Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A népszerű baloldalért

Akármi is a probléma, a megoldása nem a baloldali populizmus – írja vitaindítójában Kapelner Zsolt, mint mindig, most is kristálytiszta érvekre építve gondolatmenetét. A baloldalnak demokráciára van szüksége, nem populizmusra, a mindenhol megképződő ezerarcú elnyomás ellen kell harcolni, nem pedig népre és a nép ellenségeire bontani a társadalmi világot – írja. A cél a hatalom eltörlése, nem pedig másként gyakorlása; az elnyomás megszüntetése, nem pedig folytatása másokon, más eszközökkel.

Kapelner Zsolt a baloldali populizmus baloldali bírálója, s kritikája valóban sokkal üdítőbb a megszokott liberális ellenvetéseknél. Írásában feltételezi, hogy a baloldal előtt van más út is, mint a populizmus. Általában véve ebben igaza is van. Jelen konkrét helyzetben azonban nem látok más kivezető utat abból a helyzetből, amit gondolatmenetében Kapelner Zsolt mintha éppen figyelmen kívül hagyna.

Az április 8-i választások újabb történelmi mélypontot hoztak a magyar baloldal számára, mely felerősíti a kiútkeresést. Új gondolatokra, új megoldásokra, új eszközökre van szükség a baloldal újjáépítéséhez. A jobboldali populizmusok korában sokan beszélnek egy baloldali populizmus szükségességéről is. Létezhet egyáltalán ilyen? Jó úton járunk, amikor a kortárs valóságunkat a populizmus fogalma által próbáljuk megérteni ahelyett, hogy visszanyúlnánk az olyan bevált fogalmakhoz, mint a fasizmus, autoriter kapitalizmus, szociáldemokrácia? Mi kell a baloldal 21. századi újjászületéséhez?

Baloldal és populizmus című sorozatunkkal, a benne lezajló vitákkal inspirálni szeretnénk a magyar baloldal útkeresését. (A szerk.)

Tegyük fel, hogy nincs gödör!

Hadd kezdjem egy anekdotával!

A történet szerint három barát, séta közben, véletlenül egy mély gödörbe esik. Amint magukhoz térnek, tanakodni kezdenek, mit tegyenek, hogyan másszanak ki a veremből. Az egyik azt mondja: „először is rekonstruáljuk a történteket, tudatosítsuk, hogyan jutottunk idáig!” A másik a szavába vág: „ugyan, azt majd megbeszéljük, ha kijutottunk! Most inkább segítsetek, tartsatok bakot, amint kijutok, hívok segítséget és kihúzunk benneteket is!” Erre a harmadik is megszólal: „Várjatok, ne kapkodjuk el! A fő cél, hogy először is tisztázzuk, mit akarunk, ha újra kint leszünk. Tudnunk kell, érdemes-e egyáltalán kimennünk innen. Tegyük fel, hogy nincs gödör! Tegyük fel, hogy mind fent vagyunk: mit akarunk tenni?”

Eddig a tanmese.

Teljesen világos, hogy mindhárom verembe esett ötlete hasznos és fontos: tudni kell, hogyan jutottunk idáig, tudni kell, hogyan akarunk kimászni, és tudni kell, miért érdemes egyáltalán kimászni, mi számít egyáltalán kimászásnak. Tudni kell, mi az igazi célunk. Tanakodás közben elkerülhetetlenül előfeltevésekre építjük gondolatmenetünket. Jobb azonban, ha az előfeltevéseket a tényleges, konkrét helyzethez igazítjuk. Olykor kifejezetten hasznos a valóságtól, a tényleges, konkrét helyzettől idegen előfeltevéseket elfogadni, ekkor azonban legalább a gondolatmenet végén érdemes újra tudatosítani: az egész gondolatmenet azon az előfeltevésen állt, hogy nem vagyunk gödörben.

Kapelner Zsolt írása mintha azt mondaná: tegyük fel, hogy nincs gödör, hogy újra fent vagyunk, sétálva beszélgetünk szabadon és bölcsen, az igazi kérdés már csak az, vajon melyik baloldali politika az igazán emancipatorikus, a legkevésbé elnyomó, a hatalmat leginkább felszámoló. Persze, jó lenne itt tartani.

Csakhogy gödörben vagyunk és egyelőre az a pragmatikus kérdés, hogy mégis, hogy a csudába keveredünk ki innen.

