Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Januári sztrájk, februári következmények – 1918 kezdete és a szociáldemokraták

Parlamenti többség nélkül kormányozni próbáló kabinet, egymást eláruló politikusok, kompromisszumra képtelen pártok, letartóztatott radikálisok – az efféle megosztott elit még békeidőben is destabilizálna egy államot, de Magyarország ilyen politikai garnitúrával vágott neki az I. világháború utolsó évének.

Hatalmas politikai sztrájk bénította meg 1918. január 18–19-én Budapestet. A munkát beszüntető és tüntető munkások

annexiómentes békét követeltek a Szovjet-Oroszországgal folytatott tárgyalásokon, továbbá a választójog kiszélesítéséért és jobb élelmiszerellátásért is felléptek. Még a bennfenteseket is meglepte, hogy gyakorlatilag általános sztrájk robbant ki a fővárosban és legalább 150 ezer ember állt le a munkával, ráadásul a tiltakozás a vidéki városokra is átterjedt.

Ez persze a fő szervezők – a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal (MSZDP) kapcsolatban álló fővárosi szakszervezeti „bizalmiférfiak” – szempontjából nem lett volna még baj, de az akció sikerét eleve megkérdőjelezte, hogy nem igazán hangolták össze a bécsi munkások sztrájkjával. Ausztria egész területén Manfried Rauchensteiner[1] osztrák történész szerint 600 ezren szüntették be a munkát január 14. és 19. között, de mire a magyarországiak is csatlakoztak, az osztrák szociáldemokraták már kezdték lecsillapítani a mozgalmat. Így a magyar sztrájk rövidtávon csak látszatsikert ért el, hosszabb távon pedig a kormányt konzervatív irányba tolta, a szociáldemokratákat eltávolította a polgári pártoktól és általában véve is inkább radikalizálta a közéletet.

De nézzük, mi is történt 1918 elején Budapesten!

A magyar fővárosban január 18-án tizennégy helyen tartottak népgyűlést, a közlekedés leállt, az üzletek bezártak, a lapok három napig nem jelentek meg. Mintegy húszezer ember hallgatta a Thököly úton Weltner Jakabot és Böhm Vilmost, az MSZDP vezetőit, amint erről Varga Lajos történész kötetében olvashatunk. Weltner ezekben a napokban nem akarta fegyveres összecsapásokba hajszolni a tömegeket.

„Senki nem vonhatja kétségbe a békeköveteléseket, de ez nem jelentheti azt, hogy az oroszországihoz hasonló forradalmat hajtsanak végre. Oroszországban a tanácsok hatalmi szervek, Magyarországon legfeljebb a pártvezetőség lejáratásának az eszköze”

– írta Weltner nézeteit elemezve Varga. Éppen ezért az MSZDP hamarosan a sztrájk leállítására tett erőfeszítéseket.

Hogy Weltner mire gondolt, amikor a pártvezetés lejáratásáról beszélt, az kiderült a korabeli sajtóból. A tiltakozók egy része a sztrájk alatt egy Budapesti Munkástanács létrehozását is tervezte. Több gyűlést is tartottak, de a szervezet nem jött létre. A munkástanács ötlete ugyan egyes értelmezések szerint a szovjet-orosz fejlemények hatása, de sajátosan magyar jelenség is volt, hiszen a szociáldemokrata párt vezetőségének ellenőrzését akarták elérni a meghirdetői, nem a kormányt akarták befolyásolni, ahogyan azt az oroszországi szovjetek (munkás- és katonatanácsok) tették 1917-ben.

Az MSZDP vezetői és a szakszervezeti irányítói (a két csoport között jelentős volt a személyi átfedés) más kellemetlen meglepetéssel is szembesültek. Bár 1917-ben volt néhány tüntetés, ahol elszabadultak az indulatok, és előfordult, hogy villamoskocsikat rongáltak meg a tüntetők, de a jóval összetettebb 1918. januári sztrájkig a szakszervezetek viszonylag kontroll alatt tudták tartani tagjaik tevékenységét.

Ekkor viszont egyrészt Rauchensteiner szerint Budapesten január 18-án éjszaka villamossíneket téptek fel az utcai zavargások résztvevői, másrészt olyan politikai követelések is megjelentek, amelyek nem estek egybe az MSZDP vezetőinek törekvéseivel.

Ahogy a sztrájknak a pártvezetés által történő lefújása is nehezen ment: a munkások egy része – főleg a vasasok – a központi utasítás ellenére sem állt újra munkába. (Erre, azaz a pártfegyelem megsértésére hivatkozva az MSZDP teljes vezetősége lemondott.)

