Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Tényleg le kell számolnunk az Unióval? Európa és a baloldal – Brüsszel +/-

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.
Ez a cikk több mint 3 éves.

Európa jövője azon múlik, sikerül-e létrehozni egy valódi szolidaritáson alapuló közösséget, vagy továbbra is megelégszünk olyan jogi keretekkel, amelyek – miközben fontos döntéseket vonnak ki a néphatalom befolyása alól – egyre élesítik a gyilkos konkurencia-harcot a népek és országaik között – véli Balázs Gábor, az EU-ról szóló sorozatunk jelen darabjában. Ha ma a baloldal úgy dönt, hogy zászlajára tűzi az ezzel az Unióval való szakítás gondolatát, akkor az a szükségszerűség vezeti, hogy a demokratikus politika terepe még mindig a nemzetállam. De ez csak egy kötelező szakasz a fő küzdelem előtt, amely nem lehet más, mint nemzetközi. 

bpm07-internacionalista.jpg

„Egyszerre csak divatba jött félni a nép uralmától, amelyről persze a nép tudott a legkevésbé.”

(Szentkuthy Miklós: Cicero vándorévei)

A társadalmi reménytelenségbe süllyedt kontinens állapotát látva szeretett vezetőink pánik-hangulata természetesen indokolt. Paradox módon azonban szinte sohasem esik arról szó, hogy túl a semmitmondó intézményi vitákon („népek Európája”, „föderalizmus” és így tovább) és a súlyos gazdasági-politikai-kulturális-szociális hanyatlás tényének leszögezésén, valójában mivé is vált az Európai Unió: az Unió számos területen nem más, mint a demokrácia háttérbe szorítása abból a célból, hogy Európa népei mind jobban kiszolgáltassanak a tőke értékesülési folyamata által vezérelt érdekeknek.

Mindez természetszerűen el kell, hogy gondolkoztassa az internacionalista baloldalt is. Lehet, hogy tényleg le kell számolnunk Európával? Hogy ha a neoliberális Unió borzalmas csapdának bizonyult, akkor valóban új utakat kell keresnünk? Hogy véget kell vetnünk annak az evidenciának, hogy az Unió az egyetlen politikai horizont? Hogy éppen az internacionalizmusunk diktálja ezt a kényszerűséget? 

Alighanem valóban egy történelmi korszak végén járunk: az a történelmi blokk, melyben az Unió létrejött, véget ért; ahogy az utolsókat rúgja az ezt uraló kulturális hegemónia (az „európaizmus”) ideológiája is.

Az organikus válság korában természetesen létszükséglet, hogy a baloldal is porondon legyen: egyelőre úgy tűnik, hogy legalábbis teoretikusan megindult valami. A mozgalmi baloldal számára Európa még mindig nem elsődleges kérdés – a válság mindent maga mögé szorít. Ennek sürgősen véget kell vetni, hiszen túl nagy a tét (nem mellesleg maga a „válságkezelés” módja is): az európai szélsőjobb ma már inkább köszönheti népszerűségét az Európa-ellenességének, mint rasszizmusának (hiszen a bevándorló- és menekült-ellenesség a közkincs részévé vált Konrád Györgytől az európai baloldal jó részéig). 

A mai európai ideológiát igaztalan lenne leírni pensée unique-ként, hiszen vannak viták – azonban ezek a disputák különösen vigyáznak arra, hogy ne érintsenek semmi lényegeset. Az európai uniós médiák a lehető legnagyobb óvatossággal visszhangozzák ezt a szörnyű újbeszélt – elsősorban persze azért mert ezek a médiák  (ideértve például a Magyarországon megváltóként várt felszínes, végletekig unalmas Euronewst) kormánypártiak, az Európai Bizottság finanszírozza őket, ahogy a napi- és hetilapok „Európa-mellékleteit”, a TV-csatornák „Uniós magazinjait” és így tovább.  

