Így hamarosan tényleg nem lesz, aki tanítson az iskolákban

Tömény kudarc, minden szinten – nagyjából így lehet értékelni a kormány 7 (lassan már 8!) éves oktatáspolitikáját. Ennek tükrében leginkább csak elkeserítőnek, de meglepőnek semmiképp sem nevezhető az, ahogy nekifutottunk az új tanévnek. A nyári igazgatóváltások legfeljebb helyi szinten tudták kicsit felrázni a közhangulatot, ám az, hogy mekkora pedagógushiánnyal kezdődött szeptemberben az oktatás, sokakat meglepett. Pedig nem új keletű problémával nézünk szembe.

ures_osztaly.jpg

Készülni pedig készülhettünk volna rá, hogy az idei tanévet már jelentős pedagógushiánnyal kezdik meg az iskolák.

Tavasszal került újra előtérbe a probléma, hogy a pedagógustársadalom rohamtempóban öregszik – a tanítók átlagéletkora idén már 46,6 év, míg a tanároké 46,9 év volt (csak viszonyításképp: az általános iskolai tanárok átlagéletkora 1989 és 2001 között 37,2 volt, 2016-ra pedig már 41 évre nőtt).

Szóval tudni lehetett, hogy hiány lesz pedagógusokból, és ez még csak nem is a pályaelhagyók – amúgy szintén feltételezhetően magas – számából adódó probléma. És már nem is lehet egészében rákenni az „elmúltnyolcévre” (mármint a Fidesz előtti, szintén nem túl előremutató oktatáspolitikára).

Az mondjuk mindenképpen tény, hogy a pedagógus életpálya már 2010 előtt sem motivált sokakat, így kevesen léptek be az oktatásba, nem tudott fiatalodni a tanerő. Ez a folyamat azonban 2010 után sem vett kedvező fordulatot, hiába kampányolt Hoffmann Rózsa (ő is hol van már…) a szakma presztízsének növekedésével.

A helyzet jelenleg az, hogy tanárnak menni, legyen ez bármilyen szép szakma is, kevesen akarnak. Az egyre növekvő adminisztrációs terhek és óraszámok mellett a béremelés ütemének kétarcúsága sem segít vonzóvá tenni a helyzetet.

A kormány folyamatosan azt kommunikálja, hogy a pedagógusok bére sosem látott mértékben nő, azonban még így is messze elmarad az OECD-országok átlagától.Sőt, a béremelés még hazai viszonylatban is karcsú, hogy mást ne mondjunk, még mindig a 2014-es minimálbérhez viszonyítva állapítják meg, miközben a minimálbért tavaly is emelték – csak ebből a pedagógusok mit sem látnak

Emellett a folyamatos irányváltások (mondjuk a Nemzeti Alaptanterv foltozgatása vagy a kísérleti tankönyvek használhatatlanságából fakadó pluszterhek) és a központosításból fakadó, sokszor erősen megfélemlítő légkör sem kedvez azoknak, akik a tanári pályát tekintenék hivatásuknak.

Meglepődni tehát nem kell, hiába tűnik kifejezetten soknak az, hogy a 2017/18-as tanévnek 180 iskolában pedagógushiánnyal vágtak neki. Persze, lehet szörnyülködni, méghozzá jogosan: nem egy iskolában a hiányzó tanárokat a meglévő kollégák próbálják jelenleg is “pótolni” (így helyettesíthet fizikaórán irodalomtanár, és tarthat testnevelést angol szakos pedagógus), van olyan iskola, ahol még diploma előtt álló egyetemistát hívtak besegíteni, de már a tanévkezdés előtt is igazgatók telefonálgattak két idegösszeomlás között, hogy átcsábítgassanak magukhoz kollégákat más iskolákból – minek köszönhetően a probléma nem oldódott meg, csak átcsoportosult egyik intézményből a másikba…

Csakhogy ez a probléma évek óta fennáll, ezt már Hajnal Gabriella, a Klebelsberg Központ szakmai elnökhelyettese is elismerte. A kérdés csak az, mit tud (ha egyáltalán akar) kezdeni a kialakult helyzettel az oktatási kormányzat.

E tekintetben azonban nem lehetünk bizakodóak. Ahhoz ugyanis, hogy a szakmát ismét jól képzett szakemberekkel lehessen feltölteni, valóban szükség lenne arra, hogy az életpálya-modell vonzó legyen (és nem csak a hoffmanni szóvirágok szintjén). A bérhelyzet rendezése, a túlterheltség csökkentése, megfelelő színvonalú továbbképzések, élhető környezet – ez mind csak a legelső lépése lenne annak, hogy újra be lehessen fiatalokat vonzani a pályára. És még akkor is évek(!) kellenének ahhoz, hogy a tanárképzésből kijövő, friss tanerő munkába tudjon állni.

Jelenleg erről szó sincs. 2014-ben a felsőoktatásba jelentkezők 11 százaléka felvételizett valamilyen pedagógusképzésre – ők végeznek nemsokára, de semmilyen garancia nincs arra, hogy valóban tanítani is kezdenek.

És számolni kell a pályaelhagyókkal is – az előző tanévben mintegy 5000 tanár esett ki az oktatási rendszerből, közülük 3970(!) pályaelhagyó volt, vagyis ötből „csak” egy tanár ment nyugdíjba, a többiek mind más szakmában keresték a boldogulásukat.

Pánikot semmiképp se szeretnék kelteni, de jó, ha tudjuk: a számítások szerint a következő tíz évben körülbelül 50 ezer pedagógus éri el a nyugdíjkorhatárt. Csak az ő pótlásukra évente legalább 2500 új belépőre lenne szükség. És nincs ennyi, de ha ezen az úton haladunk tovább, nem is lesz.

Ez a cikk a ti támogatásotokból készült el.

A Mérce cikkeit ingyen olvashatjátok, de nem ingyen készülnek, hanem a ti támogatásotokból és a mi munkánkból! A Mércét nem támogatják pártok, oligarchák, hanem 100%-ban az olvasók hozzájárulásából működik, ez biztosítja a függetlenségünket, és pont ezért csak akkor maradhatunk fenn, ha te is beszállsz!

Kattints és támogasd a Mércét rendszeres havi 2000, 5000 vagy 10 000 forinttal, hogy tovább működhessen és még jobb lehessen!

Támogass minket egyszerűen bankkártyával:

Támogatom!

Más támogatási lehetőségekért és több infóért kattints ide.

 

Olvass tovább!