Fotó: A felvonuló tömeg a városligeti Iparcsarnok előtt november 25-én (Vasárnapi Újság, 1917. december 2.)

A sztrájk utóhatásaként 1918. február 10-re összehívott rendkívüli szociáldemokrata pártgyűlésen ezért is panaszkodott Bárdos Ferenc szakszervezeti aktivista:

„Egy esztendővel ezelőtt a vasmunkások voltak azok, akik a pártéletbe több elevenséget akartak belevinni.” Ám ez szerinte „nem jelentheti azt, hogy az egységet bomlasszuk föl, hogy eltűrjük, hogy a párt egysége ellen akármilyen és akárki részéről támadások intéztessenek”. Szerinte ez arra vezethető vissza, hogy „oly új tömegek kerültek be a magyarországi munkásmozgalomba, amelyeknek az egyénei iskolázott szocialistának nem nevezhetők”.

Szintén váratlan fejleményként feltűnt a vas- és gépgyárak körül egy később híressé (hírhedtté) vált politikus, Friedrich István, aki a szociáldemokratáktól függetlenül Károlyi Mihály Függetlenségi és 48-as Pártjának ajánlotta fel szolgálatait, és igyekezett befolyásolni a sztrájk idején a munkásokat. Ez hozzájárult Károlyi és a szociáldemokraták közötti viszony átmeneti romlásához.

A Szociáldemokrata Párt és a polgári egyesületek

Alighanem erre is válaszolt a február 10-i MSZDP-kongresszuson Bárdosék előterjesztése, miszerint a „pártgyűlés kimondja, hogy a szociáldemokrata párt tagja nem lehet tagja (…) bármely egyesületnek vagy alakulatnak, amely politikával vagy politikai kérdésekkel foglalkozik”.

Ezt a kongresszus finomítva fogadta csak el, ám a Népszava február 12-i száma a gyűlés után közvetlenül még nem közölte a végleges határozatot. Csak február 17-én hozta le a módosított indítványt, amelyet meg is szavaztak:

„A pártgyűlés kimondja, hogy a szociáldemokrata párt tagja nem lehet tagja bármely szabadkőműves páholynak. A pártvezetőség és a pártválasztmány döntse el, a párttagok milyen polgári egyesületnek lehetnek tagjai.”

Ez elsősorban a Választójogi Blokkban való együttműködést nehezítette volna meg, hiszen ez egy olyan politikai szervezet volt, amelynek csak egyik tagja volt az MSZDP. A Választójogi Blokkot még 1917 közepén alakították a szocdemek, Károlyi pártja és Vázsonyi Vilmos polgári demokratái. A blokk a Vázsonyi és Károlyi közötti viták elmérgesedése miatt amúgy is szétesőben volt 1918 februárjára, de az MSZDP elzárkózása a polgári pártoktól – a hivatkozás az volt, hogy azok nem támogatták a januári sztrájkot, illetve be akartak avatkozni a szociáldemokraták ügyeibe – tovább rontott a helyzeten.

A választójog kérdése

A választójog ügyében az MSZDP így hiába hangsúlyozta továbbra is, hogy támogat bármilyen erőt, amely a jogok kiterjesztésére tör. A januári sztrájk idején Wekerle Sándor újjáalakuló kormánya és az annak a nevében tárgyaló, hamarosan újra igazságügyi miniszterré előlépő Vázsonyi Vilmos azzal szerelte le a szociáldemokratákat, hogy megígérte a szavazásra jogosultak körének kibővítését, majd teljesíteni már nem tudta az ígéretét. (Vázsonyi áprilisban emiatt le is mondott.)

Ezért azonban nemcsak a Wekerle-kormány és nemcsak Vázsonyi volt a felelős. Ők ugyan tényleg konzervatív fordulatot hajtottak végre, ám ebben nagy szerepe van annak, hogy a kabinetnek továbbra sem volt többsége a Képviselőházban, ezért közeledtek a bukott Tisza István gróf pártjához, a Munkapárthoz.

Ausztria is a kormányozhatatlanság szélén vergődött 1918 első hónapjaiban: a bécsi kormány nem rendelkezett ugyanis stabil többséggel az 1917-ben, három év szünet után újra összehívott birodalmi törvényhozásban, a Reichsratban.