A gödör mélyén

E rövid posztban nincs hely részletezni, pontosan miért kerültünk ide, hány méter mély a gödör és milyen sérüléseket szenvedtünk az esés közben. 2008 és 2010 óta temérdek írás született a témában. Ami a baloldal ügyét illeti, egy dolog biztos: még mindig gödörben vagyunk. Ha ki akarunk keveredni innen, a reális cselekvési stratégiák köre szűkebb lesz, mintha újra fent lennénk és máris szabadon lebzselhetnénk a pázsiton.

A baloldali populizmus fő állítása ez: a jövőben a baloldal vagy populista lesz, vagy nem lesz. Ez itt most nem ízlés dolga. Ha valaki elutasítja a baloldali populista stratégiát, ám tegye, szíve joga; cserébe azonban azt is meg kell mondania, hogyan jussunk ki a gödörből. Amíg ezt nem mondja meg, hiába érvel a rendelkezésünkre álló legjobb ötlet ellen, nem viszi előrébb az ügyet.

Önmagában kevés azt mondani, hogy „jelszavak, zászlók és vezérek nélkül”, „antiheroikus” küzdelemben, mint ahogyan az is, hogy „tegyük fel, hogy nincs gödör.” De igenis, van, és mi éppen ennek mélyén tanakodunk.

Kapelner Zsolt populizmus-rekonstrukciója mintaszerű, hivatkozásai oldalszám-pontosak. A pragmatikus válasz szempontjából azonban édes mindegy, mit ír Ernesto Laclau híres könyvében, A populista észben. Ezt a harcot nem lábjegyzetek pontos hivatkozásaival kell megvívni, ez politikai harc lesz. Persze, a szükségképpen előfeltevésekkel élő társadalom- és politikaelmélet feladata éppen az, hogy tájékoztassa a politikai cselekvést – e műfajban pedig Kapelner Zsolt a lehető legjobb úton jár.

Csakhogy, a politikai cselekvés stratégiája szempontjából nem az a kérdés, mit és hogyan képzel el a társadalom- vagy politikateoretikus (jelen esetben Laclau), hanem az, hogy a baloldali politika megtalálja-e azt a stratégiát, ami működik: ami kivisz a veremből. Utóbbi pedig nem függ szorosan az előbbitől.

A gyakorlat szintjén ez azt jelenti, hogy a baloldali politikának ki lépnie a komfortzónájából. Ki kell mennie a „terepre”: a dolgozók, a mindennapjaikat élő emberek közé – falvakba, kisvárosokba, munkásszállókra, varrodákba, lakó- és anyaotthonokba – találkozni, beszélgetni, megismerni a helyzetet, meghallgatni az ott élőket, szimpatizánsokat keresni, őket összekötni, a már meglévő hálózatokat összefűzni, azaz: politikai szervezést folytatni. Talpalni kell, a terep pedig nem az ATV és nem is a HírTV stúdiója. Nem Kálmán Olgával és Rónai Egonnal, hanem a választókkal kell találkozni. Ezekből az emberekből, az ő problémáikból, szerveződéseikből, hálózataikból kell bázist építeni, szövetségeket kötni, együttműködési formákat találni. Mindezt a szervezőmunkát nem ér rá kizárólag a kampányban csinálni, hanem évek hosszú során keresztül kell kiépíteni az aktivisták, szimpatizánsok, tisztségviselők és szavazók masszív szerveződéseit és hálózatait.

Mindebben az égvilágon semmi új nincsen, mondhatnánk. Ténylegesen azonban már ez is nagy lépést jelentene a baloldali populizmus felé abban az értelemben, hogy a baloldali politika kilépne e TV-stúdiókból és helyette érthető, emberi nyelven kezdene beszélni azok problémáiról, akikkel ilyen keretek között találkozik. (Példának ott van Jeremy Corbyn és Bernie Sanders.)

A népi, népszerű, populáris, populista (értsd, ahogy akarod) baloldal ebben az értelemben nem más, mint a baloldali elitizmus, a baloldali liberalizmus ellentettje. Arra a megdöbbentő ötletre épül, hogy a baloldal igazán elkezdhetne már a nép (igenis a nép) problémáival foglalkozni. Szervezni, mozgósítani az övéit, lesni a szavukat.

Bármit is ír Laclau, azzal, hogy a baloldali populista létrehozza „az egyenértékűség láncolatait”, nem olvasztja egyetlen homogén tömbbé a népet. Ennek ellenére igenis a népről beszél, és egész lényével megjeleníti a nép akaratát, ami ténylegesen a sokszínű népet alkotó megannyi csoport igényének és akaratának csokra. Másként ez nem megy.

