„A szabad világ vezetője” – ezzel az eufemizmussal volt szokás illetni az Amerikai Egyesült Államok elnökét. Hogy ennek a komolytalan frázisnak volt-e valaha is bármiféle mélyebb tartalma, kérdéses; az azonban biztos, hogy a megnevezés ma teljes mértékben értelmét vesztette. Donald Trump győzelme egy olyan mérföldkő a legújabbkori történelemben, amely után szabad világról beszélni értelmetlen és lehetetlen – nincs többé a világnak olyan szeglete, melyben a szabadság és kísérőjelenségei, a joguralom, a társadalmi egyenlőség, vagy legalább ezek árnyképei, akár névleg is uralkodnának. Ilyen körülmények között azonban mégis mik lehetnek a progresszív politika esélyei?
Vegyük egy pillanatra szemügyre a globális hatalmi látképet, nézzük meg, kik állnak a világ vezető hatalmainak élén. Keletről indulva: Kínát a neomaoista diktátor, Hszi Csin-ping vezeti. Oroszország élén a cári ambíciókkal rendelkező KGB tiszt Vlagyimir Putyin, Törökország élén a neooszmán ambíciókkal rendelkező teokrata, Recep Tayyip Erdoğan áll. Nagy Britanniát a hamvaiból feltámadt Margaret Thatcher, Theresa May kormányozza a szépemlékű nyolcvanas évek felé, az Egyesült Államok első embere pedig január végétől az USA házi tenyésztésű Mussolinija, Donald Trump lesz. Az ő oltalmuk alatt ügyködnek az illiberalizmus olyan serény építőmesterei, mint Kaczyński és Orbán, de a bűvkörükből még az olyan ellentmondásos, de legalább nem nyíltan fasisztoid vezetők sem tudnak kikerülni, mint Angela Merkel.
A globális dél romokban. A klímaváltozás, háború, vagy kizsákmányolás országnyi területeket néptelenít el, aki menekülni próbál, állati sorba taszíttatik – vagy a Földközi-tengerbe – Európa határainál. A stabilitást véres diktatúrák, a stabilitás látszatát mélységesen korrupt rezsimek biztosítják, ott ahol, úgy ahogy. A szabadság, a demokrácia ügynökei mindenhol rácsok mögött, ütleg alatt, Oroszországtól Párizson át Észak-Dakotáig.
Hogy az elnyomás és erőszak ezen új korszaka hogyan jött létre, aligha lehet kérdés. Sokan sokféleképpen megénekelték már, hogy az autokrácia előretörése világszerte a globalizáció és a neoliberális expanzió szentségtelen nászának eredménye. A globális kapitalizmus válságai – mindenekelőtt 2008 – olyan nagyméretű, elkeseredettségbe és kilátástalanságba hajszolt tömegeket hoztak létre, melyek a stabilitás és jólét igézetében – no meg nem kevés gyűlöletkeltő propagandától hajtva – hajlandók lettek lemondani alapvető polgári (olykor emberi) jogaikról és sorsukat az erősember kezébe helyezni.
Az persze hiú ábránd, hogy az illiberális autokrácia akár csak álmaiban is meg kívánná szüntetni a globális kapitalizmus azon hatalmi és gazdasági struktúráit, amelyek hatalomra segítették. Akik arra számítottak, hogy szabadságukért cserébe legalább a neoliberalizmus igáját levethetik, azokra keserű csalódás vár. Az illiberálisok persze – Trumptól Le Penig – számos olyan intézkedést szándékoznak foganatosítani, amelyek látszólag szembe mennek a neoliberális doktrínával. Protekcionizmusuk és jóléti sovinizmusuk gátat szab a tőke szabad áramlásának, a centralizáció és az állam megerősítése a dereguláció és a szabad piac szentségének elveit támadja.
Ám a szabadságjogok és a szabad piac (részleges) lebontásával az autokrácia egyúttal egy a tőkét gúzsba kötő korláttól is megszabadul. A huszadik század második felének politikai paradigmája szerint a liberális jogállam által képviselt hatalom és a tőke ellentétben állnak egymással; a jogállam az egyéni szabadságjogok védelmével ellene hat a tőke totalizáló tendenciáinak, különösen az erőszak korlátlan alkalmazásának a tőke expanziója érdekében. A liberális konszenzusban az erőszak a atopikus színterekre, a társadalom láthatatlan szegleteibe szorul, a szegényekkel, a kisebbségekkel szemben nyilvánul meg, távoli országokban zajló, „szükséges rosszként” kerül a nyilvánosság elé. A szabadságjogok felszámolásával vagy jelképessé tételével az autokrácia szabad kezet kap az erőszak gyakorlására – nyíltan és leplezetlenül a tőke érdekében.
Mindez csupán a mindinkább összefonódott pénzügyi és politikai elitek körül kiépült hatalmi struktúrák megszilárdítását szolgálja, ilyen módon pedig sokkal inkább kiteljesíti, semmint felszámolja a neoliberalizmus politikai programját. A nacionalizmus és jóléti sovinizmus a marginalizált és kizsákmányolt társadalmi rétegekkel szembeni erőszak legitimációjának forrása; azt a célt szolgálja, hogy akik lent vannak, a társadalmon kívül – és akik ezért a kizsákmányolás elsődleges alanyai –, azok ott is maradjanak; hogy a mexikóiak, lengyelek, marokkóiak és a társadalom teljes értékű tagjai közti lényegi különbségtétel törvényi erőre emelkedjen, hogy a posztfasizmust beleírják az alkotmányba.
