Befogadjuk-e a migránsokat?

A bevándorlás és a migráció kérdése világszerte egyre nagyobb jelentőségre tesz szert. Donald Trump egyik fő kampányígérete a bevándorlást megfékező határfal volt, a tavalyi Brexit kampány is jelentős részben a migráció kérdése körül forgott. Itthon a kormánypárt csaknem minden lépését a migráció megfékezésével indokolja, elharapózó gyűlöletkampánya – amely legutóbb az őcsényi eseményekben csúcsosodott ki – politikai alapköve.

De ha félretesszük a bevándorlás kérdését övező töméntelen mennyiségű demagógiát, előítéletet, akkor mégis miféle ésszerű politikai és erkölcsi elvek mentén gondolkodhatnánk a migrációról és a bevándorlásról? Ha egy valóban értelmes társadalmi párbeszédet akarunk folytatni erről a valóban lényeges kérdésről, milyen érvekkel és ellenérvekkel dolgozhatunk? Miféle válaszok lehetségesek a kérdésre: befogadjuk-e a migránsokat vagy sem?

A kizárás joga

Gondolhatnánk, hogy a mai magyar migrációs politika, amely szerint a világ különböző tájairól Európába vándorló emberek közül nagyjából senkit nem fogadunk be, teljesen jogos: az államnak épp úgy nem kell számot adnia arról, kit és miért fogad be, ahogy nekem sem kell elszámolnom vele, kit és miért engedek vagy nem engedek be a lakásomba. Ez az én magánügyem, a migrációs politika meg a magyar emberek ügye, kívülállóknak – a menekülőktől az Európai Unióig – nincs joguk beleszólni, ez sértené az ország önredelkezését, szuverenitását.

Igen ám, csakhogy a képlet nem ilyen egyszerű. Induljunk onnan, hogy a kizárás jellemzően valamilyen módon árt annak, akit kizárnak. Ha egy ismerősöm ismerőse az én lakásomban szeretne aludni budapesti látogatása alkalmával és én ezt megtagadom, az rossz neki, fizetnie kell a szállásért. Ha egy szudáni üzletember Magyarországon akar vállalkozást indítani, de valamilyen okból nem kap vízumot, az rossz neki, nem csinálhatja, amit szeretne.

A legtöbb esetben a kizárással járó ártalom közel sem akkora, hogy az felülírná az állam jogát arra, hogy maga döntsön arról, ki jöhet be és ki nem. Vannak azonban esetek, amikor a kizárással járó ártalom sokkal nagyobb: ha egy fagyhalál szélén álló gyereket, aki bekopogtat hozzám, kizárok a lakásomból, helytelenül járok el. Az az ártalom, amit ő a kizárás miatt elszenved – a fagyhalál – mérhetetlenül nagyobb, mint az én bánatom, hogy időlegesen le kellett mondanom arról, hogy én mondjam meg, ki tartózkodik a lakásomban.

De még ilyen körülmények között is elképzelhető, hogy élnem kell a kizárás jogával. Tegyük fel, hogy egy rendkívül fertőző betegségben szenvedő valaki kopogtat, de a lakásomban már elszállásoltam harminc kisgyermekes családot, és nincs lehetőségem arra, hogy a fertőző beteget elkülönítsem. Ez egy meglehetősen tragikus helyzet, amelyben azonban a legtöbben elfogadhatónak tartjuk, ha meghozzuk azt a nehéz döntést, hogy nem áldozzuk fel a kisgyerekek életét azért, hogy a betegen segítsünk.

Befogadni vagy nem befogadni?

Nagyjából ez az a keretrendszer, amiben ma Európában és Magyarországon a migráció körüli vita értelmezhető.

A befogadáspártiak úgy gondolják, a fagyhalál elől menekülő gyerek esete áll fenn: bár az európai államok alapesetben rendelkeznek a kizárás jogával, a menekülők alapvető jogai, az emberi méltósághoz való joguk olyan mértékben sérülnének a kizárás által, hogy a kizárás megengedhetetlen – épp úgy elfogadhatatlan, ahogy a kisgyerek fagyhalálra ítélése.

