Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM: A sötétség mélyén (Cikk május elsejére)

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

Ausztria lezárta a Brenner-hágót. „Ausztria szakít a történelemmel, a logikával és a jövővel” – mondta a hágó túloldalán Matteo Renzi olasz miniszterelnök. Ebben Renzi úrnak nincs igaza, a lépés logikus, legalábbis következik az eddigi lépésekből; a jövő a faj- és idegengyűlöleté; a történelemben pedig számtalan példa található minderre. De azért értjük, mit érez Renzi, amikor kerítéssel zárják le az osztrák-olasz határt. Miután a háromnegyed-fasiszta Hofer megnyerte az ausztriai elnökválasztás első fordulóját, Faymann szövetségi kancellár és Foglar, a szakszervezetek vezetője „átértékeli” a szociáldemokrácia kapcsolatait az enyhén náci párttal. Öt nyugati EU-tagállam meghosszabbítaná a határellenőrzések és igazoltatások határidejét a schengeni zónában. A brit példa nyomán a kelet- és dél-európai bevándorlóktól több helyen (pl. Németországban) is megvonnák a szociális segélyezéshez és más népjóléti juttatásokhoz való jogot. (S ebben benne vannak a szociáldemokraták is! – a hivatalos „baloldal” állapotáról jó képet ad a brit Munkáspártban már megszokott antiszemita botrányok újabb fejezete)

d786a42b-0a97-4c4b-b112-7120e1ced05a.jpg

Az egész menekültügy lezárulni látszik. Bár még mindig az egykori Habsburg-monarchia országai (Magyarország, Szlovákia, Csehország, Ausztria, Szlovénia, Horvátország, Lengyelország) játsszák a legvisszataszítóbb szerepet, példájukat mindenki követi Európában: a menekülőket nem engedik be, passz. Mindenfajta bevándorlás, kivándorlás, határátlépés, költözés gyanús. A rasszizmus, a felekezeti, etnikai, nemzetiségi uszítás, a xenofóbia rég nem látott fortisszimón harsog. Az, hogy „faj” helyett a legtöbben „kultúrát” mondanak, egy újszülöttet se téveszthetne meg. Aztán meg: „Európa, Európa, Európa” – Hitler is Európát akarta megvédeni az ázsiai barbároktól, ezt az európázást (értsd: a fehér faj fölsőbbrendűségét) már ismerjük. Ezt a periféria alárendelt népei is elfogadták egy időre, amikor a „demokrácia” azt jelentette nekik, hogy „Nyugat” meg „Európa” (a keletiek – oroszok, ezek a tiszteletbeli színesbőrűek; illetve a kínaiak, arabok stb. – erre „kulturális” és „történelmi” okokból úgymond „nem képesek”, meg a déliek – afrikaiak – se); most már mi is „Európa” vagyunk, mert „fehérek” (rendszeres jövedelemmel rendelkező, heteroszexuális nyugati férfiak) vagyunk. Az „európai értékek”, „európai identitás”, „európai kultúra” duma semmi más, mint az új etnicizmussal megbúbolt variánsa a régi imperialista-soviniszta-rasszista diskurzusnak; az a liberális képzelődés, hogy ez ellentmond a „nacionalizmusnak”, vagy pláne „jobb nála”, merő – és rosszhiszemű – képzelődés.

A „demokratikus” ürügyre sincs szükség többé a színesekkel meg muszlimokkal szemben, bár az uszítás némely formái mulatságosak: azok a dühödt antifeministák, akik a nem létező „dzsenderelméletről” hörögnek naphosszat, panaszkodnak a nőkkel szembeni keleti-déli bánásmódra, amely egyébiránt pontosan megfelel előítéleteiknek.

