Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hogyan ismerjünk fel egy diktatúrát?

Magyarország évek óta csúszik egyre lejjebb a Freedom House éves jelentésén, azaz egyre „kevésbé szabad”, és egyre távolabb kerül a ranglistán az olyan demokráciáktól, mint Kanada vagy Finnország, és közelebb az olyan diktatúrákhoz, mint Azerbajdzsán vagy Észak-Korea. De mi kell ahhoz, hogy egy ország átlépje a határvonalat, hogy már ne egyszerűen egy rosszul működő demokrácia, hanem telivér diktatúra legyen? Magyarország el fog érkezni ide, vagy már itt is tartunk?

Ha a szöveg ismerős, az nem véletlen! A Kritikai Alapozó sorozat  a kettosmerce.blog-hu-n indult, és most – újak közlése mellett – a merce.hu-n is megjelentetjük őket, enyhén szerkesztett formában!

Csak a totalitárius rendszerek diktatúrák?

Sokak szerint azok, akik arról beszélnek, hogy itthon diktatúra működik, túloznak, pánikolnak. Elvégre ma Magyarországon a titkosrendőrség nem szállítja munkatáborba az ellenzéket, a kormányfő képe nem függ kint az iskolák falán, van többé-kevésbé szabad sajtó, vannak demokratikus választások. Szerintük Magyarország akkor lenne diktatúra, ha a demokráciának és véleményszabadságnak az írmagja se létezne, ha a teljesen központosított hatalom az élet minden területét felügyelné, sőt, még az emberek gondolkodását és lelkivilágát is át tudná formálni propaganda és ideológiai indoktrináció segítségével.

A Freedom House egy amerikai civil szervezet, amely a demokrácia, a polgári és az emberi jogok kérdéseivel foglakozik. Éves jelentése, a „Szabadság a világban” minden országban méri a demokrácia állapotát, összességében és egyes részterületekre lebontva is. Magyarország a Freedom House jelentése szerint az elmúlt években egyre rosszabbul teljesít; míg összességében az ország a „szabad” kategóriába tartozik, addig a média már csak „részben szabad”.

Akik ezt mondják, általában úgy képzelik el a diktatúrákat, mint a George Orwell 1984 c. regényében bemutatott társadalmat. Az ilyen rendszereket, a diktatúrának ezt a formáját nevezzük totalitarizmusnak. A totalitárius államok olyan, nem demokratikus államok, amelyekben az egész társadalmat egyetlen vezérlő ideológia nevében mozgósítják, aminek eredményeképp a lakosság a központi hatalom fanatikus híve lesz, aki pedig nem, azt hideg vérrel kivonják a forgalomból. Ma Magyarországon nyilvánvalóan nem ez a helyzet, úgyhogy meg lehet nyugodni, nincs diktatúra. Igaz?

Nos, a helyzet kicsit összetettebb ennél. Először is, kétséges, hogy létezett-e egyáltalán valaha ilyen totalitárius állam. Ezt a fogalmat a huszadik század közepén a náci Németországról és a Szovjetunióról kialakult elképzelések ihlették, ma már azonban sok kutató úgy gondolja, hogy a totalitárius állam ilyen képe felszínes általánosításokon alapul, amelyek erőszakosan közös nevezőre akarták hozni ezt a két, egészen más módon működő rendszert. Szerintük a totalitarizmus elképzelése tehát nem a tényszerű leírása annak, ahogyan a diktatúrák valójában működnek, sokkal inkább az elnyomásról és az antidemokratikus államokról szóló fantáziák egy kifejezője.

De még ha egyébként léteznek is ilyen totalitárius államok – Észak-Koreára például nagyjából illeni látszik a leírás –, a diktatúra akkor is számos más alakot ölthet.

Sok olyan diktatúra van, amelyben nincs semmiféle vezérlő ideológia, és a lakosság nem annyira fanatikus támogatója, mint inkább megtűrője az uralkodó elit végérvényesen bebetonozott hatalmának.

Bizonyos rendszerekben nem a közvetlen megfigyelés és a propaganda, hanem a nyers erőszak, a terror és a közvetlen életveszély tartja fenn a diktatórikus hatalmat. Ilyen katonai diktatúra (úgynevezett junta) működött Görögországban 1967-74 között, Ugandában Idi Amin uralkodása alatt, és egyesek szerint Thaiföld is ebbe az irányba halad a 2014-es puccs óta.