Az euro-konformizmus még rémisztőbb az egyetemi tanszékeken és a nagy semmit kutató think tankokban. Valójában ez a szánalmas semmitmondás az, amely megakadályozza a valódi vitákat Európáról. Ma aligha van unalmasabb, reakciósabb, üresfejűbb, konformistább, mindenfajta képzelet híján levő ember, mint egy büszke európai polgár.

Tulajdonképpen egész Európának érdeke, hogy az „európai mítosszal” való szembenézés az internacionalista baloldal oldaláról (és ne a nacionalista/etnicista szélsőjobb részéről) történjék meg. Ennek az „európai mítosznak” (az „európaizmusnak”) a léte önmagában természetesen nem lenne probléma: minden nagyszabású tervnek szüksége van saját magának, a környező világnak, a benne elfoglalt helyének és így tovább, egy sajátos reprezentációjára.

A gond az, hogy ez a reprezentáció ma már komoly akadályt jelent a valósággal való szembenézéshez, egy olyan álomvilágot teremtett, amelyben talán már a brüsszeli technokraták sem hisznek, amely recseg-ropog, és elég nagy robajjal fog végleg összeomlani – viszont nem áll más reprezentáció a rendelkezésünkre.

Komoly gondot okoz az is, amit a nagyszerű Stathis Kouvélakis az „európaizmus” sötét oldalának nevezett: az európai elitek egyre ideologikusabb és üresebb fecsegését jól kiegészíti a „Dél” országait megbélyegző rasszista klisék újjáéledése „Északon”. Ebből a szempontból is joggal tehetjük fel a kérdést: vajon kik az igazi „nacionalisták”, „Európa-ellenségei”? Azok, akik hipokrita módon szónokolnak az európai egységről, miközben lusta, tolvaj, korrupt „déliekről” mesélnek („tücskök és hangyák”, ahogy Balázs Péter okleveles európéerünk mondta oly szépen múltkoriban), vagy azok, akik szerint ez így nem mehet tovább?

Ráadásul aligha kétséges, hogy Európa jövője éppen azon múlik, hogy sikerül-e létrehozni egy valódi szolidaritáson alapuló közösséget, vagy továbbra is megelégszünk olyan jogi keretekkel (melyek ráadásul alapvető jelentőségű politikai – távolról sem csupán technikai jellegű – döntéseket vonnak ki a néphatalom befolyása alól), melyek nem tesznek mást, mint egyre élesítik a gyilkos konkurencia-harcot a népek és országaik között? 

Ez az Unió magának Európának vált a legnagyobb ellenségévé. Ha Európának ilyen barátai vannak, mint a jelenkori leghangosabb európéerek, akkor nincs szüksége ellenségekre.  

Elitjeink hányingert keltő, évtizedek óta tartó érzelmi zsarolása, hogy „ez vagy a káosz”, hogy „a nacionalizmus”, vagy a „békét elhozó Unió”  nem működhet többé. Alaposan ki kellett fogyniuk minden komolyan vehető érvből (és jól tudjuk, hogy tényleg ez a helyzet), ha ez az összes gondolatuk egy olyan Unió felépítése és fenntartása mellett, melyet maguk a népei gyűlölnek. Ezeket az érveket látva komoly kedvünk támad végre kipróbálni a „káoszt” – ami persze nem más, mint egy más rend, mint az övék.    

Mi lesz veled, Európai Unió?

Március 23-án indult Brüsszel +/- című sorozatunkban azt szeretnénk körbejárni, mi közünk is van az Európai Unióhoz. Hogyan befolyásolhatja a hazai viszonyokat az uniós tagság, és mi, magyar állampolgárként milyen eszközökkel rendelkezünk az EU politikáinak alakítására.

Vitaindítónkat itt találod, az eddig megjelent cikkeket pedig itt.