A világhírű magyar liberális író, esszéista és társadalomtudós pár hete az Élet és Irodalomban – hogy régi német mondást alkalmazzak itt, stílusa a fölismerhetőségig megváltozott… – a „migránsáradatról” mint „járványról” értekezik: ez ugyanaz a meghitt biológiai modor, amely a „gazdaállat” és az élősködők magyar állami retorikáját szokta újabban áthatni magas ünnepi alkalmakkor. Ez a huszadik századi szélsőjobboldal hangfekvése: jól ismerjük történelmi tanulmányainkból. Az ÉS január 15-i számában még udvariasan és ironikusan bíráltam Konrád György migránsügyi fejtegetéseit; de ennek már fele se tréfa.

Valahogy irracionálisan reméltem, hogy kiderül: álmodtam az egészet. De nem.

A liberális nyugatosításban és európázásban mindig volt rejtett etnicista komponens – amikor a rendszerváltás környékén azt írtam, hogy „a szabadság nem földrajzi fogalom”, gúnykacaj volt a válasz, pedig milyen halovány mondatocska volt – , nem újdonság: a tizenkilencedik század gyarmatosítói liberálisok voltak, egyben szociáldarwinisták és a „fajtudomány” hívei; a gyarmati terjeszkedést a legtöbb szociáldemokrata vezető is helyeselte; francia és brit szocialista kormányok még a második világháború után is bestiálisan bántak a gyarmati lakossággal; a liberális neokolonializmus máig él; számos köztiszteletben álló kollégánk még az iraki háborút is képes volt helyeselni. „Haladó” sajtónkban a vietnami néppel való egykori – a gyűlölt 1968-cal összekapcsolt – szolidaritást is csak csúfondárosan szokás említeni; az 1964-i puccsal és a rá következő szörnyű katonai diktatúrával rokonszenvező mai brazíliai ellenzék csak kedves szavakat kap; jó a katonai terrorrezsim az indiánoknak meg a niggereknek, nem kell nekik demokrácia meg „segíly”. A katonai rezsimeket a magyar miniszterelnök al-Sziszi tábornokkal, az egyiptomi államfővel közös, nevezetes pesti sajtóértekezletén magasztalta mélyről jövő melegséggel és szívélyességgel. Narendra Modi indiai fasiszta miniszterelnök piacbarát rezsimje (Mussolini is a laisser-faire híve volt elvégre) is komoly méltánylatot élvez. Erdoğan török diktátor pedig egész Európánk szeme fénye; az övével azonos hatalomtechnikát alkalmazó Putyin elnök viszont „rossz fiú”, bár „szövetségesünk” Szíriában (ám nem az a Baltikumban, Ukrajnában és Besszarábiában-Transznisztriában…) – bon pour l’Orient, jó lesz ez Keleten, mondták a lejárt szavatosságú vagy romlott vagy selejtes áruk vámcédulái valaha, a régi szép birodalmi békeidőkben.

Plus ça change, plus c’est la même chose – minél inkább változik, annál inkább ugyanaz: így hangzik ugyanennek az aranykornak, a belle époque-nak a nagy bölcsessége.

A konzervatív/liberális/szociáldemokrata konszenzus a második világháború után (a nácizmus sokkja alatt, a gyarmati népek fölszabadító mozgalmainak hatására és a „szocialista” országok fenyegetése nyomán) névlegesen más lett: mindezek az irányzatok és általuk dominált nyugati államok kiegyeztek az „emberi jogok” ideológiájában. Ennek volt némi korlátozott haszna BIZONYOS diktatúrákkal (nyilvánvalóan nem a Nyugat szövetségeseivel) szemben; de erre sincs már szükség.

Kelet-Európa továbbra is (vagy már megint) az ilyen vagy amolyan nyugati dominancia „vonakodó csatlósa”. Magyarországot mai vezetői a Nyugat valaminő kulturális ellenzékének tekintik, pedig csak pilot project: mintha itt próbálnák ki az európai és a globális jövőt. A nagykoalíciós német kormány egy kis ideig mintha komolyan vette volna azt az 1945 utáni konszenzust, amelyet annak idején a nyugati hatalmak kényszerítettek az egykori Nyugat-Németországra, s amelyet közben maguk elfelejtettek; de ennek is vége már.

