Beletört a kulcsom a zárba, biztos Putyin volt. Ehhez hasonló, bizonyos szinten jogos mondatokkal parodizálják sokan a nyugati és magyar értelmiség egyre növekvő félelmét Oroszországgal szemben. Vannak természetesen olyanok, akik a politikai cselekvés helyett használják a Putyin ellenes küzdelmet, és olyanok is vannak, akik saját politikai kudarcaik magyarázatául használják Oroszország növekvő befolyását. Ugyanakkor Magyarországnak és véleményem szerint az EU egészének, az orosz befolyás egyre növekvő ütemben történő terjedése az egyik legalapvetőbb kihívása a huszonegyedik században.
Ne legyenek kétségeink, a növekvő orosz befolyás egyszerre tünete és oka az Európai Unió válságának és működési zavarainak. Az orosz befolyás ugyanis csak azért tudott így elterjedni az EU-ban, mert nincs közös uniós védelmi, kereskedelmi vagy külpolitika, mert az energiaipari konszernek és a nagy tagállamok nemzeti érdekei felülírják az európai szolidaritást és az EU egységének alapvetéseit. Ugyanakkor pont azért nem tud lenni közös uniós védelmi, kereskedelmi vagy külpolitika, mert Oroszország ez ellen dolgozik, mert befolyását, eddig sikeresen ennek a megtorpedózására használja. Ebből a csapdahelyzetből kell tudnunk kitörni.
Az EU külpolitikája: ipari lobbiérdekek és a nemlétezés keveréke
Egy több mint öt éven át tartó polgárháborút követően, 2016. december huszonkilencedikén bejelentették a szír kormány és a felkelők közötti tűzszünetről szóló megállapodást. Azonban az átütő hírt nem a lakossággal szembeni vérengzést a hatalomban egyelőre túlélő Bassár el-Aszad szír elnök jelentette be, sem a talpon maradt szír felkelő milíciák valamely vezetője. A szíriai tűzszünet valódi nyertese nem más, mint a 2015 őszén az orosz katonai beavatkozás mellett döntő Vlagyimir Putyin, így az sem véletlen, hogy a török és orosz közvetítéssel kialkudott fegyverszünetről is ő számolt be a világ nyilvánosságának.
Sok szemlélő számára szokatlan lehet, hogy egy ilyen nagyságrendű konfliktus rendezése körül sem az Amerikai Egyesült Államokat, sem az EU külképviseletét, sem az EU vezető tagállamait nem látni. Előbbi térségben vállalt szerepfelfogásával kapcsolatban az új elnök még hozhat meglepetéseket. Utóbbiakkal kapcsolatban ugyanakkor minden bizonnyal kijelenthetjük, hogy a világpolitika fejleményeibe jelen formájában az EU nem tud érdemben beleszólni.
Különösen érvényes ez az állítás abban az esetben, ha az EU Oroszországgal szembeni érdekérvényesítésére gondolunk. A kétezres évek elejétől kezdve ugyanis a moszkvai vezetés kiábrándult a jelcini idők nyugatizáló ábrándjaiból, Putyin Oroszországa éppen ezért már a kezdetektől nem példaképként tekint Franciaországra vagy Németországra, hanem olyan partnerekként, amelyeknek egymással szembeni érdekellentéteit kihasználva az Európai Unió mint regionális rivális gyengíthető Oroszország javára.
A putyini fordulat gyökereit nem csak a kilencvenes évek megaláztatásaiban és az orosz elnök szovjet nosztalgiájában kell keresni, ebben egy több száz éves eurázsiai gondolat kerül kifejezésre, amelyben a jelenlegi EU valóban nem más, mint egy rivális régió. Európának éppen ezért kell az egyre erőteljesebben szkeptikus közhangulattal szemben az egységre törekednie, mondhatni más esélye nincs, ha nem akar megosztottságában egyre mélyebb jelentéktelenségbe süllyedni.
Mi lesz veled, Európai Unió?
2017 márciusában indult Brüsszel +/- című sorozatunkban a felkért szerzők arra keresték a választ, hogy mi közünk is van az Európai Unióhoz. Hogyan befolyásolhatja a hazai viszonyokat az uniós tagság, és mi, magyar állampolgárként milyen eszközökkel rendelkezünk az EU politikáinak alakítására?
