Anélkül, hogy belemennénk a hazugságokkal átszőtt, irracionális vitákba, amelyek sokunkat keserítenek évek óta (mint például a „kozmopolita” entitások – „nemzetközi civil társadalom”, Európai Unió, ENSZ, Európa Tanács, szabadkőművesség [!], baloldal, „Soros” stb. – állítólagos szerepe a probléma kiélesedésében), próbáljuk meg közvetlenül szemügyre venni az etnikai kérdés pillanatnyi állását Délkelet-, Kelet- és Kelet-Közép-Európában. Ennek a legjobb illusztrációja Orbán Viktor magyar miniszterelnök gyalázatos miskolci nyilatkozata, de idézhetnénk hasonló, sőt: még förtelmesebb förtelmeket szlovák, cseh, olasz „politikusoktól”, akik szintén széthulló államokat „vezetnek” vagy szeretnének „vezetni” (sok-sok pénzért).^[1]

Az említett régiók országainak egyik fő jellemzője a gyönge állam.

(A polgári állam Nyugat-Európában is válságban van: Nagy-Britannia, Németország, Spanyolország, Olaszország. A fasizálódás – különféle cégérek alatt – elérte a skandináv országokat és Hollandiát. A magyarországi baloldal égbekiáltó provincializmusa miatt Budapesten ebből semmi nem látszik. Még a kulturálisan évszázadokig rokon Németország, Ausztria, Horvátország viszonyai is ismeretlenek „idehaza”.^[2] A jelenlegi helyzetről most csak annyit, hogy a régi, hagyományos német jótékonysági szervezet, a Deutscher Tafel esseni népkonyhája többé nem hajlandó nélkülöző külföldieknek enni adni, csak németeknek.)

A másik a gazdaság kettéválása a nyugati befektetők által mozgatott „globális” szektorra, illetve a viszonylag elmaradott és kényszerűen államfüggő „helyi” gazdaságra. Ennek megfelelően a társadalom is kettészakad életformáiban, ún. „kultúrájában”, anyagi helyzetében, perspektíváiban és törekvéseiben.

A primér osztályszerkezetet ez a kettősség is elleplezi, továbbá elleplezi a munkanélküliek, az egyelőre még dolgozók és a kivándorlók hármassága. A munkanélküliségnek, az 1989 előtti termelő gazdaság pusztulásának és a legsötétebb népnyomornak leginkább a területi jellege ötlik szembe, vannak egész régiók, amelyben a nélkülözés és a fizikai szenvedés általános (amit csak alkohollal és kábítószerrel lehet enyhíteni).

Ahhoz, hogy ezeket (és más hasonló elemeket) visszavezessük a kapitalizmus általános jellegzetességeire, nemcsak absztrakciós készségre van szükség, hanem absztrakciós elszántságra is. A problémák sokrétűsége (a regionális különneműség; a gazdasági és technikai hasadás a globális és a helyi gazdaság „kulturálisan” is megkülönböztetett szektorai között; a demográfiai és – ahogy régen nevezték – „népmozgalmi”, azaz migrációs, horizontális mobilitási tényezők fölerősödése; az állami közigazgatás összeomlása, a közszolgáltatások csődje; a dolgozó rétegek közötti jelentős jövedelmi egyenlőtlenség és í. t.) azt a hamis látszatot kelti, mintha nem is a kizsákmányolás lenne a probléma.

A kizsákmányolást – igen szűk látókörű módon – csak a termelő munkahelyeken egyelőre még dolgozók helyzetére korlátozza az elterjedt szociológiai szemlélet, mintha a „proletár” helyzet nem terjedne ki azokra, akik már a bérmunkán kívül rekedt áldozatai a rendszernek: de hiszen a bérmunka adott struktúrájának az áldozatai, nem az általános balsorséi. (Valamivel jobban áll a reproduktív munka megítélése, hála a marxista feminizmus hatásának.)