A befogadásellenesek ezzel szemben két dolgot mondhatnak. Az egyik, hogy a kéretlen vendég helyzetében vagyunk: a migránsok valójában egyáltalán nem szenvednek súlyos károkat a kizárás miatt, például azért, mert legtöbbjük nem is menekült, hanem gazdasági bevándorló – olyan valaki, mint az ismerősöm ismerőse, aki nem akar fizetni a szállásért, vagy a szudáni üzletember, aki itthon kedvezőbb körülmények közt vállalkozhatna. Őket nyugodt szívvel zárhatjuk ki kedvünk szerint, hiszen alapvető emberi jogaikat és az emberi méltósághoz való jogukat ezzel nem sértjük, pusztán elviselhető kellemetlenséget okozunk nekik.

A magyar kormány sokáig ezt az álláspontot védte, azonban mára alig-alig gondolhatjuk tarthatónak. Senki nem teszi a gyerekét egy lélekvesztőbe, és vág neki a tengernek, ahol ezrével halnak meg az emberek azért, mert egy jobban fizető munkát szeretne. A világon senki nem kockáztatja a saját vagy a gyerekei életét azzal, hogy útra kel, kiteszi magát az embercsempészek, a hatóságok meghurcolásának és az európai állampolgárok gyűlöletének és kirekesztésének, hacsak a maradás nem egészen elviselhetetlen.

A kormány és sok befogadásellenes tehát napjainkban egyre inkább az utolsó álláspontot képviseli: Magyarország és Európa olyan helyzetben van, mint aki a fertőző beteg beengedését mérlegeli. Normális esetben természetesen segítenénk azon, aki segítségre szorul: a magyarok – ahogy a miniszterelnök kifejtette – szeretik a gyerekeket, és az elesetteken is szívesen segítenek, de most nem vagyunk abban a helyzetben. Van egy olyan jelentősebb, súlyosabb indok, ami miatt még a rászorulókat is jogosan zárjuk ki. De mégis mi lehet ez a súlyosabb indok?

Kritikai AlapozóEgyenlőség, szolidaritás, demokrácia - baloldali értékek, amelyekről azonban a baloldali liberálisoktól az anarchistákig, az ökomarxistáktól a szocialistákig mindenki mást gondol, és mindenki teljes meggyőződéssel hirdeti a maga igazát.

A Kritikai alapozó sorozatot azért indítottuk el, hogy túllépjünk azon a vitakultúrán, amely abból áll, hogy jelszavakat és könyvcímeket dobálunk egymásra a másik, vagy akár a saját álláspontunk gondos megértése és mérlegelése helyett. Ahelyett, hogy végső ítéletet mondanának bizonyos kulcskérdésekben – a társadalmi egyenlőtlenségektől a feminizmusig –, a sorozat cikkei körüljárják a különféle baloldali álláspontok érveit és előfeltevéseit, és kiindulópontokat adnak a további gondolkodáshoz.

Hogy a világot megváltoztatni kell és nem értelmezni? Hogy nem okoskodni kell, hanem cselekedni? Ez igaz. Csakhogy biztosan kudarcra vagyunk ítélve, ha eközben nem igyekszünk megérteni a társadalmi valóságot, amellyel szemben állunk, és az értékeket, amelyek felé törekszünk.

Nemzetbiztonság

Az egyik ilyen súlyos indok a nemzetbiztonság: Nem tudhatjuk ugyanis, hogy e menekülők közt, vagy a családegyesítéssel idehozott rokonaik közt nincsenek-e terroristák, ha pedig vannak, az épp úgy veszélyt jelent Magyarország állampolgáraira, ahogy a fertőző beteg is a lakásunkban elszállásolt kisgyermekes családokra.

Az analógia azonban sántít: a fertőző beteg példájában feltettük, hogy a beteget nem tudjuk elkülöníteni vagy olyan módon gyógykezelni, hogy azzal a többieket ne veszélyeztessük. Ez azonban a terrorizmus esetében nem igaz.

Még ha vannak is a menekülők közt terroristák, akkor sem a kizárás az egyetlen módja a veszély kezelésének. Bevezethetünk szigorú ellenőrzéseket, és elvégre azért van nekünk terrorelhárításunk, hogy azonosítsa és semlegesítse a terrorveszélyt.

Leegyszerűsítve: az állítás az, hogy a befogadás nemzetbiztonsági kockázatot jelent. A kizárás növeli a biztonságot, ugyanakkor arra kényszerít minket, hogy egy alapesetben elfogadhatatlan dolgot tegyünk, bizonyos embereket megfosszunk a méltóságteli emberi élet lehetőségétől. Ez egy rendkívül jelentős erkölcsi áldozat. A terrorelhárítás és az ellenőrző módszerek fejlesztése azonban nem követel ilyen súlyos áldozatot, és szintén növeli a biztonságot. Miért választanánk tehát a nagyobb erkölcsi áldozatot, ha a kisebbet is választhatjuk? A nemzetbiztonság tehát nem tekinthető olyan alapvető indoknak, ami alapján a kizárás igazolható lenne.

