Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az Új Jeruzsálem építése: Clement Attlee kormánya 75 év távlatából

„Szerény emberke, akinek jó oka van a szerénységre”, mondta a visszaemlékezések szerint Winston Churchill Clement Attlee-ről, elődjéről, utódjáról és helyetteséről (fordított időrendben). És ez nem csupán azért igazságtalan, mert az Attlee vezette brit Munkáspárt háromból két alkalommal le tudta győzni a Churchill vezette konzervatívokat (és az utóbbiaknak harmadjára sem sikerült több szavazatot szerezniük), hanem mert – személyes kvalitások ide vagy oda – Attlee hatéves kormányzása olyan maradandó hatással bírt az Egyesült Királyságra, amely egyedülálló a huszadik századi brit történelemben, a háborús kormányokat nem számítva talán csak Margaret Thatcher – szerintem persze lényegesen kevésbé pozitív – öröksége hasonlítható hozzá. A brit társadalom szociáldemokrata megalapozásának kísérlete ma 75 éve vette kezdetét.

Clement Attlee (jobbra) a brit Nemzetközösség miniszterelnökeivel 1946-ban, Londonban (forrás: Wikimedia Commons)

Igaz ugyan, hogy sokan nagyobb kaliberű politikusnak tartják Attlee mérsékelt külügyminiszterét, Ernie Bevint, vagy sokkal baloldalibb egészségügyi miniszterét és az NHS szülőatyját, Nay Bevant. Az is igaz, hogy az Attlee-kormány által kiépített jóléti állam intézményeit és a szintén ekkorra tehető államosításokat jelentősen megtépázta a Thatcherhöz köthető neoliberális-piacpárti fordulat, amely az Attlee által megálmodott „Új Jeruzsálem”, a szociáldemokrata Egyesült Királyság végét jelentette (ez különösen igaz az államosított iparágak újraprivatizálására). Ugyanakkor tagadhatatlanul Attlee kormányai teremtették meg azt a modern Nagy-Britanniát, amelyet a mai napig ismerünk.

Putney-ból a Downing Streetre

Clement Attlee 1883-ban született a nyugat-londoni Putney-ban, felsőközéposztálybeli családban. Oxfordban végzett jogászként és háborús veteránként választották meg először a kelet-londoni Limehouse választókerület képviselőjévé 1922-ben, vagyis éppen akkor, amikor a Munkáspárt „kiszorította” a liberálisokat a váltópárti szerepből, hogy aztán a húszas évek során kétszer (1924-ben és ’29-ben) kormányra is kerüljenek. A húszas években Attlee másodvonalbeli politikus volt, és bár a harmincas évek elejére miniszteri pozíciókat is kapott, nem tartozott pártja élvonalába. A pártvezetésbe a Munkáspárt történetének talán legnagyobb válsága juttatta. 1931-re ugyanis Ramsay MacDonald munkáspárti miniszerelnök állandó konfliktusban állt pártjával, mert a kormányfő akár súlyos megszorító intézkedések árán is az aranyalapon szerette volna tartani a fontot, ami érthető módon komoly ellenállást váltott ki számtalan munkáspárti képviselőből. MacDonald végül pártja várható lázadása helyett inkább az árulást választotta: lepaktált az ellenzéki Konzervatív Párttal, és létrehozta az úgynevezett Nemzeti Kormányt, amelyben már új politikai szervezete, a Nemzeti Munkáspárt élén vett részt.

Az ezt követő októberi választásokon a Nemzeti Kormány (a toryk, a Nemzeti Munkáspárt, illetve liberális képviselők) a képviselői helyek több mint 90%-át szerezte meg, és bár a Munkáspárt megmaradt második erőnek a toryk mögött, mindösszesen 52 mandátumot szereztek, elvesztette körzetét többek közt a Munkáspárt elnöke, Arthur Henderson is, aki (MacDonaldhez hasonlóan) a párt régi motorosaként került újra a párt élére. (Emellett mindösszesen kilenc helyet szereztek más ellenzéki pártok és csoportosulások, többek között a Nemzeti Kormányt nem támogató David Lloyd George volt liberális miniszterelnök és köre.) Ahogy ebből talán egyértelmű, a Nemzeti Kormány valójában nagyrészt tory kormány volt, amelyet MacDonald 1935-ös lemondása után két tory politikus, Stanley Baldwin és Neville Chamberlain vezetett.