A nép annak ellenére, hogy megmarad sokszínűnek és ezerarcúnak, lehet hivatkozási alapja a baloldali politikának. Mégis, mi más lenne az alapja, mint a nép? (A nemzeti és a nemzetek feletti tőke érdekeit mások garantáltan képviselni fogják: az előbbit a nemzeti, az utóbbit pedig a neoliberális jobboldal.)

Bármit is írjon Laclau, ez a képviselet igenis tudatosíthatja az övéiben, hogy a nép nem egy egységes és homogén tömb, és hogy a hatalom és az elnyomás struktúrái e népet is keresztül-kasul behálózzák. (Ezért képviseli a munkást, a nőt, a gyereket, az öreget, a munkáját vesztettet, a kitaszítottat.)

Ennek ellenére a nép képzete igenis létrehozható, a nép igenis kollektív erővé szervezhető, sőt: éppen ez a baloldali politika feladata.

A demokratikus politikának szimpatizánsokra, aktivistákra, tagokra, szavazókra, tisztviselőkre van szüksége, őket meg kell szervezni és mozgósítani kell tudni, ők adják a felhatalmazást, hogy a baloldali politika meg tudjon vívni a vele szemben álló erőkkel.

Másképpen, mozgósítható hívek és népi felhatalmazás nélkül hogyan vezet be újra több sávos progresszív adórendszert a jelenlegi egykulcsos, 15%-os személyi jövedelemadó helyett? Másképpen hogyan nem akadályozzák meg lépéseit politikai és gazdasági ellenfelei? Másképpen hogyan ér el bármit is? Másképpen, „az elnyomás kristályszerkezetének repedéseiben” „antiheroikus” küzdelmet folytatók vajon mitől lesznek elég sokan ahhoz, hogy kimásszunk a gödörből? Ha nincsenek „jelszavak, zászlók és vezérek”, akkor vajon mitől lesz ezeknek az antiheroikus héroszoknak „mi” tudatuk? Mitől lesz közösségtudatuk? Hogyan fognak összehangoltan cselekedni? Ha nincs politikai cselekvővé szerveződő és kollektív erőként mozgósítható bázis, mégis, hogy a csudába jövünk ki a gödörből?

Baloldal, ami népi, népszerű, populáris, populista – értsd, ahogy akarod

Ha a baloldal továbbra is megúszásra játszik, maradunk továbbra is a gödör mélyén. Ha ellenben elkezd a társadalom alsó kétharmadának problémáival foglalkozni (hozzávetőlegesen hatmillió emberről van szó), akkor ezzel lépéseket tesz abba az irányba, hogy népi, népszerű, populáris, populista legyen. Persze ekkor is lehet majd definíciókon rágódni, és Laclau írásait a valós politikai folyamatokkal ütköztetve rámutatni súlyos ellentmondásokra. Ám ha így kijövünk a gödörből, teljesen lényegtelenné válik, milyen probléma meglétét ismeri el könyvében Laclau. Ezt a harcot a baloldali politikának nem a társadalomelméleti fejtegetések terepén kell majd megvívnia és megnyernie. Sőt, ott még akár el is veszítheti, a nagyvárosi liberálisok pedig az átkaikat is szórhatják rá „populizmusa” miatt. Mindegy, ha cserébe lesz – mondjuk – kétmillió szavazója és képes lesz fontos ügyeket hitelesen képviselni.

Írása végén Kapelner Zsolt ezt kérdezi:

„Talán valaki azt válaszolná: igazad van, de számunkra a populizmus puszta eszköz. Létra, amelyet, ha felértünk, eldobunk, és valódi emancipatórikus politikára váltunk. Erre én csak azt kérdezem: az elmúlt század minden tapasztalata után még mindig hisztek benne, hogy az igazsághoz keresztül tudjuk hazudni magunkat?”

Ez egyértelműen Lukács György mondására utal, amellyel saját bolsevik fordulatát igazolta. Az én válaszom: a népszerű baloldali politika nem áll szemben az emancipatórikus baloldali politikával. Az igazsághoz sem csak hazugságokon keresztül vezet út.

(Ez az írás 2018 februárjának utolsó napjaiban készült, az áprilisi választási eredmények azóta újra szembesítettek bennünket a gödör mélységével.)

Olvass tovább!