A koronavírus elleni intézkedések, ha átmenetileg is, de visszaszorították az ipari szennyezést, illetve beindították a közösségi összefogás és kölcsönös segítségnyújtás formáit. De a válság elmúltával az élet visszazökkenhet a korábbi kerékvágásba, amivel folytatjuk a száguldást egy másik krízisbe – a klímaválságba.
A divatipar évente a globális szén-dioxid-kibocsátás 10%-áért felelős, valamint egy évben mintegy 1,5 trillió liter vizet használ fel.
A boltban járva hallottam egy vásárlót arról beszélni, hogy ha ezt túlélik, máshogy akarnak élni: úgy fogalmazott, hogy „eldolgozta” az életét, kevés ideje volt a barátaira, a szüleire, és többé nem akar így élni.
A járványra adott társadalmi válaszok azt mutatják, hogy ha az embereket megfelelően tájékoztatjuk a veszélyekről, akkor hajlandóak akár radikálisan is változtatni az életmódjukon. Miért ne történhetne meg ugyanez a klímaváltozás megállítása érdekében?
Alapvetően egy-egy ilyen jelenség után tíz évre lenne szüksége a korallzátonynak, míg kiheveri a történteket – csakhogy most már a pusztító, hőmérséklet-növekedés hatására történő fehéredés évente ismétlődik.
A légitársaságok nem fogják állami segítség nélkül túlélni a koronavírust. Itt az idő felvetni a nemzeti tulajdonba vételüket.
Az internet a világ üveghatású gázkibocsátásának 3,7 százalékát teszi ki, míg a repülés csak a 2,5 százalékát.
Március 22., a víz világnapja alkalmából az ENSZ felhívja a figyelmet arra, hogy bár jelenleg a fejlett országokban csak hajlandóság kérdése a kézmosás, a fejlődő országok háztartásainak háromnegyedében egyáltalán nincs mosdási lehetőség.
A jelenlegi sáskajárás már két éve tart, azonban még mindig nem látják a végét, szakértők szerint júniusra ráadásul újból négyszázszorosára nőhet a 10 országban pusztító, több mint 25 millió ember élelmezését veszélyeztető sáskahad.
Jön? Nem tudjuk. Többször megjósolták már az utóbbi években, hogy hónapokon belül tőzsdei összeomlás következik be, melyet globális gazdasági recesszió követ majd.