Ebben a válságos időben lett Attlee a párt alelnöke, majd 1935-től elnöke. A következő, ’35-ös választáson a már Attlee vezette párt 154 mandátumot nyert, amely ugyan nem szintén igazán sok, de ezzel a Munkáspárt kikerült a Legnagyobb Törpepárt szerepéből. Eddigre a Liberális Párt sem volt része a Nemzeti Kormánynak, amely 1935 után már tényleg csak a torykból és szatelitpártjaikból állt.

A harmincas évek során Attlee következetesen náciellenes politikát folytatott, és ellenezte a MacDonald, Baldwin és Chamberlain kormányok kiengesztelési politikáját.

Ebben egy platformon találta magát egy bizonyos Winston Churchill nevű tory backbencherrel (vagyis kormányzati/ árnyékkormányzati hivatalt nem viselő képviselővel). Majd a kiengesztelési politika kudarca és a második világháború kitörése után, 1940-ben a Munkáspárt csatlakozott Churchill háborús kormányához, és Attlee hirtelen a kormány egyik legfontosabb tagja (1942-től miniszterelnök-helyettes) lett. A Munkáspárt és Attlee (valamint a liberálisok) szerepét a háborús győzelemben az emlékezetben szinte teljesen felülírja a Churchill-kultusz – holott Attlee, mint láttuk, már akkor egy véleményen volt Churchillel, amikor a toryk nagy része még bőszen adta fel Hitlernek Csehszlovákiát.

Végül, miután a háború befejeződött az európai hadszíntéren, sor kerülhetett közel egy évtized után az első választásra, ahol az Attlee vezette Munkáspárt nagy többséget szerzett (képviselők számában egészen 1983-ig, képviselők arányában ’97-ig nem volt nagyobb választási győzelem az 1945 utáni brit politikában). A toryk hírhedten rossz vulgár-hayekiánus kampánya (Churchill hírhedt rádióbeszédében úgy fogalmazott, hogy egy szocialista kormány kizárólag „valamiféle Gestapo” segítségével tudná csak elérni a céljait), és a Munkáspárt jövőbe mutató üzenete („És most – nyerjük meg a békét” állt az egyik leghíresebb plakátjukon) végül a Downing Streetig vezette Clement Attlee-t.

Az Attlee-kormány

A béke megnyerése – vagyis egy új társadalmi szerződés megkötése a jóléti állam kiépítésével – egyszerre volt szükségszerű és szinte lehetetlen.

„És most – nyerjük meg a békét! Szavazz a Munkáspártra” (forrás: flickr/IISG)

Szükségszerű azért volt, mert egyszerűen nem lehetett senkinek sem azzal szúrni ki a szemét, hogy a világtörténelem egyik legvéresebb háborúja után minden marad a régiben. Hiszen a második világháborút elvileg a Roosevelt-féle négy szabadság, köztük a nélkülözéstől való megszabadulás jegyében vívtak. Attlee politikai nemzedéke, amely az első világháború után került be az országos politikába, pontosan értette, mivel jár, ha a hadseregből frissen leszerelt katonákra otthon csak a munkanélküliség vár.

Másfelől azonban a háború súlyos gazdasági válságba és eladósodásba sodorta az Egyesült Királyságot, amely így elég sok jóléti intézkedést egyszerűen nem tudott megengedni magának (a jegyrendszer pl. egészen 1954-ig érvényben maradt). Ugyanakkor a gazdasági összeomlás a Brit Birodalom gyors összeomlására és a gyarmatok függetlenségére is hatott. Mégis, Attlee kormányának három fontos területen sikerült átalakítania a brit társadalmat.

Az első a gazdaság szerkezete volt.

Attlee kormánya államosított egy sor iparágat (pl. szénbányászat, vasúti közlekedés), létrejött a British Rail nevű állami vasúttársaság.

