„Puskával a kezemben, kétezer ember kíséretében végigsétálni a városon, majd gyáván eloldalogni – nos, ez teljes képtelenségnek hatott. A tömeg kinevetett volna. Márpedig az én életem, mint valahány fehér ember élete Keleten, egyetlen szakadatlan küzdelem volt azért, hogy elkerüljem a nevetségességet.”
Ha van az elmúlt évnek bármi gyakorlati tanulsága, az az, hogy mindenkit felkészületlenül értek a decemberi események.
A túlzott politikai korrektséggel mennek szembe az e heti számmal.
Noha a rezsimhez kötődő burzsoázia mesés meggazdagodása miatt érzett düh alkalmanként a felszínre tört, ez a harag mindeddig nem vert éket abba az osztályokon átívelő szövetségbe, amely a Fideszt hatalomra juttatta.
A spontánul lázadó népi erőnek ez a spektákuluma olyan felejthetetlenül rémítő a fönnálló polgári társadalom (a tőkés establishment) számára, hogy a romániai forradalmat azóta is rágalmazni kell (vagy a sose létezett romániai „kommunizmus” elleni öntudatos föllépéssé stilizálni).
A ceaușescu-i éveket románok és magyarok egyformán megszenvedték, és ez a közös szenvedés kellő alapot adott az 1989 decemberi szolidáris éhséglázadáshoz, majd rögtön utána a kollektív eufóriához.
A számos okból jogos kritika a pártpolitikusokkal és a pártpolitizálás jelenlegi formáival szemben még meredekebbé teszi az ellenzéki pártok számára egyébként is magas akadályokat.
A rabszolgatörvény elleni tiltakozáshullám nem várt egységet hozott, a szakszervezeti mozgalom újra láthatóvá vált, és hosszú idő után az ellenzék is képes volt tematizálni az eseményeket. Felidézzük az eseményeket.
A költő úgy halt meg, ahogyan élt, a fasizmus ellen küzdve, tiszta erkölcscsel. Az, ami ellen harcolt, viszont velünk él.
A fal leomlásának 30. évfordulóját ünnepelte ma Németország, két magyar ellenzéki politikust is meghívtak az ünnepségsorozatra.