A „demokratikus deficit” mint a demokrácia tagadása

Valójában egy politikai-gazdasági szervezet irányításának hierarchikus elrendezése sohasem csupán technikai, semleges kérdés: az Európai Unió, az integráció, a szupranacionális szervezet, végső soron a föderáció első számú előnye volt az elitek számára, hogy a népszuverenitáshoz azért mégiscsak közvetlenül kötődő állami, közhatalmi döntéseket a lehető legjobban semlegesítsék a legfontosabb területen: a gazdaságpolitikában.

Nem csak (és elsősorban nem) arról volt szó, hogy az államok önzését ellensúlyozzák egy „racionális”, európai döntéshozatalban. Ez elsősorban ideológiai ügy volt: a tőke szabadságának kérdése. Ahogy az európai föderáció híve, Friedrich von Hayek oly őszintén megfogalmazta: „aligha kétséges, hogy a gazdasági aktivitás regularizációja jóval nehézkesebb lesz egy föderáció központi kormánya számára, mint nemzetállami kormányok esetében. És mivel az államok hatalma egy föderációban maga is jóval kisebb, a gazdasági életbe való állami beavatkozás, melyhez úgy hozzászoktunk, egy ilyen struktúrában maga is lehetetlenné válik”.

Ahogy Werner Bonefeld fogalmaz: „az európai burzsoázia elfogadta a tömegdemokráciát, de ahelyett, hogy rendőrállami módszerekhez fordulna, hogy ennek a gazdaságba való beavatkozását megakadályozza (ahogy ezt Rosa Luxemburg jósolta), inkább úgy tartja féken ezt a veszélyt, hogy intézményi korlátokat állít elé: ez jelenti az európai integráció lényegét. (…) Az európai közösség létrehozását úgy kell felfognunk, mint „preventív ellenforradalmat” a demokratikus többség, azaz az európai munkásosztály ellenében.” Vagy Enzo Traveso kifejezésével „az 1914 és 1945 közti európai polgárháború” megmaradt a burzsoázia számára negatív referenciának – maga az integráció nem más, mint ennek a polgárháborúnak a lezárási kísérlete más eszközökkel.

Az „európai szint”, éppen „nemzetek feletti” (értsd: államok feletti) karaktere miatt, egyszerűen függetleníti magát az államokban nagyon is zajló gazdasági-politikai küzdelmektől és azok aktoraitól. Éppen az történt, amit Hayek oly bölcsen javasolt és jósolt: az Unió a neoliberalizmus, a „szabad piac” a demokráciától, a közhatalomtól megszabadult szűz földjévé vált. Az európai integráció olyan politikai konstrukció, amely mintegy megelőző csapások révén teljesen függetlenítette magát a népszuverenitástól.                   

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

A sokat és olyan őszintétlenül emlegetett „demokratikus deficit” az Unióban nem egy megoldandó probléma vagy egy hiátus, hanem maga a megoldás része, az integráció legfontosabb jellemzője. A demokratikus gondok nem 2005-ben kezdődtek (amikor a francia és a holland néppel közölték, hogy „tévedett”, és explicit ellenzése ellenére – máshogy, más néven – lenyomták a torkán az európai „alkotmányt”), hanem már ott voltak a kezdetek kezdetétől, mégpedig nem mint az integráció sajnálatos hiányosságai, hanem mint legfontosabb konstruáló tényezői. A helyzet akkor vált egyre tarthatatlanabbá (persze mihez képest, hiszen a helyzet most is fenntartható), amikor a végleg neoliberális irányba forduló integráció nyíltan hadat üzent nem csak népei érdekeinek, hanem véleményének is: azaz a népszuverenitásnak.

A „demokratikus deficit” valójában a demokrácia tagadása.