Az izolacionizmus és protekcionizmus, azaz a politikai és gazdasági bezárkózás – melyet az EU-szkeptikus európai illiberálisok épp úgy a zászlajukra tűztek, mint Donald Trump – szintén nem a neoliberális rend felszámolását, hanem a megszilárdítását célozza. Az izolacionizmus egyet jelent a nemzetközi színtérről való visszavonulással, az olyan merőben anakronisztikus nemzetközi intézményrendszerek aláaknázásával, mint az EU és a NATO, amelyek egyedül képesek lehetnének a nemzetközi piacok, valamint a periféria és a centrum országai közti interakciók regulációjára. Ezek meggyengítésével, felszámolásával a nemzetközi tér anarchikussá válik, ahol az erő jogán uralkodó centrum-országok végre gátlástalanul zsákmányolhatják ki kiszolgáltatott, perifériára szorult társaikat. Az izolacionizmus egy deregulációs stratégia.
A globális autokrácia hatalomra jutása az erőszak hatalmának kiteljesedését jelenti, azoknak a biztonságos tereknek a felszámolását, melyeket a politikai hatalommal szövetséges tőke nem rombolhatott le puszta erővel.
Mindez – a totális és erőszak alapú állam kiépülése – sokakat az 1930-as évek kataklizmájának politikai előszelére emlékezteti. Valóban, az erőszak mitikus fétise – mely a fasizmus lényegi eleme – ismét meghatározó szereplővé látszik válni a globális politika színpadán – Donald Trump kampányának is lényegi eleme volt. Ám a világ autokratái közt kevés a valódi fasiszta, a megváltó erőszak és a faji megtisztulás mítoszának kevés híve van. Legtöbben csupán egy olyan korba vágynak vissza, mikor a hatalmi elitek pozícióját semmi nem fenyegette, mikor a társadalmi egyenlőtlenségek kristályszerkezete úgy a honi mint a globális színtéren tisztán kivehető és mozdíthatatlanul szilárd volt.
A ma kialakulóban lévő helyzetet én épp ezért nem a harmincas évekkel, hanem egy korábbi időszakkal, tizenkilencedik század végével, az európai imperializmus aranykorával állítanám párhuzamba. A fasizmus rettentő emlékezete joggal uralja képzeletvilágunkat, ám nem szabad elfelejtenünk, hogy a fasizmus egyúttal az antifasizmust és végeredményben a második világháborút követő jogállami konszenzust is kitermelte magából, mindazt, aminek a lebontásán a neoliberalizmus évtizedek óta fáradozik. A fasizmus egy lépés volt a felvilágosodás dialektikájában.
A tizenkilencedik század vége ehhez képest egy olyan időszak volt, amelyben az intézményesített rasszizmus, a gyarmati elnyomás és embertelenség a fejlett világ hivatalos politikája volt. Egy olyan kor, amelyben a 1789 örököse, a Francia Köztársaság elnöke ugyanúgy parolázott az orosz cárral – annak 1896-os látogatásakor – ahogy ma Trump Putyinnal. Amikor az 1878-as Berlini Kongresszuson a „szabad világ” köztársaságai összegyűltek, hogy felosszák egymás közt a fejlődő világot, utat adva a legsötétebb embertelenségek korának – üssük csak fel az ekkor létrejött Belga Kongó történetét – épp úgy, ahogy a szabad világ vezetői ma taszítják halálba vagy embertelen nyomorba menekültek, illegális bevándorlók, vagy akár legális bevándorlók tömegeit.
Hamarosan elül a Trump megválasztása által felkavart por, és mindez – a nemzetközi politika anarchiája, a kirekesztés politikája, az erőszak átfogó uralma – természetesnek fog tűnni. „A világ már csak ilyen” – mondjuk majd – „de a lehetőségekhez mérten annyira szabadok és egyenlők vagyunk, amennyire csak lehet; az elnyomottak pedig, a szegények, a menekültek, a muszlimok, a nők, nos, nekik talán ott is van a helyük, ahol vannak”. Ahogy az imperializmus akkor, úgy az illiberális autokrácia globális uralma is megingathatatlannak fog tetszeni. Ám ahogy elődeit, úgy ezt a rendszert is mély antagonizmusok, belső ellentmondások feszítik, melyek magukban hordozzák bukásának lehetőségét.
A progresszív politika célja, hogy feltárja ezeket az ellentmondásokat, hogy rajtuk keresztül verjen éket az erő és erőszak uralmának rendszerébe. A feladat nem lehetetlen; a gyarmati rendszer megbukott, a rendi kiváltságok rendje megbukott, a fasizmus megbukott, a létező szocializmus megbukott. A globális illiberális autokráciával szövetkezett neoliberalizmus veszélyes ellenfél, ám csupán a legújabb a progresszió mindenkori ellenfelei közt. Hogy legyőzzük-e, nem múlik máson, mint hogy képesek és hajlandók vagyunk-e megérteni azt és cselekedni lebontása érdekében. Az idő sürget; a klímaváltozás és az egyre növekvő nukleáris veszély olyan kihívások elé állítják az emberiséget, melyekkel az illiberális autokrácia nem hogy nem akar megküzdeni, de ellenkezőleg, ő maga idézi elő és gyorsítja fel őket. Immár az emberiség holnapja függ attól, sikerül-e felszámolnunk az igazságtalanság, kizsákmányolás és erőszak globális rendszerét.
Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 330 állandó támogatónk van.Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!