Vitaindítónkat itt találod, a megjelent cikkeket pedig itt.
Az Oroszország előretörésével szemben kialakítandó egységfrontok évek óta világosak, létrehozásukhoz azonban valódi politikai elhatározásra van szükség. Ehhez az kell, hogy az EU felismerje saját válságát, és tudomásul vegye az ennek következtében Oroszországgal szemben megnövekedett sebezhetőségét. A válságot képező, megoldásra váró kihívások közül legrégebben az Európai Unió közös energiastratégiájának kialakítása van velünk.
Hiába beszél ugyanis Angela Merkel egyre szigorúbb hangon a Kreml ukrajnai beavatkozásáról, ha eközben gondolkodás nélkül behódol a nyugat-európai és orosz energiacégek érdekeinek az Északi Áramlat kapacitásbővítésének támogatásával. Az Északi Áramlat bővítése mellett, amelynél a német kormány mindent megtett, hogy az EU- szabályok helyett német nemzeti hatáskörben tartsa az engedélyeztetést, ugyanilyen oroszbarát projektnek volt tekinthető a Déli Áramlat és ugyanebbe a kategóriába tartoznak azok a német és francia energia vagy hadiipari cégek, amelyek megszegik az Oroszország-ellenes szankciókat.
Ez a fajta német és francia közeledés Oroszországhoz mutatja meg nekünk, miért is ment át minden engedélyeztetési eljáráson a magyar nemzeti érdekkel ellentétes Paks II beruházás. Be kell ugyanis látnunk: az, hogy a magyar miniszterelnök az orosz energiaiparnak feláldozza nemzeti szuverenitásunk, nem egy különleges vagy anti-európai cselekedet, hanem egyre inkább az európai norma része. Egy olyan európai norma, amit ő és politikai szövetségesei határoznak meg, amelyben a gazdasági érdekek minden felett állnak.
Amíg egyrészről az Oroszországtól való kiemelkedő importfüggőséget, másrészről a nagy energiacégeknek az európai kormányok feletti túlhatalmát nem sikerül egyaránt csökkenteni, addig az EU egésze szükségszerűen sebezhető marad. A két cél együttes elérésére pedig valóban csak akkor van lehetőség, ha Németország és Franciaország energiaipari óriásaik piaci érdekei helyett végre képesek lesznek az Unió egészének geopolitikai érdekeit választani.
Ez egy valódi szolidaritási sorskérdés, amelyben a nagy nyugat-európai tagállamokra olyan, Oroszországnak energetikai szempontból szélsőségesen kitett tagállamok vannak kiszolgáltatva, mint a balti államok, Bulgária vagy Szlovákia. A lépések sürgősségét tovább fokozza az egyes EU-tagállamokban az egyre agresszívabban fellépő Oroszországtól érzett félelem, és ezen államok között olyanokat is találunk már, mint Lengyelország vagy Svédország. Az biztos, hogy egységes és szolidáris, a piaci érdekek helyett a geopolitikai prioritásokat előtérbe helyező tagállamok nélkül az EU-nak nincs esélye Moszkvát kordában tartani. És éppen ez a gondolat vezet el minket a kül- és biztonságpolitika kérdéséhez.
Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
A lisszaboni szerződés elfogadását követően erőteljesen élt a remény, hogy az új formátumban felálló Európai Külügyi Szolgálat képes lesz lendületet adni az új szerződésekbe foglalt céloknak és terveknek az egységesebb külpolitikai fellépés és a mélyülő biztonságpolitikai együttműködés terén. Ez lenne ugyanis a valódi előfeltétele annak, hogy az Európai Unió valódi védelmi közösségként nézhessen szembe a külső fenyegetésekkel, és nyújthasson támogatást az olyan tagállamoknak, amelyek Oroszország viselkedésétől tartva most egyedül kénytelenek növelni saját ellenálló képességüket.
A Balti-államok mellett nemrégiben ilyen lépésekre szánta el magát Svédország is. Ráadásul különösen felértékelődik a közös európai védelmi politika jelentősége egy olyan pillanatban, amikor a megválasztott amerikai elnök korábbi kijelentései árnyékot vetnek a NATO kollektív védelmi közösségként értelmezett jövőjére és megbízhatóságára.