Az, hogy (1) bérmunka csak egyre kevesebb embernek jut – ez a gépesítés kezdete óta állandó, immár majdnem háromszáz éves problémája a tőkés gazdaságnak – , és az, hogy (2) a polgári társadalomban a tőkevagyon nélküli személyeknek csak bérmunkából lehet megélniük (aki nem termel[het] értéket és értéktöbbletet, nem teljes értékű tagja a polgári társadalomnak), azt jelenti, hogy a prekariátus-plusz-szubproletariátus mintegy a kapitalizmuson (azaz az uralkodó ideológia szerint: az emberhez méltó emberéleten) kívüli embercsoport.

Neki a problémái egyrészt a jótékonykodás, filantrópia, átnevelés, büntetés, áttelepítés, átképzés problémái (tehát ennek az embercsoportnak a megszüntetése „társadalmi” eszközökkel), másrészt pedig az „államsegély”, a szegények életformájának állami-rendőri szabályozása (megszüntetés igazgatási eszközökkel) e problémák megoldása. Tehát nem a boldogtalanok (les malheureux, ahogyan a francia forradalom idején nevezték őket) emancipációja, hanem létük fölszámolása.

Elképesztő belegondolni, hogy ugyanígy fogta föl a probléma lényegét a burzsoázia Angliában a XVIII. század végén (!) – és ez ellen próbáltak ellenszert találni mind az első szocialisták (pl. a zseniális Robert Owen), szemben a burzsoázia olyan kegyetlen képviselőivel, mint az utilitárius Jeremy Bentham és a „keresztyén” Thomas Malthus – , és a „munkaerő” problémáját az angol és ír munkások kivándorlásával oldották meg (a gyarmatokra), meg persze a rabszolgakereskedelemmel, az anyaországban dologházzal, vagy Louis Blanc a „közfoglalkoztatással”, a „nemzeti műhelyekkel”. (De akkor még volt Owen, Proudhon, Leroux, Fourier, Marx, Engels, Kropotkin, ám ma nincs – a szó reprezentatív, intellektuálisan és politikailag releváns értelmében.)

Tapodtat se haladtunk előre másfél évszázada.

A modern nemzet megteremtése a francia forradalomban két föltételezésen nyugodott: az egyik a politikai és gazdasági egyenlőség volt (érdekellentétek fölszámolása), a másik az egység (a hűbéri autonómiák, etnikai, nyelvi és regionális különállások megszüntetése, azaz: érdekellentétek fölszámolása).^[3]

Ez kizárja az osztálykonfliktus elismerését, habár természetesen a sans-culotte-ok is látták az egyenlőség és a magántulajdon együttes szentesítésében (ez a kettősség a forradalmi alkotmányosság alapelve volt) rejlő ellentmondást, amit közismerten az egyenlősítő, piackorlátozó állami beavatkozás lett volna hivatott orvosolni. (S mostanáig ez a polgári társadalom ellentmondásainak „haladó” polgári megoldása: az állami újraelosztás részarányának növelése a tőkés magántulajdon elismerése mellett, a magas adókból biztosított, megnövelt költségvetés és „demokratikus tervezés” irányító gazdaságpolitikai szerepének garantálásával.)

A reformista szociáldemokrácia részvétele a polgári jóléti állam kezdeményeinek kiharcolásában megszüntette a munkásmozgalom immunitását a nacionalizmussal szemben (vö. 1914 augusztusával), ugyancsak nacionalistává lett a bolsevizmus az ötéves tervek, a „szocializmus egy országban” sztálini korában, amely aztán még az antiszemitizmusig is eljutott (Slánský-pör, Prága,1952; Gomułka külföldre űzi a zsidó értelmiséget Lengyelországból, 1968, stb.). Ez a történet közismert.

A régi demokratikus nacionalizmus azonban (egyenlőség, egység) – amely asszimilálni-integrálni akarta a nyelvi, regionális, felekezeti (fehér) kisebbségeket (egyidejűleg a gyarmatosítással és „a színes népek” gyilkos elnyomásával!) – az imperializmus végső válságával egy időben eltűnt, az asszimiláció megállt a színes kisebbségeknél, és a fehér nemzetiségek asszimilációs szándéka is visszájára fordult.

