Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az állam határozza meg a házasságod, az állam határozza meg a méhed

„Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod.” (Søren Kierkegaard)

Mi vagy ki határozza meg a házasság intézményét valójában? Az elkötelezettség, tartósság, a gyerek vagy a szerelem a nem házastársi viszonyokat is ugyanúgy leírhatják. Akkor mi a különbség? A házasság az emberi kapcsolat olyan formája, amit az állam határoz meg, ennélfogva az állam szabályoz. Ha az állam hivatalosan is elismeri egy intézmény legitimitását, akkor három dolgot tesz vele: definiálja, jóváhagyja és szabályozza.

Az állam által elismert házasság azt jelenti, hogy az állam ad neki tartalmat, tehát hozzáférést is az biztosít hozzá.

Egy házassági rendszerben, az állam meghatározza, hogy ki házasodhat kivel, vagyis azt is, hogy ez egy férfi és egy nő, vagy hogy azonos neműek között is történhet. Azt is szabályozza, hogy a válás vagy az újabb házasságkötés megtörténhet-e, valamint azt is, hogy egy házasság hány félből állhat. Sőt, a házasság rendszerében lehetnek osztályhoz és rasszhoz kötött feltételek is, ugyanis a megelőző évszázadokban számos erre vonatkozó jogszabály volt érvényben, és a világ bizonyos részein érvényes most is. Az USA-ban például egészen 1967-ig tilos volt a különböző rasszok között történő házasságkötés.

Az állam azt is meghatározza, hogy mit jelent a házasság: vallási, kulturális vagy érzelmi rokonságot? Az, hogy az állam ilyen erélyesen avatkozik bele a házasság intézményének definiálásába azt is jelenti, hogy folyamatosan értékmeghatározásokra törekszik, vagyis megosztó állításokat és cselekedeteket hajt végre. Ebben elköteleződik bizonyos életstílusok, bizonyos világnézetek mellett, amit társadalmi normává is tehet. Az állam által elismert házasság alapja a szabályozás: a párok számos joggal és kötelességgel lesznek felruházva az élet különböző területein, mint például a pénzügyi támogatás, adózás, bevándorlás, örökösödés és szülői kötelezettségek. Ezeket a privilégiumokat csak abban az esetben kapod meg, amennyiben házas vagy, és csak amiatt, tehát nem feltétele semmilyen szerelmen vagy bármi máson alapuló őszinte viszony.

A házassághoz való jog pedig Magyarországon alapból diszkriminatív, hiszen az LMBTQ-közösség alkotmányosan ki van zárva a házasság rendszeréből, amivel számos jogtól és társadalmi előnytől is megfosztják őket. Így azok a homofóbok, akik megpróbálnak azzal érvelni az azonos neműek házasodása ellen, hogy hát amúgy is csak a szerelem számít, valójában csak végtelen cinizmussal viszonyulnak ahhoz, hogy az LMBTQ-közösség tagjai ne részesülhessenek ugyanazokban az előnyökben az élet állam által meghatározott területein.

A házasság rendszerének diszkriminatív természete azonban cseppet sem újkeletű: a történelem során a házasság mindig mélységesen egyenlőtlen intézményként funkcionált. Az állami beavatkozás mindhárom aspektusa a szigorú hierarchia ösztönzésére én fenntartására szolgált, amik a genderen, rasszon, valláson, osztályon és szexualitáson alapultak.

Értelemszerűen az a tény, hogy csak bizonyos polgárok részesülhetnek a házassági engedélyből, egyenlőtlen társadalmi viszonyokat teremt.

Az ilyen helyzetek gyakran vezetnek stigmához és diszkriminációhoz, különösen a nem házasságban élő személyeket (elsősorban egyedülálló nőket és gyermekeiket) illetően. Természetesen gender szempontjából leginkább egyenlőtlen a helyzet, ugyanis a történelem folyamán a házas nőknek nem voltak törvényes jogaik: sem a gyerekeikhez, sem férjtől vagy apától független magántulajdonhoz, sem a váláshoz, sem pedig a családon belüli erőszak elleni védekezéshez.

