Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A Népszabadság tegnapja a mi holnapunk

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

2007 tavaszán – talán márciusban – még „politológus-hallgatói” aláírással közölte első, oda szánt publicisztikámat a Népszabadság Fórum rovata. Akkor már évek óta e rovatnál kezdtem olvasni a lapot, és a mai napig megmaradt ez a szokásom: már pénztárban állás közben megnézem, kik és mit írtak ma oda. S mert a Népszabadság Fórumába írni egyet jelent egy intézmény kiemelt rovatába írni, megtiszteltetéssel vártam a közlést. Az ember ugyanis tudta, hogy amit a Népszabadságban közöl, azt olvassák, az eljut oda, akiknek szánják, és ez még a blog- és digitális fordulat utáni, algoritmus-újságírás korában sincs másképp.

b_molnar_bela_nepszabi_tunt.jpg

A fotó 2016. október 8-án készült a Parlament előtt, a Népszabadság bezárása elleni tüntetésen (B. Molnár Béla képe)

Az írás az MDF gazdaság- és társadalompolitikájával foglalkozott, az elemzésre válasz is érkezett. A szokásjognak megfelelően a lap rovatának szerkesztője, Budapest egyik legalaposabb és legbiztosabb kezű szöveggondozója, Révész Sándor felajánlotta a viszontválasz lehetőségét, amellyel éltem is. A megjelenés napján a Fórumban három szerzőnek jelent meg írása – nem kis bravúr három írást úgy betenni egy véleményoldalra, hogy terjedelmi húzások ellenére a tartalom se sérüljön, Révész tud ilyen cseleket –, abból kettő „egyetemi hallgató” aláírással. Egyik e sorok szerzője, a másik egy Pető Péter nevű fiatal szerző volt, aki az élelmiszerválság, Afrika és Észak-Dél kontextusában jegyzett egy írást. Az akkori egyetemista hallgató tegnap már a Népszabadság egyik főszerkesztő-helyetteseként próbálta munkatársaival – régiesen szólva – felvenni a munkát.

Mert a Népszabadságnak meg kell jelennie: meg kell, mert azokat a tartalmakat, amelyek miatt meg akarják szüntetni, tudnunk kell; útba kell igazítani azokat az olvasókat, akik teljesen reménytelennek látják a helyzetet Magyarországon, és lap kell azok postaládájába is, akik ma reggel is kinyitották a fémládát, hátha ez az egész csak egy „modern” előfizetési akció kampánya.

Ma a Népszabadságnak nem azért kell megszűnnie, mert voltak évek, amikor veszteséges volt, vagy – mint általában a printlapok világszerte – nehezebben tud alkalmazkodni az online újságírás kötöttségeiket és intézményjellegüket tekintve jóval lazább világa által katalizált üzleti környezethez, hanem azért kell „pusztulnia” (ne legyen illúziónk, ahol Németh Szilárd olyanokat mond egy mesterterv élesítésekor, amit mondott, ott a háttérben így fogalmaznak), mert évek óta kutatják fel azokat az eseteket, ügyeket, botrányokat, amelyek éppúgy tartoznak baloldaliakra, liberálisokra, mint jobboldaliakra. Ez utóbbiak azokat a hírek szerint 3000-6000 eladott/megrendelt példányszámú Magyar Időkben, és a példányszámát illetően nem auditált Magyar Hírlapban nem kapják meg, e lapokat még a habonyizált jobboldal hívei sem olvassák. De ezen lapok léte éppúgy politikai érdek, mint a Népszabadság megszüntetése, legfőbb funkciójuk a Fidesz- és minisztériumi közlemények összegyűjtése „belföld” és „gazdaság” rovat címén. Amíg adófizetők állják a számlát, addig Magyar Idők és Magyar Hírlap(ok) is vannak.

Ami a Népszabadsággal történt, nem az első a sorban, mégis talán az átlagos politikai ügyeknél is szorosabb személyes érintettsége okán érzékenyen érint – egy jó barátom és munkatársai hivatása forog kockán, továbbá a Népszabadság mindig és mindenkor befogadta írásaimat, helyet adott ötleteimnek vagy munkatársai munkájuk révén impulzust adtak mindennapjaimnak –, ezért nekem ez a hétfő nem megy olyan könnyen. És persze a Népszabi munkatársainak hozzám képest még rosszabbul megy, nem rólam van itt szó. S nem is arról, hogy milyen címlappal jelennek meg a külföldi lapok, a Freedom House jelentésekbe mi kerül majd, hanem hogy mi – beleértve a politikai osztályt is – minderre hogyan reagálunk. Mert a sok „elég volt” akkor nem lesz csak felesleges, ha egyszer meghúzzuk a(z el)tűrés szintjét. Hogy eddig, és tovább értelemmel már nem lehet menni. Új típusú politikai cselekvés kell.