Oroszország célja: Az EU cselekvőképtelensége
Az, hogy Oroszországnak miért célja az, hogy az EU fennmaradjon, de gyenge legyen, nem nehéz belátni. Azt sem, hogy az EU cselekvőképtelenségéhez valószínűleg Oroszországnál nagyobb részben járul hozzá az EU jobboldali vezetése. Ennek ellenére érdemes megnézni, hogy mi a fő fegyvere Oroszországnak az EU ellen.
Ami talán a leghangosabban és legélénkebben teszi érzékelhetővé Európa jelenlegi válságát, az az Oroszország által folytatott információs és politikai hadviselés, amellyel szemben létszükséglet minél hatékonyabb ellenállási mechanizmusokat kialakítanunk, de könnyen lehet, hogy még ez is kevés lesz. Nem elég ugyanis az álhíreket terjesztő, minden bizonyosságot megkérdőjelező orgánumokat megtalálni, ezeket meggyőző hitelességgel hatástalanítani is kell. Meg kell győzni a dezinformáció kiábrándult fogyasztóit arról, hogy a nihil, a defetizmus és a relativizmus szólamai hamisak, az Európai Uniónak, illetve a nyugati és az európai civilizációnak nemhogy nincs vége, de még csak zuhanásszerű lejtmenetben sincs.
Azok a hangok (Magyarországon ennek megvizsgálásra ajánljuk a Magyar Hírlap munkatársait, akik nem csak ideákban maradtak Moszkva hű szolgálói az elmúlt fél évszázadban, de konkrét személyükben is), amelyek Oroszországot a konzervatív értékek, a liberális diktatúra által elnyomott valódi Európa, a kereszténység és a tradíció utolsó mentsváraként festik le, ezt nem véletlenül teszik. Ez a diskurzus Oroszország geopolitikai érdekeinek megfelelő szoftpolitika, amely csak azért tud ilyen hatásos lenni Európában, mert az EU vezetése, nem hogy egy saját szoftpolitikát, de saját geopolitikai érdekeket sem tud megfogalmazni.
Ahhoz, hogy Euróban meg tudjuk magunkat védeni ettől a külföldről fizetett propaganda-hadjárattól nem feltétlenül, nem kizárólag és nem elsősorban törvényi eszközöket kell használni. Inkább fel kell készíteni az európai lakosságot arra, hogy a (dez)információ háborús eszköz. Azt kell tudatosítanunk mindenkiben, hogy egy meghekkelt email-fiókból kiszivárogtatott levelezés esetében a levelek tartalma soha nem lehet felháborítóbb annál a ténynél, mint hogy a nyilvánosságra került tartalom jogellenesen jutott ki. Amíg nem az az első kérdés, amit a tévénéző föltesz, amikor valami mágikus módon kiszivárog, hogy ezt ki szivárogtatta ki, kinek áll az érdekében és miért, addig nem tudjuk magunkat sem az orosz, sem semmilyen más befolyás ellen megvédeni.
Sok igazsága van Böcskei Balázsnak ugyanis, amikor azt írja, hogy „ha mindig az állam ellen harcolunk, úgy egy idő után az állam erőtlen lesz értünk harcolni.” Ahhoz, hogy azokkal szemben, akik államunk vagy az EU ellen hadjáratot folytatnak, hatásosan tudjunk védekezni, ahhoz ki kell tudnunk mondani, hogy az államnak joga van a titkaihoz, hogy az erőszak-monopólium őket illeti, és hogy vannak nemzetbiztonsági szempontok. A túlkapások ellen kell parlamentáris kontroll, de nem mindig az a hős, aki szivárogtat, és az az ellenség, aki lehallgat.
A reálpolitikai és a biztonságpolitikai válságnál az orosz propaganda által felnagyított értékválság sokkal súlyosabb veszélyt támaszt, ez ugyanis rákként eszi be magát az európai társadalmak szövetébe, és ha nem szabunk neki gátat, beláthatatlan mértékű pusztítást végezhet az európai demokráciákban. Európa saját története során már több alkalommal bizonyította, hogy képes a kontinens felrázására, hogy képes új lendületet adni a nehézségek közepette megrekedt európai társadalmaknak. A feladat most sem más: az európai nemzeteknek és a brüsszeli vezetésnek meg kell látnia a válságban az esélyt, és ezt fel kell használnia saját maga megújítására.
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