Az Egyesült Királyságban például csak 1991-ben ismerték el a házasságon belüli nemi erőszakot bűncselekményként. John Stuart Mill angol filozófus egyszer úgy fogalmazott, hogy a „házasság a rabszolgaság primitív állapotának tovább élése”. Az anarchista gondolkodó Emma Goldman pedig azt írta a házasságról 1910-ben, hogy ez egy olyan biztosítási kötvény, amiben egy nő a nevével, a magánszférájával, az önbecsülésével és az egész életével fizet, valamint ami a nőt egy életen át tartó parazitaságra, feleslegességre és függőségre kárhoztatja egyénként és társadalmi szerepében egyaránt.

A NER egyre erőteljesebben fasizálódó ultrakonzervatív rezsimjében az állam egyre mélyebben és mélyebben határozza meg a házasság intézményét azáltal, hogy kategorikusan mindenféle kapcsolat fölé emeli általános normaként. Például azzal kényszeríti a társadalmat a házasság államilag uralt intézménye felé, hogy egyre több és több joggal és előnnyel ruházza fel: CSOK, nyugdíjterv stb. Mindeközben továbbra is kategorikusan kizárja belőle a rendszer által alapból meg nem tűrt csoportokat, és erélyesebben üldözi mindazokat, akik nem kívánnak házassági rendszerben élni, elsősorban a nőket.

Ha a jogrendszerünk másképp kezeli a házasokat a nem házasokhoz képest, akkor fel kell tenni a kérdést, hogy mi az, ami megkülönbözteti a házastársi viszonyt bármelyik másiktól?

Milyen párkapcsolati gyakorlatokat őriznek és tisztelnek, ami igazolja ezt a különbséget? Egyetlen különbség létezik: a házasság esetében az állam önkényes módon határozza meg a házasságod tartalmát, ennélfogva a méhed tartalmát is. Az állam által legitimált házassági viszony diszkriminatív természeténél fogva ugyanilyen logika mentén megkülönböztetik a gyermekteleneket a gyerekvállalókkal szemben. Ez sok esetben nem csak stigmával jár, hanem konkrét hátrányokkal, például akár az adózás terén is.

Erre egy jó példa Romániában a rendszerváltás előtt a szélsőségesen etno-nacionalista Ceaușescu kormányzása által meghonosított ún. „szingli-adó”, ami egyaránt kíméletlenül sújtotta a nem házasokat és a gyermekteleneket is. Ennek a különadónak az embertelen voltát mi sem támasztotta alá jobban, mint az, hogy mindazokra is egyfajta büntetésként szabták ki, akik bizonyítottan egészségügyi okokból nem vállalhattak gyereket.

Az alapján, hogy a NER ismét elkötelezetten helyezte a közbeszédbe a nők méhét, elképzelhető, hogy a jövőben ehhez foghatóan radikális lépéseket terveznek. Mindenesetre a propagandában már megágyaztak egy lehetséges hasonlóan szélsőséges szakpolitikának: a gendertudomány művelőinek következetes támadása, a nők elleni erőszak különböző formáinak legitimálása, a homofóbia és transzfóbia mindennapos a reakciós médiában. A gyermektelen és/vagy hajadon nő ábrázolása ezeken a médiumokon a neofasiszta narratívákat követi: az önző, a gonosz, a könnyűvérű, a frusztrált kiégett, a kékharisnya, a néprontó, a femináci stb. A jelenlegi rendszerben tehát ebben a pillanatban nincs helye a női autonómiának, ugyanis már struktúrájánál fogva megkülönbözteti őket a házasság intézményén keresztül.

Egy sokszínű, mondhatni egy olyan szabad társadalomban, ami tiszteletben tartja az ember autonómiáját, nincs alapja az államnak, hogy egy konkrét családi formát a többi fölé emeljen.

Ha ez az állam elismeri a házasságot a többi családforma fölött, az azt is jelenti, hogy diszkriminálni fogja mindazokat, akik elutasítják, hogy részt vegyenek benne. Egy szabad társadalomban nincs helye ilyen meghatározásoknak: egy szabad ország egyenlően kezeli valamennyi családot és nem-családot.

A szöveg eredetileg a Tett blogon jelent meg.
Olvass tovább!