Orbán 12 évig a „reform, kiigazítás, visszavágás” szavakat sem használta, amelyeket mindenki a megszorítással azonosít. Ennek azonban most vége, és ki kell mondanunk, ismét a megszorítások időszaka következett el.
Szép sikereket ért el az ellenzék, de úgy tűnik, a helyén marad az a korrupt rendszer, ami az összeomlás szélére sodorta Libanont.
Az biztos, hogy nem lesz fáklyásmenet a kormányzás, de a két oldal eszközei és esélyei nagyon mások a válság kezelésére.
A financializációra és a globális értékláncokra épülő neoliberális gazdasági rendszer a koronavírus és a klímaváltozás sokkjai hatására egyre kevésbé képes olcsó erőforrásokat biztosítani a gazdasági növekedéshez.
Az intézkedés lehetőséget teremt arra, hogy a jegybank tovább emelhesse az alapkamatot politikai következmények nélkül.
Az infláció már közben közel 20 százalékos az országban.
A török gazdaság az éhbérért, feketén dolgoztatott munkásoknak köszönhetően tartja még magát.
A munkavállalók több mint fele elsősorban a mindennapi szükségletei fedezésére fordítja béren kívüli juttatásait is.
A válság nem csak a munkahelyeket teszi tönkre, hanem azt a biztonságtudatot is, amit jelentettek. Növekszik a munkanélküliségtől való félelem, növekszik az (ön)kizsákmányolás lehetősége. Ezért a teljes foglalkoztatás elérésig a válság alatt garantált munkahelyekre van szükség.
Hány alkalommal engedjük még, hogy a tőkés rendszer struktúrái velünk fizettessék meg az egyes válságok költségeit, miközben az elitek újra és újra megerősödve kerülnek ki belőlük?