Etnikai és kulturális homogenitás

A magyar kormány által egyik gyakran hivatkozott indok, hogy a befogadás aláássa az ország és Európa etnikai és kulturális homogenitását, ez pedig akkora csapás lenne a társadalmainkra, amit nem vállalhatunk magunkra: a kontinens etnikai és kulturális összetételének megváltoztatása alapjaiban rendítené meg Európa önazonosságát, társadalmaink oly mértékben alakulnának át, hogy voltaképpen megszűnnének létezni. Ezt nem vállalhatjuk be.

Az etnikai homogenitás tétele meglehetősen homályos, nem csak azért, mert az etnikum egy nehezen megragadható fogalom, hanem mert nem világos, hogy pontosan miféle érték rejlik az etnikai homogenitásban. Számtalan olyan sikeres ország van, amelyek etnikailag heterogének (pl. Kanada, az Egyesült Államok, India). Amellett gondoljuk meg, hogy reagálnánk, ha az etnikai homogenitás nevében elkezdenék kitoloncolni a magyarokat Szlovákiából vagy Romániából.

A kultúra már más tészta. Sokan gondolják úgy, hogy a nemzetek olyan kulturális közösségek, amelyeket a közös értékek, szimbólumok, gyakorlatok tartanak egyben. Kultúránk alapvető értéket képvisel a számunkra, önmeghatározásunk megkerülhetetlen eleme, amely nélkül nem hozhatunk létre jól működő politikai közösségeket. Nézzük meg, miféle értékkel bír a kultúra a különféle kisebbségi csoportok számára, mennyi erőfeszítést tesznek, hogy életben tartsák, megőrizzék azt, megvédjék az eltűnéstől. Mi – mondják a befogadásellenesek – ugyanezt tesszük, amikor kizárjuk a menekülőket.

Ennek a kulturalista érvnek az alapvetéseit számos kiemelkedő politikai gondolkodó tette magáévá. De vannak itt fontos kitételek: egyrészt az ezen gondolkodók egyike sem gondolja, hogy a kultúra fenntartása indokolhatná az alapvető emberi jogok megsértését. Igen, a kultúránk megőrzése  fontos, de fontos-e annyira, hogy ezért embereket taszítsunk nyomorba, fosszunk meg az alapvető emberi méltóságtól, vagy küldjünk a halálba? Erre talán a legtöbben nemmel válaszolnánk.

A másik kérdés, hogy vajon a befogadás csakugyan kulturális nemzethalállal járna-e. Megint csak rengeteg jól működő multikulturális országot tudunk felmutatni (ismét: Kanada, Egyesült Államok). Amellett egyáltalán nem világos, mit árt az én kultúrámnak, hogy a szomszédomnak más a kultúrája. Vajon attól hogy van a környéken egy mecset, én kevésbé tudok katolikus lenni?

Attól, hogy a szomszédom szikh fejkendőt hord, én kevésbé hordhatok magyar népviseletet? Attól, hogy valakik megülik a ramadánt, én kevésbé tudom ünnepelni a húsvétot?

Felettébb kétséges

Egy elterjedt elképzelés szerint az Európába igyekvők kultúrája – mintha lenne egy darab ilyen kultúra – összeférhetetlen a miénkkel, a migránsok integrálhatatlanok. Míg kétségtelenül igaz az, hogy a bevándorlók és menekültek integrálása, elhelyezése a társadalomban egy összetett feladat, addig fontos észrevennünk, hogy az integrálhatatlanság szólamai gyakran előítéletekre és tájékozatlanságra alapulnak. Érdemes észben tartanunk, hogy Nagy-Britanniában sokan a magyarokat és lengyeleket tartják integrálhatatlannak, a 19. században a Nyugat-Európába érkező orosz zsidókra mondták ugyanezt. Érdemes az ilyen érvekkel kapcsolatban szkeptikusnak lennünk.