A leglátványosabban talán az ocsmány osztrák kormány alkalmazkodik a fasizmus földalmahodásához: de azért ez megy mindenütt. Az orbanizacja (magyarul: Orbánisierung) általános jelenség; persze ez nem Orbán hatása, ahogy ezt a II. és XII. kerületi jobboldal képzeli, hanem tárgyi kényszereké (Sachzwang). A rekedt halálsikoly – „Magyarország lesz Ausztriából!” – , amely fölszakadt a Der Standard vezércikkírójából a háromnegyed- vagy félfasiszta Hofer sikere utáni hajnalon, elég természetes, de hamis. Mi az igazság?

Ausztria lett Ausztriából.

Ami valójában történik: amint azt világossá tette szegény André Gorz már oly régen (Adieux au prolétariat, 1980, L’Immatériel, 2003): a technika fejlődése (digitalizálás, automatizálás, robotizálás, új növénytermesztési és állattenyésztési módszerek, konténeresítés, mobiltechnológia, stb.) és a globális szabadkereskedelem, a transznacionális vállalatok kvázi-kormányzati, kvázi-állami szerepe, a nemzetközi gazdasági törvényhozás (IMF, Világbank, OECD, WTO, Európai Központi Bank, stb.) miatt a termékeket és szolgáltatásokat sokkal kevesebb ember hozza létre, mint régen. Hiába nő a termelékenység, hiába serkenti a gazdaságot a verseny, a piac a munkabéren keresztül igen kevés embernek képes csak visszaosztani a bővített újratermeléshez szükséges fölhalmozáson, megtakarításon és profiton fölül megmaradó többletet – mert egyre kevesebb ember áll olyan alkalmazásban, amely közvetlenül termel értéket és értéktöbbletet a piac (a „fizetőképes kereslet”) közvetítésével, s amiért rendszeres munkabér „jár neki”. S ebbe bele kell érteni az immateriális termelést is, amely az új, ún. kognitív („tudásalapú”)  kapitalizmus sajátossága.

Ezért a kapitalizmus megszüntetéséhez nem elég a tőke (és az érték) fölszámolása, kellene hozzá a munka (a munkaerő-áru) fölszámolása is: a kettő szorosan összetartozik. (Vö. két igen jó cikkel: Ernst Lohoff: „Der Wert des Wissens”, Stefan Meretz: „Der Kampf um die Warenform”, Krisis 31, 2006/2007, 13-51, 52-89; a hagyományos marxizmus más szempontú kritikájához lásd: Hauke Brunkhorst: „Von der Krise zum Risiko und zurück”, in: Nach Marx, szerk. Rahel Jaeggi, Daniel Loick, Berlin: Suhrkamp, 2013, 412-444.)

Robert Kurz már régen elmondta, hogy a növekvő termelékenység azt jelenti, hogy kevesebb emberi energia kell több materiális termék előállításához. A termelékenység növekedése soha nem növeli az értéket, hanem csökkenti, amit már Marx is látott A tőke I. kötetében. Akik az ellenkezőjét állítják, összetévesztik a vállalati szintet a társadalmi szinttel, összetévesztik az össztőkét az egyes tőkékkel.

A globalizáció – szemben a neoliberális teoretikusok várakozásával – nem meggyöngítette, hanem megerősítette az államok szociális és repressziós szerepét, hiszen az állami újraelosztás híján még kevésbé képzelhető el a lakosság puszta megélhetése (a munka, a munkaviszony privilégiummá, kiváltsággá lesz), mint eddig bármikor. Ugyanakkor az államok képessége arra, hogy növeljék a prekariátusnak, a munkanélkülieknek, az underclass-nak juttatott hányadot, nem nő, hanem stagnál vagy csökken. Az újraelosztás egyre inkább az elnyomás és a diszkrimináció eszközévé válik – bár azelőtt is ez volt a helyzet, csak nem mindig ennyire brutálisan. (Vö. még erről: Robert Kurz: Schwarzbuch Kapitalismus, 2., bőv. kiad., Frankfurt/M.: Eichborn, 2009, 533skk.; Robert Kurz: Geld ohne Wert, Bad Honnef/Berlin: Horlemann, 294-367.)