Ausztriában az általános választójog alapján kerültek a parlamentbe a képviselők, ám a nemzetiségi klikkekre oszló osztrák Reichsrat rémisztően hatott a magyar politikai elitre.

A konzervatív Tisza István gróf ugyan 1917-ben megbukott kormányfőként, de minthogy új választást nem rendeztek, az általa vezetett Munkapárt megőrizte a magyar parlamentben a többségét. Így a Monarchia összeomlásáig bukásra volt ítélve minden radikálisabb reform, ami a választójogot érintette – és az osztrák példa miatt a magyar hatalmi elit nagy része végül nem is erőltette a választójogi reformot a szintén soknemzetiségű Magyarországon.

Egységes kormánypárt?

A Választójogi Blokk is azért bukott el 1918 elején, mert Vázsonyi ekkor már szakított korábbi szövetségesével, Károlyival, és a Wekerle mögé szervezett új kormánypárthoz csatlakozott. A kormánypárt olyan erőkből verbuválódott, amelyek egykor Tisza ellenzékét alkották (döntően ifjabb Andrássy Gyula és Apponyi Albert pártcsoportjaiból), de kimaradtak belőle Károlyiék.

Ez az egységes kormánypárt lett volna hivatott (elvileg) Tisza Munkapártjával szemben erős politikai pólust képezni, valójában viszont a cenzúrát szigorította és a magyarországi „bolsevizmussal” szemben lépett fel a kabinet, amely időnként még Tisza keménységén is túltett.

Így végül – a januári sztrájk után – néhány Tisza-párti is támogatni kezdte a Wekerle-kabinetet. Vagyis a Monarchia teljes bukása előtt néhány hónappal konzervatív fordulatot tett és a Tisza-féle párthoz közelített Wekerle Sándor miniszterelnök. Így próbált egységes és hatékony tömörülést maga köré építeni. Ez azonban nem sikerülhetett neki, mert végül Vázsonyi és Apponyi is kilépett áprilisban a koalíciós kormányból, amikor kiderült, hogy Tiszáék csak minimális kompromisszumokra hajlandóak a választójog ügyében.

A radikális fiatalok

Visszatérve a szociáldemokratákhoz, további problémát okozott a baloldali mozgalmak koordinálásában az, hogy aktivizálták magukat januárban a lelkes fiatalok, akik az inkább teoretikusnak nevezhető Szabó Ervin, illetve a Galilei-kör(ez utóbbi ekkoriban pacifizmusa miatt vált fontossá) hatása alá kerültek.

1918 januárjában, még a nagy sztrájk előtt ugyan a kormányzat feloszlatta a Galilei-kört és letartóztatta a fiatal forradalmi szocialisták egy részét, de ők eleve sokkal radikálisabb állásponton voltak, mint az MSZDP. Egyes követeléseikről a később visszaemlékező szocdemek szerint a rendőrség előbb tudott, mint a többi baloldali szervezet, így akcióik hamvukba holtak, de a hatalomnak jó okot adtak arra, hogy a bolsevizmus és a forradalmasodás rémképét vetítse fel és keményen leszámoljon (börtönbe küldje) a radikális aktivistákat. Tette ezt igazságügyi miniszterként az a Vázsonyi is, aki január és április között a már említett új, egységesnek szánt hatalmi elithez csapódott.

A szociáldemokrata vezetőség válsága

Fotó: Kunfi Zsigmond / Wikipédia

A szociáldemokrata vezetés is kezdett azonban januártól repedezni. Ez inkább csak rejtetten zajlott: a szovjet-bolsevik forradalmi út hívei (például Kunfi Zsigmond) és a mérsékelt szociáldemokraták (Garami Ernő) közötti különbség ekkor még inkább csak informális jelekből volt észlelhető Varga Lajos történész szerint. Bár az MSZDP vezetői többnyire hangsúlyozták, hogy nem akarnak bolsevik típusú forradalmat 1918 januárjában–februárjában, nyíltan és egyértelműen mégsem határolták el szerinte magukat az oroszországi eseményektől.

A januári sztrájk a nyilvánosság előtt is magyarázkodásra kényszerítette az MSZDP vezetőit.

A szociáldemokrata vezetőség le is mondott január végén, az új irányító testületet a február 10-i rendkívüli kongresszuson választották meg.

