Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

In memoriam Ivan Radenković (1977‒2018)

Páratlan ember távozott közülünk. Ivan Radenković filozófus volt, baloldali aktivista, fordító, költő, zenész és zeneszerző, grafikai, honlap-, folyóirat- és videoszerkesztő. Rengetegen csodálhatták rendkívüli sokoldalúságát – úgy tűnt, hogy arannyá változik, amihez csak hozzáér. Mindvégig ellenállt a korunkra jellemző egydimenziójúságnak, pazarul kapcsolta össze és szét a világ szálait. Nem véletlenül írja a róla való megemlékezésében barátja és gerusijás küzdőtársa, Saša Hrnjez, hogy reneszánsz ember volt.

Ivan Kelet-Szerbiából, Borból érkezett Újvidékre. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely a 80-as évek válságatmoszférájából a délszláv háborúkba, majd a neoliberális, „tranzíciós” Szerbiába csöppent. Építőmunkásként, pénzváltó irodában, és ki tudja még, hány helyen dolgozott. Jól mutatja életművének kontinuitását, hogy egy 2008-as interjúban a művészeti performanszairól beszélt, amelynek keretében ilyen kérdéseket intézett a közönséghez: „Hol a helyed az egészségügyi intézményekben?”, „Van-e elég pénzed, hogy fizess a gyógyíttatásodért, az életedért?” stb. Ezeket a kérdéseket feszegette aztán éveken át, immár bámulatos gazdaságtani tudással és fogalmi szigorúsággal felvértezve. Az egészségügyi és a nyugdíjrendszerről, valamint a munka új törvénykönyvéről szóló elemzései, a peremvidéki eladósodással és az IMF-fel kapcsolatos fejtegetései, az egyenlőtlen cserére vonatkozó eszmefuttatásai tanúsítják, hogy leszállt a fennálló rend legmélyebb bugyraiba. A statisztikáktól a „szakértői véleményekig” mindent felülvizsgált, és az ideológiakritika jegyében új fényben láttatott. Legjelentősebb munkája alighanem a közvetlen külföldi befektetésekről szóló, amely a Rosa Luxemburg Alapítvány kiadásában jelent meg, s angolul és szerbül is olvasható.

Írásaiban újra és újra az a hit nyilvánult meg, hogy meg lehet szüntetni a lejtőn való lefelé gurulásunkat, hogy alanyiságunk szembeszegülhet a periferiális sorsszerűségnek.

Mindeközben Ivannak esze ágában sem volt megelégednie a számára kínálkozó etnikai keretekkel. 2009 óta volt a Roma Diákok Szervezetének tagja, s megannyi publikációjában értekezett a romák szerbiai és európai helyzetéről. Az egyik általa szerkesztett kiadványpár címe kiválóan érzékelteti, miben állt a víziója: „Oktatással a roma közösség politikaivá tételéért” – úgy vélte, mindenkinek, kivétel nélkül mindenkinek lehetővé kell tenni, hogy átvehesse a kormányrudat társadalmi léte fölött. Azok az írásai pedig, mint amilyen a szlovákiai munkaerőpiacról szóló, olyan tudatról árulkodnak, amely kelet-európai távlatokra, és azokon túl is kiterjed.

„Úgy odacsördít, hogy még” – írta eddigi egyetlen magyarul is olvasható művéről, A zene, a piac és a munkásosztály címűről Tamás Gáspár Miklós. És csakugyan, Ivan számára a gondolkodás nem merő reflexiós adaléknak számított, hanem becsapódó villámnak, valaminek, ami nem teszi lehetővé, hogy a dolgok változatlanul maradjanak fenn. Izzott körülötte a levegő. Lenyűgöző fogékonysága volt mindenre, bármilyen témát teoretikusan izgalmassá tudott varázsolni, és sajátos vonzódása volt a legnagyobb koncepcionális kihívások iránt. Mesterdolgozata a korai Husserl fenomenológiáját, a lacaniánus pszichoanalízist és a strukturalizmust ötvözte. A szellem arisztokratája volt (bár feltehető, hogy számára még egy ilyen áttételesen hierarchikus kifejezés sem lett volna elfogadható). Lelkesen beleásta magát a marxista és nem-marxista gazdaságelméletekbe, hogy aztán tudását rögvest kamatoztathassa a publicisztikáiban. Elképesztő agytekervényeivel számtalanszor lenyűgözte a közönségét. Aligha túlzás, ha azt mondjuk, hogy egyesült benne az elmélet és a gyakorlat. Rendszeres edukatív tevékenysége, a szakszervezetekkel való kapcsolatai, és egyáltalán, kitartó baloldali aktivizmusa bizonyítja, hogy életpályája nem elefántcsonttoronyban zajlott. Halála előtt két héttel egy újvidéki, Marxnak szentelt eseményen beszélt a nemzetközi csere gazdaságtanáról, másnap pedig arról adott elő Óbecsén Maja Solarral, hogy „Ki számunkra Karl Marx manapság?”. Repolitizálni kívánta társadalmainkat. Elcsüggedés nélkül ragaszkodott az emancipatorikus cselekvés lehetőségéhez akkor is, amikor másokat, így e sorok íróját is, a rezignáció érzése kísértette.

Ellenállhatatlanul vonzotta minden, amiben a szabadság testesül meg. Egykoron elmaradhatatlan szereplője volt – művészként és kritikusként – az újvidéki művészeti világnak, s különösen magával ragadták a zenei avant-garde kérdései, a hangszintézis, az indeterminizmus problémái. Azt hiszem, a szabadságvágya nyilvánult meg abban is, amikor arra kereste a választ, hogy miként kerülhetünk ki peremvidéki nyomorúságunkból.

Tünetértékű, hogy a forradalmiságról szóló gyönyörű esszéjének a kulcsszava: az esetlegesség. Az az esetlegesség, amely kimenthet bennünket a fetisisztikus meghatározottságok birodalmából, amelyet ugyanakkor nem passzív módon várunk ki, hanem szükségesek hozzá a küzdelmeink. Igen, Ivan az osztályharcról beszélt.

S kétségtelen, hogy művészeti és politikai szabadságradikalizmusa pompásan kiegészült a teoretikus szenvedélyeivel, fogalmi szárnyalásaival. Kérlelhetetlenség jellemezte, nem szeretett hosszan kitartani a taktikai kompromisszumok mellett – nem volt hajlandó feladni a szabadság tapasztalatát, amely karakterének leglényegéhez tartozott.

Nyugodjék békében!

 

A szöveg először az Autonómia vajdasági portálon jelent meg. 

Olvass tovább!