A cselekvőképességétől megfosztott, csökkenő reálbérű, védtelen és szervezetlen munkásosztály kiváltságos osztályként tekint magára: státus- és állagőrző (tehát velejéig konzervatív) magatartása – szemben a munkanélküliek, állástalanok, bevándorlók, nyugdíjasok, diákok, kisgyereküket nevelő (államilag támogatott) nők, értelmiségiek konkurenciájával az újraelosztási javakért folytatott, elvadult versenyben – komoly politikai következményekkel jár. Ezek a (saját voltaképpeni osztályhelyzetüket illetően megtévesztett, saját osztálypolitika nélküli) munkások Norbert Hofer és Donald Trump szavazói.

A munkások újraelosztási versenytársainak viszont egyáltalán nincs politikai képviseletük.

A jelenkori kapitalizmus egyik leghatásosabb trükkje, hogy a tőke nélküliek – tehát a proletariátus, az immár mindenféle osztálytudat nélküli proletariátus – megosztásával a legkülönfélébb versengő csoportok konfliktusává változtassa a politikai összfolyamatot: a még dolgozók a már munkába nem „állíthatók” ellen, a fiatalok az öregek ellen, a magánszektor dolgozói a közalkalmazottak ellen, a „versenyképes tudással” rendelkezők az örökös munkanélküliségre ítéltek ellen – és mindenekelőtt: a viszonylag stabil tőkés nemzetállamok „őslakosai” a bevándorlókkal szemben, a fehérek a színesekkel szemben.

A nacionalizmus és utóda, a későbbi etnicizmus a tőkés rendszer alapeleme a tizenhetedik század óta. Ez az osztálybéke eszköze volt – lásd 1914 augusztusát – , és ma is a stabilitás fő záloga. A nemzeti, etnikai, faji, kulturális szembenállások enyhítik az újraelosztásnak a tőkés nemzetgazdaságokra nehezedő terhét (hiszen kijelölik a „nem jogosultak” szélesedő körét), sőt: a „destruktív”, antikapitalista energiákat kiszolgáltatott, hatalom nélküli csoportok ellen irányítják – a tőke és az újraelosztó államhatalom helyett. A nyugati centrum szemszögéből a periféria a maga teljes egészében szintúgy a globális újraelosztás forrásaira „nem jogosult”, rá „méltatlan” globális underclass – beleértve (többé-kevésbé) a kelet-európai félperifériát.

A kelet-európai félperiféria államai természetesen nem a globális „igazságtalanság” elvei és gyakorlata ellen fordulnak (ha eltekintünk a kunyerálástól és az állami-komprádor-járadékvadász „eliteket” motiváló korrupciótól), hanem a még gyöngébb, „harmadik világ”-beli vetélytársaik ellen. Kelet-európai államaink a függőség miatti frusztráció és düh mellett azt kell hogy lássák, hogy a kivándorló fiataljaink hazautalásai – illetve a hazai szociális rendszerből való kihullásuk – nélkül a provinciális, függő, kiszolgáltatott államrendszereink összeomlanának. A kelet-európai államok politikájának talán leglényegesebb vonása a populációfölösleg exportja. (Ami különbözik a nyugati népességexporttól a gyarmatokra a reneszánsztól kezdve.)

Ennek azonban ellentmond az általuk szított migrációs paranoia, amely a tőlünk menekülőket – tehát a kelet-európai államokat – is bünteti. Amikor Orbán, Fico, Kaczyński szétveri a schengeni övezetet, akkor lassítja a kelet-európai kivándorlást, amelytől a régió sorsa függ. (Hiszen a hazai „munkahelyteremtés” a jelenlegi helyzetben közgazdasági abszurdum.) A xenofób őrjöngés nem azt jelenti – amint a liberális médiák hiszik és mondják – , hogy a kelet-európai jobboldali vezetők „Európa ellen fordulnak”, hanem ellenkezőleg: csökkentik a Nyugat-Európára nehezedő demográfiai és újraelosztási-gazdasági nyomást. Megerősítik Kelet-Európa egyetlen „versenyelőnyét”, az alacsony reálbért. A kelet-európai egészségügy csak úgy működhet, ha kevesebb lesz a páciens, a kelet-európai oktatásügy csak úgy, hogy kevesebb lesz a tanuló, a kelet-európai szociális rendszer csak úgy, ha minél előbb meghalnak a nyugdíjasok.