A szubnacionális, nem „államalkotó” etnikumok egymás után fejezték ki, hogy nem hajlandók ugyanazokban az államkeretekben együtt élni más etnikumokkal (etnicizmus), mindenfelé szeparatizmusok és radikális autonomizmusok-föderalizmusok bukkannak föl, a több etnikumú nemzetállamok bomlásnak indultak (vö. Nagy-Britannia, Spanyolország és í. t.). Az európai „multikulturalizmus” kezdetben egyszerűen ennek a ténynek a nyilvános elismerése volt. Ebbe a már eleve válságos helyzetbe robbant bele a „menekültválság”, az életképtelen posztkolonialista, „harmadik világ”-beli államok permanens polgárháborúinak következménye.

A mainstream sajtó – szemben néhány társadalomelméleti tanulmánnyal – még nem vette észre, hogy a nacionalizmus rég halott, és az etnicizmus (a nemzetállami szint alatti etnikumok együttélési, szintetikus képtelensége, a modern – azaz nemzetállami – politikából való kihullásuk, ami nemcsak a kisebbségekre, hanem a Leitkultur-többségekre is vonatkozik) kerekedett fölül. (Bár némely elitekben, pl. Lengyelországban a konzervatívok között, a klasszikus nacionalizmus is mutat életjeleket.)

A nemzetállam a francia forradalom, illetve a fölvilágosodás projektje eredetileg^[4]: egyenlőség-egység. Ez kezd bomladozni (1) a második világháború vége (1945), (2) a gyarmatbirodalmak végső bomlása (1960) és (3) a kelet-európai rendszerváltások (1989) után.^[5]

Amint különféle írásaimban bebizonyítottam, a nacionalizmus univerzalisztikus gondolat a maga klasszikus (jakobinus és liberális-demokratikus) alakjában, az etnicizmus azonban nem.

A polgári állapot (mint jogállapot) Kant szerint „…a következő a priori elvekre épül:

1. A társadalom [Sozietät] minden tagjának mint embernek a szabadságára.^[6]
2. Alattvalóként mindenki mással való egyenlőségére.
3. Polgárként a köz [gemeines Wesen] minden tagjának önállóságára.”^[7]

Mindez természetesen nem az elképzelt világállamban, hanem területileg elkülönült nemzetállamokban érvényesül.

Igen ám, de ezek az államok ellentétbe kerülhetnek egymással, ami háborúhoz (és jogon kívüli állapothoz) vezet, ezt pedig meg kell előzni: a civilizáció szükséges állapota (de nem természetes állapota) az örök béke. Ugyancsak Kant szerint: „az ellenségeskedések elmaradása még nem állhat jót a békeállapotért”.

Az örök békének három végleges cikkelye van: az első: „A polgári alkotmány minden államban köztársasági alkotmány kell hogy legyen.” (Azaz i. szabadság, ii. az egyedüli közös törvényhozástól való függőség [jogállam], iii. állampolgári egyenlőség: ezen kell alapulnia minden jogszerű törvényhozásnak: ez a köztársasági alkotmány.) A második: „A nemzetközi jognak a szabad államok föderalizmusán kell nyugodnia.” (Azaz ez örök időkre szóló egyetemes békeszerződés az összes állam között, garanciákkal. A háborúhoz való jog nem lehet egyetemes.) A harmadik: „A világpolgári jog az általános hospitalitás föltételeire kell hogy korlátozódjék.” (Hospitalität, azaz Wirtbarkeit: magyar fordításai „látogathatás”, „vendéglátó kötelezettség”, Besuchsrecht – nem „vendégjog”, nem „vendégszeretet”.) Magyarázat: „…a Föld felszíne közös birtok [gemeinschaftlicher Besitz der Oberfläche der Erde], s rajta mint gömbfelületen nem szóródhatnak szét a végtelenségig az emberek, hanem végül is meg kell tűrniök egymást, és senkinek sincs eredendően több joga, hogy a Föld valamely helyén legyen, mint bárki másnak.”^[8]