További kérdéseket vet fel a „demokratikus deficit” valódi jellegéről, hogy az Európai Uniónak nincs is a szó szoros értelmében politikája (ezért olyan álságos azon lamentálni, hogy az európai parlamenti választások „nemzeti karaktert öltenek”, mi mást öltenének, ha amúgy semmilyen tétjük sincs: ráadásul maga az EP is fennállása óta nagykoalíciós alapon működik). Azaz nem folynak, mert nem folyhatnak jelentős téttel bíró viták – jelentősek, mert döntések következnének belőlük – olyan kérdésekről, melyeket normális esetben éppen a demokratikus választások döntenek el.

Az EU legfontosabb kérdései nemzetközi szerződésekbe foglaltak, azaz alkotmányos erővel bírnak. A közhatalom körébe tartozó legfontosabb kérdések lényegében megváltoztathatatlanok (és ide sorolhatjuk a teljes gazdaságpolitikát), jóllehet a politikai demokrácia per definitionem azt jelenti, hogy mindezek a problémák újra és újra felvethetőek és persze más megoldások születhetnek rájuk – ha a néphatalom úgy dönt.

Az pedig már ezeknek a szerződéseknek a tartalmából fakad, hogy az Európai Unió nem „konjunkturálisan” jobboldali, hanem alkotmányosan. Az európai elitek számára maga a demokratikus folyamat „bizonytalansága” (azaz értelme: azért kérdezzük meg a népet bizonyos dolgokról, hogy döntsön – mely döntésnek a tartalmát sosem láthatjuk előre) az igazi probléma. Elbizonytalanítja a piacokat. Ami azonban bizonyosság lenne egy jelenkori demokratikus folyamat végén, azaz hogy a mindenkinek elege van a megszorításokból és ebből a neoliberális Európából – az a bizonyosság ellenben nem felel meg elitünknek. Jobb elkerülni az ilyen kellemetlen meglepetéseket.

Válság és „válságkezelés”

A hírhedt Delors-jelentés (1989), majd persze a Maastrichti Szerződés azt hozta magával, hogy az „európai egységesülés” folyamata kivonta a teljes monetáris politikát a demokratikus ellenőrzés alól: európai újbeszélül ez a „jegybankok függetlensége” (értsd: a népszuverenitástól való függetlensége), mely egy szinttel feljebb, az Európai Központi Bank esetében még explicitebb. Mindennek gyakorlati haszna is van az európai elitek számára: annak a valószínűsége, hogy egyes csoportok Európán belül közvetlenül a Monetáris Uniót tekintenék gazdasági gondjaik forrásának és közvetlenül ellene lépnének fel – igen csekély.

Egyébként egyetlen ország volt, ahol valódi komoly viták, felvilágosító kampányok folytak az euró bevezetéséről: Svédországban (itt egyébként el is utasították). Valójában az euró már a kezdetektől a költségvetési fegyelem és a bér letörésének eszközeként (is) funkcionált azzal, hogy a pénz leértékelését lehetetlenné téve, maga a munkabér vált az egyetlen módosítható tényezővé. A monetáris politikának a teljes depolitizálása központi jelentőségű: ha az árfolyam-politika lehetetlenné válik, a munkabér válik a nemzeti gazdaságok egyetlen stratégiai változójává a válságok „kezelésében” (ezt nevezik, azaz a bérek csökkentését és a munkanélküliség növelését, eufémisztikusan „belső leértékelésnek”). Ma már mindenki látja, hogy mivel jár mindez. A munkanélküliség és a prekaritás felfalja társadalmunkat.

A válság lefolyása közismert mindenki számára: a tőkés rendszer az utóbbi két évtizedben példátlan adósságokat halmozott fel – lényegében a tőke értékesülése a hiteleknek volt köszönhető. A 2008-as pénzügyi válság kirobbanása nyomán az államok, hogy „megmentsék a pénzügyi rendszert”, ebből a magánadósságból államadósságot csináltak. Most a költségvetési megszorítások, az egyre növekvő adók, a csökkenő bérek és még ezer dolog képében a kormányok benyújtják a számlát a népeiknek, hogy legyenek szívesek kifizetni az előző évtizedekben minden valós értéktermelés nélkül létrejövő profitokat.