A „migrációs válság” ennek a metaforája: az „improduktív” lakossághányadra eső újraelosztási hányad csökkentését az teszi támogathatóvá, hogy kizárják az újraelosztásból – tehát az emberiségből – a kívülről beáramló igénylőket. Evvel pedig pacifikálják a „belföldi” igénylőket, akik a tőke és az állam helyett sorstársaik ellen fordulnak. Ennek a politikai technikának hála maradt fönn mindmáig a kapitalizmus, és e pillanatban is ez a győztes.

A győzelem titka az, hogy bűnrészessé tesznek mindenkit – ráadásul a fölületes moralizálók szemében összemossák a tetteseket és az áldozatokat. A menekültektől rettegő, emberhez méltatlan, ember alatti életet élő falusi nyugdíjasokat lehet ugyan „rasszistának” tartani és nevezni (külsődlegesen nézve ez persze helytálló), de hát a megtévesztett áldozatok akaratlan cinkossága nélkül még semmilyen (hierarchikus és kizsákmányoló) rendszert nem lehetett egyben tartani – és mondani se kell, erről nem ők tehetnek, akárhány visszataszító frázist tanulnak a tévéből.

Az a fura, hogy az alternatíva nélküli kapitalista rendszer egyre visszataszítóbb – ezt egyébként a tőlem távol álló,  mérsékelt polgári reformerek is észlelik (vö. pl. Axel Honneth új könyvével: Die Idee des Sozialismus. Versuch einer Aktualisierung, Berlin: Suhrkamp, 2015: Honneth is éppen azt kifogásolja a hagyományos marxizmusban, hogy normatív tartalmait és egyben a kibontakozást egyetlen társadalmi csoport empirikus létezéséhez kötötte; s úgy látszhatik, mintha a proletariátus történetének lezárulása után nem lenne lehetséges a szocializmus, ami szerinte tévedés), és keresik a humanista kiutakat, mindenfajta hatás és remény nélkül – , a tőkés rendszer mégis egyre erősebb, és (amint egyik – amúgy értetlen – bírálóm joggal leszögezte) a válságot és a háborút is a saját előnyére fordítja, sőt: kormányzásának módszerévé teszi. (Már idéztem ezt Giorgio Agambentől, de még egyszer. Vö. Giorgio Agamben: „La musica suprema. Musica e politica”, in: Agamben: Che cos’è la filosofia?, Macerata: Quodlibet, 2016, 134-146.) A permanens válság a status quo védelmére mozgósítja a világproletariátus széthullott töredékeit – s ebben olykor, persze akaratlanul, segítségére van még a radikális baloldali válságkultúra és válságdiskurzus is –, és ez a mozgósítottság tartja fönn a rendet, amelynek középpontjában a gazdasági kényszer fő alakzata, a (piaci és állami) újraelosztás áll.

Összekapcsolódik avval az állandó igazságossági vitával, amely „a források reallokációjának” jogcímeire és e jogcímek meghatározásának jogára vonatkozik, s amely a kérelmezők és igénylők közötti, olykor véres küzdelmekig jut el, s ezek minden esetben megerősítik a redisztribúcióra képes intézmények (a piac és az állam) legitimitását, akárhogyan is végződnek.

A rendszer logikus, valószínűleg nem lehet az elemeinek puszta újrarendezésével megváltoztatni, mert újraelosztás és tekintély összefügg – a szovjet típusú, „zárt” társadalmakban és a neoliberális, kozmopolita metropolisok „nyitott” társadalmaiban egyaránt, bármennyi fontos különbség lett is légyen a részletekben.

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 228 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Olvass tovább!