Őszintének kell lenni magunkhoz: ha a kivételes állapotokra nem kivételesen reagálunk, akkor azok „normálissá” válnak. Eddig ez történt. A Népszabadság kvázi betiltása természetesen volt olyan fontos, mint az Alkotmánybíróság „reformja”, de egyrészt az utóbbira való reagálás módján való meditálás már történelmietlen dolog, másrészt minden egyes ilyen „kivételesre” úgy reagáltunk, ahogyan – beleértve a pártok is –, holott az ilyen helyzetek merőben mások, mint az általában vett rezsimmindennapok. Alternatív, más politikai cselekvés csak olyan helyzetelemzésekből születhet, amelyet a politikai cselekvés szándéka motivál.

Ha valaki rezsimet akar döntetni/váltani, akkor a szokásos sajtótájékoztató és Facebook lájk-vadászat egy ponton túl már csak rezsimkonzerváló politizálás. Radikálisan ragaszkodni kellene a kivételes helyzetek kivételes módon történő kezeléséhez – merthogy egy független lap betiltása nem egy tárgysorozatba sem vett törvényjavaslat szintje.

A határvonalat meg kell húzni, hogy legyen a politikai cselekvésnek mércéje és értelme.

Az ellenzéki politika (a politikusokon túlmutatóan is) ezt a szintet eddig nem húzta meg – többek között ezért eshet ma el a Népszabadság is. Ezt a szintet már nem csak egy már elmúlt és a politikai realitásban fiktívvé vált Harmadik Köztársasághoz kell beállítani, hanem a 2010 utáni rezsim cselekvéseihez kell igazítani – e sorok írásával egy időben került fel az Indexre a hír, hogy a DK befejezte a parlamenti munkát, és ezzel húzott egy vonalat, kérdés, ki van alatta és ki felette.

A hatalom csak annyit tehet meg, amennyit hagynak azok, akiknek van lehetőségük a cselekvésre, és annak új és más módjainak kidolgozására. A hatalmat akkor lehet meghátrálásra kényszeríteni, ha nem a számára is kiszámítható, megszokott sémák szerint cselekszünk.

Korunk magyar politikusai sokat kommentelgetnek a Facebookon, hogy milyenek is ezek az orbánihoz hasonló rezsimek, de mégis érdemben keveset tudnak annak rokonairól, azok természetéről, az azokban való politikai cselekvés alternatív módjairól.

Pedig, s nem akarok vészjósló lenni, ha a Népszabadság-történet úgy megy át, mint minden, ami kapcsán azt írtuk, hogy „elég volt”, ha egy idő múlva a mai vihar elül, ha a lap munkatársai nem kapnak állást, mert „ott” dolgoztak, akkor teljesen mindegy, hogy lesz-e előválasztás, és kik között lesz, hány sajttáj van még a Rogán-ügyben (aminek egy jelentős részét a Népszabadság tette lehetővé), maradt-e még elrabolható föld (Ferenczi Krisztina tudna erről mesélni, ha még élne…), Matolcsy „szerelemre születettem” György mennyit áldozott adófizetői pénzből kapcsolata komfortosságára. Ez esetben ugyanis még csak ügyintézők se lesznek a politikusok, mert nem lesznek ügyek, és nem lesz 2018-as rezsimváltás.

Semmiképpen sem szeretnék hosszasan saját közérzetemről beszélni e remélem nem gyászírásban, de a Népszabadság elvétele a politikai közösségtől – ha az ellenállásmentes lesz, és ha az ellenállás nem lesz a győzelem közelének közelében sem –, a napi politikai értelmezés „értelmétől” veszi el az ember kedvét. Ha ez megtörténik, nem látom sok értelmét arról beszélni, hogy a közvélemény-kutatásokban miért erős még mindig a Fidesz, most akkor Vona Gábor cuki vagy ciki, hogy akkor lesz vagy nem lesz előválasztás, tisztújítása lesz-e valamikor a LMP-nek, stb. Ha a kivételes állapotból normális lesz, ezek az ügyek, és maga a politika is (még) jelentős(ebb) mértékben veszítik el relevanciájukat.

A Népszabadság tegnapja így lesz a valamire (már nem) várók holnapja. S ha ezt tömegesen gondolják így állampolgárok (és Népszabadság-olvasók), és ha nem történik semmi újabb annál, mint ami eddig történt, és ahogyan reagáltak a (potenciális) aktorok, akkor a rezsimváltást is viszonylag szemérmes módon lehet csak elgondolni. S akkor nincs más holnap, mint ami a Népszabadság tegnapja volt, s akkor tényleg már csak a véletlen erejében bízhatunk.

Böcskei Balázs

A szerző politikai elemző