Ráadásul ezeknek az államadósságoknak a felrobbanása vitathatatlanul a pénzügyi válság következménye, az európai népek nem döntöttek minderről, nem profitáltak belőle, és nem tehetőek felelőssé érte. Valójában a kormányoknak nincs más tervük ennek az egész hóbelevancnak a megoldására, mint visszatérni a bussiness as usual állapotához és basta.

Na ez az, ami lehetetlen. Maradnak hát a megszorítások.

Mivel a valódi európai növekedést elvitte a kiscica, és úgy tűnik, nem is nagyon akarja visszahozni, ezért a különböző országok munkahely-teremtő programja nem lehetséges más úton, mint a szomszédai és más európai országok munkahelyei kárára – annál is inkább, mert az európai országok külkereskedelmének a kétharmada-háromnegyede az Unión belül történik. Ugyanez a helyzet a versenyképesség növelésével vagy éppen a „német-modell” átvételével.

A versenyképesség növelése: háború Európa népei között.

De ettől még a dolog pörög s pörög: a közszolgáltatások szétverése; az itteni munkahelyek leépítése; a társadalombiztosítás kivéreztetése (elsősorban a vállalatoknak nyújtott példátlan kedvezmények révén); a nyugdíjból éhbér és/vagy privilégium; privatizáció, ami a csövön kifér, a munkaerőpiaci szabályok fellazítása, dereguláció mindenfelé… A kétség árnya sem vetülhet többé arra, hogy mi folyik itt. Nem először fog előfordulni, hogy amikor az Uniónak sikerül végre valamit „koordinálttá tennie” (itt a megszorítási politikákat): akkor az rosszabb, mintha semmi sem történt volna.

Mégiscsak elképesztő ez a teljes ideológia elvakultság, amely a mai elitünket jellemzi: nem működtek a megszorítások? Tegyük még radikálisabbá azokat! De úgy tűnik, hogy a folyók még mindig rossz irányba folynak. Amúgy talán most a megszorítások „nyugodtabb korszakába” léptünk – noha a válságon ez sem fog segíteni.

Az internacionalista ész csele

Amíg az elitek remekül szervezettek és hatalmasak európai szinten is, addig a baloldali szervezetek és társadalmi mozgalmak széttagoltak, és alapvetően a nemzeti politika ritmusába ágyazottak. Nem rendelkezvén semmiféle intézményes eszközzel az európai stratégiai döntések szintjén, befolyásuk az európai „napirend” meghatározására lényegében nem létezik – éppen azért van, hogy az integráció majd minden döntése hátrányos számukra.

Alighanem – hangsúlyosan időlegesen! – egy recentrage, a politika fókuszának átértékelése, a nemzeti keretek újra megerősítése, ahol a demokratikus népi nyomásnak még szerepe lehet, az Unió a gazdaságpolitikát illető befolyásolási lehetőségeinek visszaszorítása: elkerülhetetlennek látszik.

A kérdés, hogy mi a távlati célunk ezzel a „nemzeti fordulattal”.  Az „internacionalista ész csele” nem más, mint látszólag valamiféle nemzeti (állami) függetlenséget képviselni – illúzió, naivitás és persze mindenféle nacionalizmus nélkül. Azt sem árt szemünk előtt tartani, hogy a tekintélyelvű neoliberalizmus „kulturális hegemóniája”, a „bürokratikus cézarizmus”, azaz a gazdasági elit és a párthovatartozását eljelentéktelenítő politikai személyzet koalíciója elsősorban nemzetállami jelenség, mindennek semmi köze az Európai Unióhoz. 