Talán ezek a döntések voltak a legmarkánsabban szocialista irányultságúak, és valószínűleg ezek váltják ki a mai napig a legtöbb indulatot a közéletben (bár ez nem válaszható külön a Jeremy Corbynhoz köthető újraállamosítási javaslatoktól). Tagadhatatlan, hogy az államosított iparágaknak komoly szerepe volt a hetvenes évek válságaiban, mint pl. az energiahiányban – hogy ez mennyiben az államosítás hibája volt, és mennyiben más tényezőké, az megint más kérdés. Az biztos, hogy a nyolcvanas évektől kezdődő újraprivatizálás sem volt éppenséggel egy egyértelmű sikertörténet, gondoljunk csak a bányabezárásokat követő általános kilátástalanságra a hagyományos, észak-angol és walesi iparvidékeken.

A második a jóléti állam megerősítése és különösképpen az Attlee-kormány jóléti intézkedéseinek legfontosabbika, a Nemzeti Egészségszolgáltató, az NHS kiépítése, amely jelentős részben William Beveridge háború alatti kormányzati ajánlásain alapult. Sok évnyi politikai vitát és előkészítést követően végül 1948 júliusában indult el az általános egészségügyi ellátás. (Itt fontos megemlíteni Attlee egészségügyi miniszterét, Aneurin Bevant, rá azóta mint az NHS alapítójára szokás emlékezni). Az NHS nem pusztán a sok másik európai országban megtalálható általános egészségbiztosítási rendszerek brit megfelelője, hanem egy egészségügyi szolgáltató, amely minden brit lakosnak alanyi jogon nyújt egészségügyi ellátást, amely így nem kötött biztosítási járulék fizetéséhez (vagy ingyenes biztosítási státuszhoz, mint a magyarországi nyugdíjasok esetén). Ez bár kis különbségnek tűnhet, hiszen az NHS-t jelentős részben a National Insurance nevű járadék finanszírozza, ugyanakkor szimbolikusan nagyon is fontos:

a brit rendszerbe kódolva van, hogy az egészség szociális jog, amelyet az államnak mindenki számára biztosítania kell, és értelemszerűen elméletben sem fordulhat elő, hogy valakinek nincs ellátása, míg biztosítása az általános biztosítós modellben sincs szó szerint mindenkinek.

(A jellemzés sajnos már kis kiigazításra szorul, amióta a 2010 utáni kormányok „ellenséges környezet” nevű, már nevében is csudabájos bevándorláspolitikája nyomán az NHS nem érhető el ingyen az úgynevezett „illegális” bevándorlóknak, illetve ugyanők bevezettek egy súlyosan diszkriminatív különjáradékot, amelyet egyes (az EU-n kívülről érkező) bevándorlóknak fizetniük kell az NHS-ért az első néhány évben, mert ugye a bevándorlók azok nyilván csak az NHS-en élősködni jönnek. Az persze nem zavarja a tisztelt döntéshozókat, hogy ilyen bevándorló vízumot csak munkavállalással együtt lehet kapni, és a bevándorlók ugyanazokat az adókat és járulékokat már eleve megfizették. A véleményem, azt hiszem, nem tűr nyomdafestéket.)

A harmadik terület a külpolitika és a gyarmati politika volt. Attlee kormányzása alatt kezdődött meg a Brit Birodalom felbomlása és a britek kivonulása a gyarmataikról, először Ázsiában és a Közel-Keleten. Ennek a folyamatnak a két legfontosabb eseménye ebben az időben India felosztása és függetlenné válása, valamint a Palesztin Mandátum feladása voltak, utóbbit szintén a terület felosztása követte. Mindkét esetben egyértelmű, hogy a britek azért még búcsúzóul megalapoztak olyan azóta is megoldatlan konfliktusoknak, mint Kasmír státusza, a posztgyarmati értékelszívásról szót sem ejtve itt.