Weltner Jakab pártvezetőségi tag ezen a gyűlésen kétórás beszédet tartott, amelyen hosszasan magyarázkodott a januári sztrájk lecsillapítására tett szocdem-intézkedések miatt. A Népszava[2] szerint a rendkívüli kongresszus „két irányban hozott tisztulást”: „Befelé és kifelé, a párt belső életében és a polgári társadalomhoz való viszonyában. Befelé szilárdabbá építette a pártfegyelem és a szocialista nevelés fundamentumát, kifelé pedig elvágott minden szervezeti kapcsolatot a szocialista párt és valamennyi polgári alakulás között.”

A Népszava hangsúlyozta: „A rendkívüli kongresszust legelsősorban a pártfegyelem megbomlása tette szükségessé. Ezért mondott le a pártvezetőség és a kongresszus a régi pártvezetőség felé forduló bizalmával és újjáválasztásával voltaképpen a pártfegyelem mellett tett döntő tanúbizonyságot.

A pártvezetőség újjáválasztása bizonysága annak, hogy a magyar munkásság tömegei egyértelműen és egyhangúan helyeslik ma a nagy politikai sztrájk kitörését csakúgy, mint befejeződését, helyeslik a harc egész taktikáját, megállapítják a tömegek küzdelmének eredményességét és visszautasítják az álforradalmi frázisok bontó törekvéseit.”

A lap kiemelte: „Nagy alkotások gazdag programjával indul hát neki e rendkívüli pártgyűlés után a Szociáldemokrata párt a munkástömegek szellemi forradalmosításának.” (Itt a párton belüli ideológiai munkásképzésről, egy ilyen témájú pártfolyóirat indításáról volt elsősorban szó.)  A lap a párt radikalizálódását is jelezte: „De nemcsak az osztályállammal szemben hirdetett ilyen nyílt harcot a pártgyűlés, hanem az egész polgári társadalommal szemben.”

Weltner Jakab a kongresszuson felszólalva a pártvezetés (tehát önmagáról is beszélt) januári teljesítményét dicsérte, és bár sikerről szólt, gondolatmenete a végén elbizonytalanodott, méghozzá joggal. Hiszen az általa sikerként beállított kormánynyilatkozathoz – később kiderült – a Wekerle-kabinet nem tartotta magát, és az általános választójoghoz végül mégsem került közelebb az ország.  De nézzük, mit mondott Weltner: „A magyar munkások a tömegsztrájkból győzelmesen tértek vissza az üzemekbe, mert győzelem volt a nyilatkozat, amelyre a kormányt rákényszerítettük. De mondjuk, hogy vereséggel végződött volna a sztrájk, hogy nem kaptunk volna kielégítő nyilatkozatot. Ha így lett volna is, mégis azt mondom, hogy amikor a bizalmiférfiak határoztak, egyetlen egy elvtársnak sincs joga aláváló rágalmakkal megdönteni akarni ezt a határozatot. A párt csak addig erős, amíg az egységet meg tudja óvni!”

Weltner arra is kitért, hogy a sztrájkot nem a kormány szerelte le, hanem a szociáldemokraták, illetve a szakszervezeti bizalmik.

A pártgyűlésen a pártvezetés végül bizalmi szavazást rendelt el. A titkos voksolás végül nagy sikert hozott a január végén lemondott vezetőknek: újra megerősítették őket a pozíciójukban. A Népszava erről így számolt be: „Csapó Sámuel (Budapest, vasmunkás) jelentette be a szavazás eredményét. Eszerint a leadott 230, az érvényes 228 szavazatból a pártvezetőség tagjaivá megválasztották Bokányi Dezsőt 224 szavazattal. Böhm Vilmost (224), Buchinger Manót (224), Farkas Istvánt (221). Garami Ernőt (225), Garbai Sándort (226), dr. Kunfi Zsigmondot (218), Miákits Ferencet (226), Peyer Károlyt (210), Peidl Gyulát (225) és Weltner Jakabot (223) szavazattal.”

A cikket újraközöljük, eredeti megjelenése: http://elsovh.hu/.

[1] Manfried Rauchensteiner: Az első világháború és a Habsburg Monarchia bukása.Budapest, 2013.

[2] Pártegység és osztályharc. A szociáldemokrata párt rendkívüli kongresszusa = Népszava, 1918. február 12.; A pártvezetőség lemondásának okai és a párt legközelebbi föladatai = Népszava, 1918. február 12.; A pártgyűlés = Népszava, 1918. február 13.; A pártgyűlés. A tudósítás folytatásának közléséről lemondunk = Népszava, 1918. február 15.; Pártgyűlésünk. Az indítványok tárgyalása = Népszava, 1918. február 17.

Olvass tovább!