A Briand-Kellogg-paktum (szövegét ld. itt), amelyet 1928. augusztus 27-én írtak alá, s amely ma is hatályos (!) – attól függetlenül, hogy részeit belefoglalták később az ENSZ Alapokmányba –, tiltja a háborút (háborút indítani törvénytelen, ellenkezik a nemzetközi joggal). Ennek a kútfeje természetesen a kanti politikai és erkölcsfilozófia. Ma is a nemzetközi jog sziklaszilárd alapja – tudjuk, a sűrű jogsértés nem érvényteleníti a jogot. (Ezért se nagyon bajlódnak ma már formális hadüzenettel.)

Nyilvánvaló, hogy a világpolgári jogállapot (norma) különbözik a kommunista vagy proletár internacionalizmustól (tény: óhajtott vagy tervezett tény), az egyiknek a forrása a szerződés, a másiknak a világforradalom. Az utóbbival (ami persze az egyetlen jó megoldás) most nem foglalkozunk.

Természetesen „az örök béke” kanti terve megbukott a nacionalizmuson és imperializmuson, bár volt haladás egy ideig a köztársasági jogrend felé:

pl. a felekezeti diszkriminációt megszüntették (II. József császár 1781. október 25-én kiadta a türelmi pátenst Magyarországra és Erdélyre, amelyet halálos ágyán se vont vissza, mint több más rendelkezését), de másfelől az egyenlőség-egység követelménye erőszakos asszimilációhoz, nálunk erőszakos magyarosításhoz (Apponyi-féle iskolatörvény, 1907) vezetett, és mindenfelé a nemzetiségek elnyomásához. A minden nemzetiségre és etnikumra vonatkozó önrendelkezési jogot – amely kiteljesítette volna a köztársasági jogrend polgári követelését – az Októberi Forradalom, Lenin hirdette meg, együtt az elszakadás, önálló államalapítás jogával. S ebbe explicite beleértette az első szovjet kormány a gyarmati, a „színes” népeket is.

Mindezek hiábavaló kísérletek voltak, és 1927 után a Szovjetunió is nacionalista politikát folytatott, bár a belső autonómiák nyelvi jogait soha nem számolták föl, szemben az ún. nyugati demokráciákkal.

A „civilizált” európai országok az első világháború után elkezdték azelőtt teljes jogú állampolgáraik bizonyos csoportjainak faji alapú, hátrányos megkülönböztetését (az első Magyarország volt a numerus clausussal, amelyet később a zsidótörvények folytattak): az akkori szélsőjobboldal fajüldözése volt az átmenet – történeti szemszögból – a nacionalizmus és az etnicizmus között. (A két világháború között súlyosbodott az amerikai feketék diszkriminációja is.) A második világháború után a német kisebbségek elűzése, illetve a tengelyhatalmakkal azonosított német és magyar kisebbségekkel szembeni megtorlások (ez utóbbiak Csehszlovákiában és Jugoszláviában) gyalázatos esetei után nemzetiségi-etnikai tekintetben konszolidáció állt be, amelyet a holokauszt (csak fokozatos) megértése, empatikus és morális átélése befolyásolt.

Kevesen vették észre, hogy a hidegháborús egyensúly (fegyveres béke) 1989 után fölbomlott az ENSZ nevével jellemezhető, antifasiszta eredetű konszenzus a jugoszláviai háborúval^[9], amikor világossá lőn, hogy a szupraetnikus nemzetállamok meg fognak szűnni, hogy az etnikumok nem tudnak és nem akarnak többé együtt élni, hiszen megszűnt mind a területi államokban a köztársasági jogrend fölvilágosító, univerzalisztikus eszménye, mind pedig a világpolgárság ugyancsak „aufklärista”, ha tetszik: „szabadkőműves” eszményének érvénye és hatása, ugyanis a posztimperialista kor eloldódott a régi polgári államok politikai és jogfölfogásától, mind a „nemzetközi békerendszer”, mind a „nemzetállam” halódik.

