Tömény kudarc, minden szinten – nagyjából így lehet értékelni a kormány 7 (lassan már 8!) éves oktatáspolitikáját. Ennek tükrében leginkább csak elkeserítőnek, de meglepőnek semmiképp sem nevezhető az, ahogy nekifutottunk az új tanévnek. A nyári igazgatóváltások legfeljebb helyi szinten tudták kicsit felrázni a közhangulatot, ám az, hogy mekkora pedagógushiánnyal kezdődött szeptemberben az oktatás, sokakat meglepett. Pedig nem új keletű problémával nézünk szembe.

Készülni pedig készülhettünk volna rá, hogy az idei tanévet már jelentős pedagógushiánnyal kezdik meg az iskolák.

Tavasszal került újra előtérbe a probléma, hogy a pedagógustársadalom rohamtempóban öregszik – a tanítók átlagéletkora idén már 46,6 év, míg a tanároké 46,9 év volt (csak viszonyításképp: az általános iskolai tanárok átlagéletkora 1989 és 2001 között 37,2 volt, 2016-ra pedig már 41 évre nőtt).

Szóval tudni lehetett, hogy hiány lesz pedagógusokból, és ez még csak nem is a pályaelhagyók – amúgy szintén feltételezhetően magas – számából adódó probléma. És már nem is lehet egészében rákenni az „elmúltnyolcévre” (mármint a Fidesz előtti, szintén nem túl előremutató oktatáspolitikára).

Az mondjuk mindenképpen tény, hogy a pedagógus életpálya már 2010 előtt sem motivált sokakat, így kevesen léptek be az oktatásba, nem tudott fiatalodni a tanerő. Ez a folyamat azonban 2010 után sem vett kedvező fordulatot, hiába kampányolt Hoffmann Rózsa (ő is hol van már…) a szakma presztízsének növekedésével.

A helyzet jelenleg az, hogy tanárnak menni, legyen ez bármilyen szép szakma is, kevesen akarnak. Az egyre növekvő adminisztrációs terhek és óraszámok mellett a béremelés ütemének kétarcúsága sem segít vonzóvá tenni a helyzetet.

Emellett a folyamatos irányváltások (mondjuk a Nemzeti Alaptanterv foltozgatása vagy a kísérleti tankönyvek használhatatlanságából fakadó pluszterhek) és a központosításból fakadó, sokszor erősen megfélemlítő légkör sem kedvez azoknak, akik a tanári pályát tekintenék hivatásuknak.

Meglepődni tehát nem kell, hiába tűnik kifejezetten soknak az, hogy a 2017/18-as tanévnek 180 iskolában pedagógushiánnyal vágtak neki. Persze, lehet szörnyülködni, méghozzá jogosan: nem egy iskolában a hiányzó tanárokat a meglévő kollégák próbálják jelenleg is „pótolni” (így helyettesíthet fizikaórán irodalomtanár, és tarthat testnevelést angol szakos pedagógus), van olyan iskola, ahol még diploma előtt álló egyetemistát hívtak besegíteni, de már a tanévkezdés előtt is igazgatók telefonálgattak két idegösszeomlás között, hogy átcsábítgassanak magukhoz kollégákat más iskolákból – minek köszönhetően a probléma nem oldódott meg, csak átcsoportosult egyik intézményből a másikba…

Csakhogy ez a probléma évek óta fennáll, ezt már Hajnal Gabriella, a Klebelsberg Központ szakmai elnökhelyettese is elismerte. A kérdés csak az, mit tud (ha egyáltalán akar) kezdeni a kialakult helyzettel az oktatási kormányzat.

E tekintetben azonban nem lehetünk bizakodóak. Ahhoz ugyanis, hogy a szakmát ismét jól képzett szakemberekkel lehessen feltölteni, valóban szükség lenne arra, hogy az életpálya-modell vonzó legyen (és nem csak a hoffmanni szóvirágok szintjén). A bérhelyzet rendezése, a túlterheltség csökkentése, megfelelő színvonalú továbbképzések, élhető környezet – ez mind csak a legelső lépése lenne annak, hogy újra be lehessen fiatalokat vonzani a pályára. És még akkor is évek(!) kellenének ahhoz, hogy a tanárképzésből kijövő, friss tanerő munkába tudjon állni.

Jelenleg erről szó sincs. 2014-ben a felsőoktatásba jelentkezők 11 százaléka felvételizett valamilyen pedagógusképzésre – ők végeznek nemsokára, de semmilyen garancia nincs arra, hogy valóban tanítani is kezdenek.

És számolni kell a pályaelhagyókkal is – az előző tanévben mintegy 5000 tanár esett ki az oktatási rendszerből, közülük 3970(!) pályaelhagyó volt, vagyis ötből „csak” egy tanár ment nyugdíjba, a többiek mind más szakmában keresték a boldogulásukat.

Pánikot semmiképp se szeretnék kelteni, de jó, ha tudjuk: a számítások szerint a következő tíz évben körülbelül 50 ezer pedagógus éri el a nyugdíjkorhatárt. Csak az ő pótlásukra évente legalább 2500 új belépőre lenne szükség. És nincs ennyi, de ha ezen az úton haladunk tovább, nem is lesz.