Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM: Hölderlin 250

O all ihr treuen/Freundlichen Götter!” – írja a költő, aki egynegyed évezrede született. Ismerjük még az érzést, hogy vannak hű és barátságos istenek? „Im Arme der Götter wuchs ich groß” – mondja Hölderlin, az istenek karjában nőtt nagyra a boldog gyerek, akiről tudjuk, mennyire boldogtalan volt, mennyit gyötrődött és kínlódott, akit kortársai, hívei, tisztelői elmeháborodottnak tartottak, éppen ő szólaltatta meg a tiszta víz (szabadsággal képzetanalóg módon) patakzó, csörgedező vagy viharzó hangját. A nap soha nem sütött úgy a tóra, mint amikor a hótt szerelmes Hölderlin szemét vakította.

Úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben,/csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,/s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását,/míg hüvös éteri kék fodroz a testük alatt,/így éltünk mi is itt” (Radnóti Miklós fordítása) – ez az a kép, amely a meghatározó, a döntő Hölderlinnek: Görögország, erósz, szabadság fölfelé, a szellem felé, kötöttség nélkül, abban a lebegésben, amely majd meghozza a formát, a forma az áldozatot, az áldozat a hősiességet, a hősiesség a közösséget, majd az elesettekért a gyászt.

Nemcsak arról van szó, amit Schiller híres sorai („Lieben Freunde, es gab schönre Zeiten,/Als die unsern, das ist nicht zu streiten!/Und ein edler Volk hat einst gelebt.”) mondanak ki Görögországról – drága barátaink, voltak szebb idők is a mieinknél, vitatni kár, és nemesebb nép élt itt egykoron – , hanem rólunk, akik mindennek ellenére, a keresztyénség és a középkor és a töredelmes önostorozás évszázadai ellenére tudjuk, hogy „a nemesebb nép” lehetséges (hiszen Schiller is avval fejezi be azt a versét, hogy az élőnek van igaza), ha egyszer lehetséges volt, s a tiszta víz, az eső záporozik ránk, de tudunk mást is.

De gazdag-e hát az egyszerű/ég? Az ezüst felhők/mint a virágok. De onnan esőzik/a harmat, a nedvesség. De ha/kialszik az egyszerű kék, a fénytelen,/a márványforma, akár az érc,/a gazdagság jele” (Lator László fordítása) – tudjuk a „márványformát”, az állandóságot, a maradandót, ami szegény Hölderlinnek ugyan nem jutott osztályrészéül.

Ő csak a történelem nemtőit, géniuszait, múzsáit, Diotimáit ismerhette személyesen, nem a történelmet, amelyből kizárta a nyomorúságos vándorélete és különös, nyugodt, derűs, de állandó szerelmi bánata, s közben az az uralkodó érzése – mégis – a vízparton, hogy boldog és szerencsés, és hogy – mindennek ellenére – az övé az érzéki szépség, a szerelmes test a csermely éteri hangjai közt. Csak ő lehetett az, aki Szókratészt és Alkibiadészt ilyen szépen láthatta – nemcsak az agg éhes tekintetét, hanem azt: nem pusztán a bölcs, de maga a bölcsesség is az ifjú szépség felé fordul, a szépség erotikus kontemplációjával kezdődik és zárul a szellem életciklusa.

So durchlauf ich des Lebens/Bogen und kehre, woher ich kam” – mondja másutt, átfutottam éltem ívét, s honnan jöttem, oda térek; hová is? A szerető édesanyjához és húgához? Vagy ki tudja? Hová is tért, a csapások és a borzalmas elmegyógyintézet után a tübingeni toronyszobában, szelíd őrültként, a katatónia közelében? Vissza a széphez? Szó nélkül?

Elkerülve a munkás hétköznapokat, a gyermeki egyszerűség és a gyermeki nyughatatlan fantázia és szabad játék utópiájában mindvégig, ami mindig az olvasó utópikus olvasata is: a költészet nem komoly, hiszen játékos és szabad, nem úgy, mint a komoly ember, aki szabadságért és játékért rajong. A szabadidejében.

Akinek töprengéssel, tűnődéssel, álmodozással, képzelődéssel, kitalációkkal telik az ideje – s többet szeret, mint szeretkezik – , voltaképpen többet akar, mint a „játszani is engedd”-et, aki nem kér engedelmet, nemcsak azt, hogy eltűrjék a munkátlan, szabad, improvizáló, örök-ideiglenes, koldus vándoréletet, hanem belássák: ennek ugyanaz a dicsfénye, mint Marathón csatamezejének, hogy a peregrinus diák a folyóparton páncélos csillogású hadvezér és szolid márványba faragó városalapító egyben, mert egy a szellem és a tett, közege és célja egyaránt a szabadság.

Gondolták hajdan.

Aztán persze meghalt, és így tovább és így tovább, és mi emlékszünk rá, meg tudjuk, hogy már ő is annak a klasszikus népnek a sarja, amely különb nálunk, sokra megy vele, hiszen halott, miután kisírta a szemét, meghalt, ebben nem volt különb. Meghalni mind tudunk. Akkor is, ha nem hallottunk annyi elragadó és győzedelmes vízcsobogást, mint az öregedni képtelen, kénytelenségből fiatal Hölderlin, görög bölcs, római lírikus, francia forradalmár a német kisvárosban, ahol senki se tudta, kicsoda: szegény szelíd bolond.

Kiemelt kép: FK-Hiemer: Friedrich Hölderlin; Wikipedia.