A forradalom hátszelével a PRI egészen 2000-ig kormányon tudott maradni, így a mexikói forradalom köré alkotott mítosz és Mexikó népének huszadik századi története fontos tanulságokkal szolgálhat a kortárs magyar valósággal kapcsolatban is.
75 évvel ezelőtt, 1945. május 8-án ért véget a második világháború Európában. Ez a nap már nem rólunk szólt, hanem a nemzetköziség, a közös európaiság dicsőséges pillanata lett.
Kibékítette és egyben tartotta az etnikai konfliktusok által nyomorított Balkánt, de eközben rendszeresen elvetette új társadalmi konfliktusainak magvait is. Mindennek hatása még halála után 40 évvel is eleven.
A biohatalom mester-narratívája az, hogy az ésszerűség felülírhat és legitimálhat bármit, ami a közösséget szolgálja. Sajnos az időkorlát nélküli biohatalmat maguk az engedelmes és kormányozható testek is akarják.
Az első választási nap évfordulója csak holmi ünnepélyes örömködésre kínál alkalmat, a második nap ellenben rákényszerít, hogy felidézzük hajdani csalódásunkat és azokat a töprengéseket is, amelyek a csalódást követték.
Uralkodó kaszt helyett uralkodó osztályt kaptunk, amely az új burzsoáziával kibővülve az államkapitalizmusból a piaci kapitalizmusba is átmentette osztályhatalmát. Már csak ettől kell megszabadulnunk.
Milyen módon lehet belemanipulálni széles tömegeket egymás gyűlöletébe? Miért jön ez a módszer kapóra a mindenkori tekintélyelvű vezetések számára? Kik a magyarság legnagyobb cigány hősei?
Ahogy a két világháború között a nyilasok, úgy a mai szélsőjobboldal sem a rendszert találja hibásnak, hanem kizárólag a zsidókat, a cigányokat és a migránsokat.
100 éve, a baloldali forradalmi kísérletek összeomlásával egy időben az ország számos részén megkezdték működésüket a régi, tekintélyelvű rendszert erőszakos eszközökkel visszaállítani kívánó, antikommunista és antiszemita különítményes csapatok.
Múlt hét szombaton fontos dolog történt Budapesten: végre színre lépett ugyanis a tettre kész militáns utcai antifasiszta mozgalom és az eddig tetszhalott hazai radikális baloldal.