Másrészről a nemzetállami keretek, jól tudjuk, hogy a lehető legkevésbé jelentenek garanciát egy baloldali politika számára: az igen kevéssé „európai” Nagy-Britanniában, teljesen függetlenül az EU-tól, olyan cinikus osztálypolitika érvényesül, amelyre talán még Thatcher alatt sem volt példa.

És persze semmi sem indokolja, hogy különösebb illúzióink legyenek a nemzeti keretek között zajló kampányokkal szemben: a legutóbbi baloldali fordulatot emlegető jelölt, a francia François Hollande olyan szemérmetlenül hazudozott a kampányában, hogy újra értékelni kezdtük a hasonló módszerekkel győzedelmeskedő François Mitterrand-t, aki legalább tényleg megpróbálta… 

Az is elég valószínűnek tűnik, hogy bizonyos protekcionizmusra is szükség lesz azokban az országokban, melyek a harc élén járnak. Azonban ekkor már nem a megszokott protekcionizmusról lesz szó, nem az adott ország tőkéseinek juttatott kedvezményekről, melyekkel előnyt kovácsolnak a nemzetközi konkurenciaharcban, hanem egy olyan protekcionizmusról, amely a társadalmi átalakulás vívmányait védi. Ráadásul ez a protekcionizmus nem bezárkózó, hanem éppen ellenkezőleg az általánossá válás felé tör, és ezzel persze önfelszámoló: amint a szociális vívmányok más országokban is érvényre jutnak, többé semmi szükség nem lesz rá. És persze hatalmas különbség az is, hogy ezek a szociális intézkedések (a klasszikus protekcionizmus gyakorlatával gyökeres ellentétben) annál hatékonyabbak lesznek, minél inkább általánossá válnak más országokban is.

A mostani Unióval való szakításnak mindig tartalmaznia kell egy másik Európa ígéretét. Egy új hegemónia létrehozatala lehet ma a „közös program”. 

Ezt a fordulatot elsősorban a különböző országokban zajló osztályharcok eltérő ritmusa indokolja. Ezt nem – vagy csak kis részben – az eltérő történelmi hagyományok okozzák, hanem magának a kapitalizmusnak az eltérő szintű „fejlettsége” a különböző országokban. Ezek az eltérő jellegzetességek más-más temporalitást adnak az osztályviszonyoknak és az osztályharcnak.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a harcok feltétlenül aszinkronban lennének egymással, sőt! Az 1848-as népek tavaszától az 2011-es arab tavaszig terjedő történelmi tapasztalatok birtokában joggal szögezhetjük le, hogy a szabadság és az egyenlőség nagyon is ragályos eszmék. Megtáncoltatni az urakat mindig népszerű. Az internacionalista ész csele éppen abban áll, hogy a nem feltétlenül szinkronban levő nemzeti osztályharcokat egy nevezőre hozzuk a nagyon is közös történelmi tapasztalattal.

Ha igaz, hogy minden nemzeti mozgalomnak számolnia kell a nemzetközi környezet nyomásával, akkor az is feltehető, hogy ezeknek az egyes nemzeti mozgalmaknak is komoly hatásuk lehet magára a nemzetközi környezetre. Ezért, ha ma a baloldal úgy dönt, hogy zászlajára tűzi az ezzel az Unióval való szakítás gondolatát, akkor azt két (egymással szorosan összefüggő) okból teszi: egyrészt abból a szükségszerűségből, hogy a demokratikus politika terepe még mindig a nemzetállam, ahol elsősorban meg kell vívnia harcait. Másrészt azonban jól tudja, hogy mindez csak egy kötelező szakasz a fő küzdelem előtt, amely nem lehet más, mint nemzetközi. Ennek az első szakasznak a dinamikája, a megtalált új eszközei, a társadalmi szerveződés felfedezett új formái mindenképpen rezonálni fognak az adott országon kívül is. És persze éppen ez a cél.      

Az „európai polgárháború” távolról sem ért véget. Ideje visszatérni a harctérre.

Balázs Gábor