Máshol a fegyveres erőknek nem kell állandó jelleggel terrorizálniuk a lakosságot, a hatalmon lévők egyeduralmát az ellenzék és a tüntetések betiltásával, egypártrendszer bevezetésével, az uralkodó (elnök, kormányfő stb.) életreszóló kinevezésével érik el. Ilyen rendszer működik Türkmenisztánban, ahol az elnök egyszerre állam- és kormányfő, ellenzéki pártok nincsenek, megalakulásuk csak 2012 óta legális.

Egyenlőség, szolidaritás, demokrácia - baloldali értékek, amelyekről azonban a baloldali liberálisoktól az anarchistákig, az ökomarxistáktól a szocialistákig mindenki mást gondol, és mindenki teljes meggyőződéssel hirdeti a maga igazát.

A Kritikai alapozó sorozatot azért indítottuk el, hogy túllépjünk azon a vitakultúrán, amely abból áll, hogy jelszavakat és könyvcímeket dobálunk egymásra a másik, vagy akár a saját álláspontunk gondos megértése és mérlegelése helyett. Ahelyett, hogy végső ítéletet mondanának bizonyos kulcskérdésekben – a társadalmi egyenlőtlenségektől a feminizmusig –, a sorozat cikkei körüljárják a különféle baloldali álláspontok érveit és előfeltevéseit, és kiindulópontokat adnak a további gondolkodáshoz.

Hogy a világot megváltoztatni kell és nem értelmezni? Hogy nem okoskodni kell, hanem cselekedni? Ez igaz. Csakhogy biztosan kudarcra vagyunk ítélve, ha eközben nem igyekszünk megérteni a társadalmi valóságot, amellyel szemben állunk, és az értékeket, amelyek felé törekszünk.

Oroszországban például lehet választani

Ezeket a nem totalitárius, de nem is demokratikus államokat nevezte a spanyol szociológus, Juan Linz autoritárius vagy tekintélyuralmi rendszereknek. Lehetséges tehát, hogy bár Magyarország nem totalitárius állam, attól még egy tekintélyuralmi rendszer, és mint ilyen, diktatúra?

Az világos, hogy itthon nem működik katonai diktatúra, a kormányfőnek sincs teljhatalma, és ha a helyzet olyan lenne, mint Türkmenisztánban, akkor nem tudott volna nemrégiben 70 000 ember felvonulni egy politikai tüntetésen.

Van azonban az autoritárius rendszereknek egy olyan válfaja, amelyben léteznek ellenzéki pártok és sajtó, vannak tüntetések és működnek demokratikus intézmények, mégis diktatúrákról van szó. Ezek az úgynevezett választási autoritárius rendszerek vagy választási diktatúrák, amelyek a 20. század vége óta egyre szaporodnak a világban.

Persze választások a legtöbb diktatúrában vannak, a náci Németországban is voltak, ám ezek jórészt színielőadások, pusztán a demokrácia látszatának fenntartása kedvéért léteznek.

A választási diktatúrákban azonban valódi demokratikus intézmények működnek, valódi választások zajlanak, amelyeken indulhat az ellenzék, sőt be is kerülhet a törvényhozásba, a média megfogalmazhat kormánykritikus hangokat, és még számos demokratikus jellemvonással bírnak ezek az államok. Miért lehet egy ilyen államot mégis diktatúrának nevezni? Az a lényeg, hogy a fennálló hatalom úgy rendezi be a demokratikus játékteret, hogy ott ugyan mindenki játszhat, de másnak nincs esélye nyerni.

Vegyük az egyik legismertebb választási autokráciát, Oroszországot. Itt virágzik a többpártrendszer – a tavalyi választásokon például 14 párt indult. Jóllehet, jogilag 74 párt küldhetett volna jelölteket, csakhogy a törvényi előírás szerint az induláshoz legalább 200 000 aláírást össze kellett volna gyűjteniük, ami nem könnyen teljesíthető feladat. Emellett létezik Oroszországban ellenzéki média, bár ez egyre inkább az online térbe szorul vissza, ahol nyilvánvalóan csak egy jóval szűkebb közönséget tud elérni, hiszen a fő tévécsatornák, hírügynökségek, hírportálok állami vagy kormánybarát tulajdonban vannak.

Oroszországban létezik tehát demokratikus küzdelem, csak éppen az egy sportszerűtlen verseny, amelyben a legtöbben eleve hátránnyal indulnak a hatalmon lévőkhöz képest. Az uralkodó elit így megszerzi a demokratikus legitimitást – mind otthon, mind külföldön – és nem kell az egyébként igen népszerűtlen és költséges nyílt erőszakhoz folyamodnia (legalábbis nem olyan gyakran). Hatalma mégis garantált és semmiféle valódi elszámolással nem tartoznak senki felé.