A gondoskodás kötelessége

Végül vizsgáljunk meg egy igen erős érvet a befogadás ellen: joggal gondolhatjuk, hogy a magyar államnak elsősorban a magyar állampolgárokkal szemben vannak kötelességei. Nem véletlen, hogy a magyar segélyeket a magyar és nem a román vagy szerb rászorulóknak osztjuk ki. Így még ha ha a menekülők valóban rá is szorulnak, akkor sem tolhatják át egyoldalúan a gondoskodás kötelességét a saját hazájukról Európára vagy Magyarországra. Magyarországnak először a saját szegényeivel, hajléktalanjaival, munkanélkülijeivel kell valamit kezdenie, ahogy Szíriának és Afganisztánnak is a sajátjairól kellene gondoskodnia.

Magyarország és Európa helyes válasza a migrációra tehát nem a befogadás – nem az, hogy átvállalja a gondoskodás kötelességét más országoktól -, hanem, hogy segíti a szóban forgó országokat abban, hogy képesek legyenek ellátni a gondoskodás kötelességét – pl. Segítünk befejezni a háborút Szíriában, nemzetközi segélyekkel segítünk a szomáliai államon, hogy helyben tudjanak lehetőséget biztosítani azok számára, akik most elvándorolnak.

Ez az érvelés elsőre meggyőzőnek hathat. Vegyünk egy analógiát: bizonyos családok képesek gondoskodni a gyerekeikről, mások nem. Ez egy probléma. De a megoldás nem az, hogy a gyerekeknek megengedjük, hogy tetszés szerint családot válasszanak, hanem, hogy minden családot alkalmassá teszünk arra, hogy gondoskodjon a gyerekeiről.

Két probléma van azonban ezzel az érvvel: egyrészt a két megoldás nem zárja ki egymást, másrészt bizonyos körülmények között igenis át kell vállalnunk a gondoskodás kötelességét.

Bár hosszú távon kívánatos lenne a migráció okainak megszüntetése, ez mit sem változtat azon, hogy sokan már most itt vannak – embertelen körülmények között tengődnek a déli határon, Görögországban, Olaszországban. Velük szemben pedig itt és most humanitárius kötelességeink vannak. Ez akkor is igaz, ha saját honfitársaink között is sokan élnek embertelen körülmények közt.

Tegyük fel, hogy bekopogtat hozzánk egy fagyhalál szélén álló, éhező gyerek. Azonban nekünk is gondot okoz a rezsi kifizetése. Vajon ekkor az a helyes-e, ha hazaküldjük a családjához – nem tudva, hogy hazaér-e, és hogy otthon miféle sors vár rá – mondván: amikor majd ha a rezsi után még maradt némi pénzünk, küldünk a te családodnak is valamennyit? Vagy az a helyes, ha beengedjük, és ha már enni adni nem tudunk neki, legalább melegen tartjuk, valamennyit adunk neki a magunkéból, még akkor is, ha nekünk kevés van?

A válasz koránt sem egyértelmű. Úgy gondolom azonban, hogy a migrációs válság alapvető dilemmája ez.

Nem az a kérdés, hogy a migránsok, menekülők befogadása terrorveszélyhez, kulturális nemzethalálhoz, az ördögi “Soros-terv” beteljesüléséhez vezet-e, hanem, hogy nekünk magyaroknak és európaiknak közösségként miféle kötelességeink vannak a nálunk szerencsétlenebbek felé.

A kérdés még súlyosabbá és összetettebbé válik, ha megfontoljuk, hogy sokan olyan pokoli körülmények közül menekülnek, amelyeket a nyugat globális politikája hozott létre, valamint, hogy a globális klímaváltozás eredményeképpen – melynek létrejöttében a nyugat felelőssége megint csak nem elhanyagolható – a fokozatosan lakhatatlanná váló területekről egyre többen és többen kelnek majd útra a következő évtizedekben.

A migráció a következő időszakban is a világpolitika egyik legégetőbb kérdése lesz, ezért aztán mérhetetlenül fontos, hogy a róla szóló társadalmi diskurzus józan és megalapozott érvek mentén follyon. Ehhez az egyik lépés az lehet, ha mi magunk teszünk lépéseket a migráció dilemmáinak racionális végiggondolására.

Ezt honnan szedtük?

Joseph Carens: Ethics of Immigration.

John Simmons: Boundaries of Authority.

Michael Blake: “The Right to Exclude”. Critical Review of International Social and Political Philosophy, 17:5, 521-537

Mit olvassak még?

Migszol: Menekültügy a kvótákon innen és túl.