Clement Attlee és Margaret Thatcher bronz szobra a brit alsóház bejárata előtt (kép: Wikimedia Commons)

A frissen függetlenedő volt gyarmatokat (de nem a közel-keleti mandátumokat) a korábban a fehér domíniumok (Ausztrália, Kanada, Dél-Afrika, stb.) és az Egyesült Királyság által létrehozott Brit Nemzetközösség továbbra is összefogta és összefogja a mai napig, amely azért megmutatja, hogy a britek a gyarmatok függetlenedését megpróbálták összekötni a birodalom egybentartásával – még ha immár nem is Brit Birodalomként. Ugyanakkor nagyon-nagyon fontos fejlemény, hogy immáron a nem fehér (értsd persze: nem fehér telepesek által dominált) gyarmatok is függetlenné válhattak, ráadásul egyre gyakrabban köztársaságként és nem az Egyesült Királysággal perszonálunióban álló monarchiákként (bár jellemzően ezek az országok csak pár évvel a függetlenség után váltak köztársaságokká).

A Nemzetközösség nem annyira a Brit Birodalom utódjaként, hanem annak újragondolásaként jött létre: immár nem háborúban elnyert gyarmatok rendszereként, hanem független nemzetállamok (legalábbis papíron) önkéntes szövetségeként.

(És tagadhatatlan, hogy a Nemzetközösségből épp úgy ki lehet lépni, mint bármelyik másik szupranacionális szervezetből.) A Nemzetközösség polgárai például a mai napig választójoggal bírnak az Egyesült Királyságban – jelezve, hogy a volt birodalmi alattvalók a mai napig brit kvázi-állampolgárok (és 1983-ig konkrétan brit alattvalóknak számítottak).

Végül pedig Attlee kormánya – közelebbről Ernest Bevin külügyminiszter – kulcsszerepet játszott a NATO létrejöttében. Ez egyfelől persze biztosította Nyugat-Európa és az Egyesült Államok katonai szövetségét a hidegháború alatt, mely szövetség nemhogy felbomlott, de még tovább is terjeszkedett a Szovjetunió bukása óta. Másfelől viszont a NATO-tagság, az Egyesült Királyság mint önálló katonai nagyhatalom fokozatos gyengülése mellett elhozta, hogy a britek ma már sokszor csak az amerikai haderő másodhegedűseként jelennek meg a nemzetközi porondon.

Új Jeruzsálem felé

Ugyan az államosított iparágakat a nyolcvanas évektől kezdve újraprivatizálták, és a jóléti állam is erősen erodálódott, ettől függetlenül Attlee kormányzása fontos és sajnos sokszor elfelejtett epizódja a brit történelemnek. Új Jeruzsálem ugyan nem épült meg Attlee elképzelései szerint, mégis érdemes tanulmányoznunk a háború utáni évtizedek nagyon is angolos szociáldemokrata kísérletét, amely, véleményem szerint, kiemelkedő fontosságú volt a modern Egyesült Királyság megteremtésében.

Ebből a történetben az NHS különösen fontos szerepet játszik, még ha sajnos erre az intézményre is vonatkozik az elmúlt évtizedek eróziója. A valaha radikálisnak számító intézményrendszer mára konszenzuálisan nemzeti kinccsé vált, szerepet kapott a 2012-es londoni olimpia megnyitóünnepségén (ami nem éppen a radikális baloldal örömünnepe), a közvélemény-kutatások alapján a britek túlnyomó többsége büszke az NHS-re, munkáspárti politikusok rendre az egyik legnagyobb brit teljesítményként ünneplik (és megint csak, ez nem csak a párt baloldalára igaz, lásd pl. Gordon Brown cikkét az NHS 70. születésnapján), és valószínűleg a toryk is elég rosszul járnának, ha elkezdenének az NHS felszámolásáért agitálni.

Ez azt mutatja, hogy egy maga korában radikális elképzelés, amely képes emberek millióinak jelentősen javítani az életminőségén, néhány évtized alatt alapvetéssé és megbecsült nemzeti intézménnyé válhat.