Mi van, ha Magyarország egy választási diktatúra?

Eddig könnyű volt elhessegetni a gondolatot, hogy Magyarország esetleg diktatúra lenne, hiszen nyomát sem láttuk munkatáboroknak, katonai parádéknak, a politikai vezetőinknek nem állítanak aranyszobrokat. De ugyanilyen egyszerűen mondhatjuk azt is, hogy Magyarország nem egy választási autokrácia?

Milyen következtetést vonjunk le a tényből, hogy a kormány átvette a hatalmat a média fölött, hogy a Népszabadságot egyik napról a másikra bezárták, hogy a kormánypárt az erőfölényével visszaélve, a magyar társadalom egyértelmű tiltakozása ellenére keresztülverte az Országgyűlésen a Közép-európai Egyetem (CEU) működését ellehetetlenítő törvényt?

Vajon mindez afelé mutat, hogy, mint Oroszországban, úgy itthon is csak papíron létezik a demokrácia?

A kérdés bizonyos értelemben lényegtelennek tűnhet. Nem mindegy, minek hívjuk ezt az ocsmány rendszert, rosszul működő demokráciának, valamiféle hibrid rendszernekfélautokráciánakilliberális demokráciának vagy kész diktatúrának? Mi értelme van ennek a folytonos szőrszálhasogatásnak, hogy nagyítóval keressük a határvonalat diktatúra és demokrácia között?

Bizonyos szempontból azonban egyáltalán nem mindegy, hogy diktatúrának kell-e neveznünk a rendszert, amiben élünk. Ha ugyanis így van, az sajátos kötelességeket ró az állampolgárokra. Egy demokratikus állam, még ha nem is tökéletes, joggal várhatja el az állampolgároktól, hogy működjenek együtt vele, és dolgozzanak közösen a helyzet javításán. Egy diktatórikus állam azonban nem legitim, ezért az állampolgárok joggal állhatnak ellen neki és joggal tagadhatják meg az együttműködést – a diktatórikus állam szemben áll a néppel.

A választási autokráciákhoz hasonló átmeneti esetek, félautoritárius rendszerek léte azonban azt mutatja, hogy nincs világos választóvonal a kettő között; alighanem nincs egyetlen pont, amely után az állam hirtelen a nép ellenségévé válik. Sokan talán úgy gondoljuk, ha valóban dikatúrában élnénk, azt megéreznénk és nem tűrnénk el. Ez azonban egyáltalán nem biztos, hogy így van. Ahogy Thoms Pepinsky, az amerikai Cornell Egyetem kutatója és a puha diktatúrának minősülő Malajzia szakértője írja: az élet egy autokráciában nagyrészt unalmas és elviselhető. Az emberek futnak ügyes-bajos dolgaik után, várnak a buszra, dolgoznak, bevásárolnak, és az idejük nagy részében más köti le őket, mint az ország kormányzati rendszere. A jogfosztás és elnyomás millió formája mintegy észrevétlenül veheti át a hatalmat a mindennapi élet fölött.

Miközben azt kérdezgetjük magunktól, vajon átléptük-e már azt a bizonyos vonalat, amíg arról győzködjük magunkat, hogy a helyzet még nem annyira rossz”, nem kell pánikolni”, addig a szabadságjogainkat sorra felszámolhatják, a hajléktalan embereket, a szegénységben élőket, a cigány polgárokat, a menekülteket megfoszthatják emberi méltóságuk maradékától is, lerombolhatják a sajtó, az oktatás és a gondolat szabadságát.

A kérdés, hogy ez már diktatúra-e, ebből a nézőpontból valóban teljesen lényegtelen; ezek ellen az atrocitások ellen fel kell lépnünk, akár átkerült már az ország a diktatúra” kategóriájába, akár nem.

Ezt honnan szedtük?

Gustav Lidén: Theories of Dictatorships: Sub-Types and Explanations.

Vladimir Gel’man: The Rise and Decline of Electoral Authoritarianism in Russia.

Mit olvassak még?

Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei.

Gyulai Attila, Stein-Zalai Juliane: Hibrid rezsimek és a szürke zóna: új válaszok a politikai rezsimek rendszertanának örök kérdéseire.

Olvass tovább!