemutatása nyomán a fenyegetést hordozó csoport könnyen azonosíthatóvá válik. Így működik a morális pánik, Kitzinger Dávidot idézve,

„a folyamat során alkotott szimbolikus képzetek beépülnek a társadalmi hiedelemrendszerbe, az itt kialakult népszerű képek leegyszerűsítő magyarázatot biztosítanak a társadalmi rendről szóló laikus elképzelések számára.”

Ezzel pedig azokra szűkül a köztérhez (a városhoz) való jog, akik azt „rendeltetésszerűen” használják, a jól öltözött, az utcán soha nem vizelő, az üvöltözéstől mindig tartózkodó, a cigarettacsikket szabadidejében felszedő, a szemét eldobását hírből sem ismerő, az állammal minden körülmények között együttműködő, fegyelmezetten sétálgató, takarékosan élő, de költeni bármikor képes emberekre.

Ilyenekből Magyarországon sok nincs, létszámuk elenyésző, vannak, akik még sose találkoztak olyannal, aki minden előbbi ismérvnek megfelelnének. Mégis így „nevel” az állam, ilyen polgárokat kíván látni, és ilyeneket nem fog soha.

Így hát az emberi tökéletlenséget és a szociálpolitikai intézkedések hiányát az azokkal szemben foganatosított zéró toleranciával „kezeli”, akiknek saját életük (árnyékán) kívül talán gyakran csak az utca volt a „menedék”.

Az Orbán-kormány most ezt veszi el tőlük. Hétfőtől (újra) mindannyian emberségből vizsgázunk.

A szerző politikai elemző, az IDEA Intézet vezetője

Címlapkép: A Város Mindenkié facebook-oldala
Olvass tovább!