Ezt érti félre a mainstream magyar politikai közírás, amely pl. Orbán Viktor politikáját „nacionalistának”, sőt: „nemzetállaminak” tekinti: pedig a „nemzetinek” a jele az asszimiláció, a „beolvasztás”, azaz a „nemzeti egység”, nem pedig a kisebbségi etnikumok kirekesztése, eltaszítása vagy a bevándorlók kitiltása.

Az etnikai vagy kulturális kisebbségek jogfosztása, szegregációja mint államalkotó elv (manapság nagyjából mindenütt) és domináns politikai ideológia (napjainkban a választási siker titka nagyjából az összes országban) új fejlemény – nem anomália, mint korábban, hanem főszabály. A hospitalitás kanti elvét (ld. följebb) a menekültválság „megoldása” (minden fehér országban) tagadja a legradikálisabban: itt aztán végképp elvész a fölvilágosodás öröksége, győz a reakció, amely egyszerre „poszmodern” etnicista és 1789 előttien antiegalitárius.

A menekültválság^[10] nyilvánvalóvá tette, hogy nem a nemzetek, nemzetállamok közötti küzdelem a fő veszély, mint volt az imperialista korszakban, a XIX-XX. században, hanem az összes államok, az összes polgári társadalmak közös, együttes küzdelme a színes etnikumok, szubkultúrák, menekültek-bevándorlók ellen, s velük együtt az adott termelési struktúrában fölöslegesnek bizonyuló szubproletariátus, underclass ellen, amelynek az etnicizálása, rasszosítása, „kulturális jegyekkel” való megbélyegzése a tőkés osztályelnyomás új politikai formája.

Ebbe a formába illeszkedik – több ország és övezet között, de különös nyomatékkal – a magyarországi és a kelet-közép-európai és közép-európai politika, amely jelen pillanatban nálunk minden politikai irányzatra kiterjed. A „migránsellenes” határkerítést a jelenlegi „választási kampányban” minden jelentősebb (és pár jelentéktelen) párt helyesli, a cigányság kulturális szegregációját és etnikai-szociális kirekesztését senki nem meri fölvetni.

Azok is engednek az etnicista (és/vagy rasszista) korszellemnek, akik titokban utálják. A heves (ám üres) politikai gyűlölködés hátterében csaknem teljes „a nemzeti egység”, miközben Orbán Viktor apparátusa és propagandastábja TELJESEN ALAPTALANUL vádolja – sajnos alaptalanul – az ellenzéki pártokat progresszív humanizmussal, világpolgárisággal és szocialista szellemű szolidaritással. A szimpla együttérzés a boldogtalanokkal, szenvedőkkel, szerencsétlenekkel, a legelemibb szánalom fölháborodott antipátiát vált ki, amely előtt meghátrál a Jobbikkal (amely ebben következetesebb Orbán miniszterelnöknél) szövetséges ellenzék. Ez érthető, mert az antietnicista (antirasszista, antifasiszta) állásponttal ma Európában, és különösen Magyarországon csak szavazatokat lehet veszteni. A kapitalizmus új korszakának áldozatát – az underclass munkanélküli és egyre inkább társadalmon kívüli tömegét – azonban nem lehet úgy elnyomni (vagy elnyomni hagyni), hogy ugyanakkor „szélesítsék”, pontosabban: újra bevezessék „a demokráciát”.

Élections, piège à cons – Jean-Paul Sartre 1968-ban fölkapott, kitűnő kifejezése, jó modorú fordításban: „a választás a hülyék csapdája”. Ez nem változott. Ez igaz. Bár a szabály alól akadnak nagynéha kivételek. Kérdés, hogy az április 8-ai magyarországi országgyűlési választás ilyen-e, hogy csakugyan a kisebbik rosszra szavazunk-e. Mert ugye az ellenzékre fogunk szavazni. (Hiszen a hazánkat lezüllesztő Fidesz-KDNP nem jöhet szóba.) Nagy kérdés ez itt, a kerítés mögött.