Másrészt érdekes, hogy miért pont az NHS tölti be ezt a szerepet – hiszen szinte minden fejlett országban van általános egészségbiztosítási rendszer, és a brit egészségügy még csak nem is tartozik a nyugati világ legjobbjai közé. (Még ha a János Kórház ismeretében azért ilyet félve ír le az ember magyarul.) Ennek talán két oka lehet: egyrészt, nyelvi és kulturális okokból, a brit közélet sokszor szorosan összekapcsolódik az amerikaival (lásd a Thatcher-Reagan majd Blair-Clinton párhuzamosságokat), és mivel az USA-ban nincs általános egészségbiztosítás, a britek számára talán kevésbé tűnik természetesnek az NHS léte. Másfelől, az NHS korábban említett intézményi felépítése és erős egalitárius ethosza is hozzájárulhat a megbecsültségéhez.

Az NHS történetéből nem hagyható ki a hatása a brit társadalom felépítésére, konkrétan az NHS munkaerő-igényének kielégítésére megindult karibi bevándorlás által. (Felvet persze kérdéseket, hogy mennyire helyes bevándorlásnak nevezni, ha valaki a Brit Birodalom valamelyik gyarmatáról mint birodalmi alattvaló érkezik a metropolba.) Vagyis Attlee kormányzása alatt indult meg az a folyamat, amely az Egyesült Királyságot Európa egyik legsokszínűbb országává tette. Ugyanakkor az egymást követő kormányok embertelen bevándorláspolitikája nyomán ezeket az embereket (az úgynevezett Windrush-generációt) egy időben teljesen jogellenesen és felháborító módon deportálták az országból, mondván, hogy „illegális” bevándorlók, amely azért árnyalja a Windrush-nemzedék köré épült mítoszt:

a „multikulti” Nagy-Britannia inkább a véletlen és a szükségszerűség, semmint tudatos döntések vagy akár elvi antirasszizmus folyománya.

A bevándorlás ugyan következménye Attlee kormányzásának, de hiba volna Attlee-t mint a gyarmati népek metropolba vezető útjának megteremtőjét ábrázolnunk. Ezt kiválóan példázza, hogy a karibi bevándorlóknak az első pillanattól kezdve szembe kellett nézniük a brit társadalom rasszizmusával, pl. azzal, hogy sok főbérlő nem (volt) hajlandó feketéknek szállást kiadni.

Marandó még az Attlee-kormány külpolitikai hagyatéka. A brit gyarmatosítás nagyrészt a múlté, a Brit Birodalom végét általában Churchill halálával vagy Hongkong átadásával szokás azonosítani.[1]Ugyanakkor a negyvenes évek második felének két nagy külpolitikai öröksége – a Birodalom újragondolása mint független országok Nemzetközössége, valamint az atlantista orientáció – a mai napig komoly hatást gyakorol a brit közgondolkodásra. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a brexitet követően a konzervatív kormány az Egyesült Államokkal való „különleges viszonyt” hangsúlyozta, illetve a Nemzetközösség országaiban látta a jövő fontos külpolitikai és külkereskedelmi kapcsolatait. Ugyan az amerikaiak nem tűnnek annyira lelkesnek ettől a gondolattól, és könnyen lehet, hogy a Nemzetközösség sem lesz neoimperialista brit gazdasági érdekzóna, de fontos tudnunk, hogy ezek a külpolitikai reflexek jelentős részben Attlee örökségeként maradtak fent, még ha egyik sem előzmények nélküli.

Clement Attlee kormányzása ugyan csak hat évig tartott (Attlee maga még négy évet töltött a párt élén, egészen az 1955-ös választási kudarcig), ugyanakkor a hatása a brit politikára és társadalomra hatalmas. Érdemes tehát érdeklődéssel – ha kritikusan – szemlélni ezt a korszakot.

 

Köszönöm Bede Ábelnek, hogy átnézte a cikket publikálás előtt és javaslatokkal élt a tartalmát illetően.

[1] – Azért a gyarmatosítás még mindig velünk van a szó legközönségesebb értelmében is: a máig élő gyarmatosításról ajánlom Philippe Sands nemzetközi jogász cikkét Mauritius küzdelméről a Chagos-szigetekért („Brit Indiai-óceáni Terület”). A történetben ráadásul Magyarországnak is jut egy kicsi, ám annál szégyenteljesebb szerep mint azon kevés országok egyike, amelyek az ENSZ-ben nyíltan a brit gyarmati uralom mellett szavaztak.

Címlapkép: Wikimedia Commons